Kelet-Magyarország, 1978. szeptember (35. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-10 / 214. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET SZABOLCS-SZATMÁRI IDEGENVEZETŐ Á Sóstói Falumúzeum Szatmári porta Á jóra termett ember Lev Tolsztoj születésének 150. évfordulójára Árnyékos mellékutca kanyarog be az erdőbe a Krú- dy-szálló oldalán, s eltűnik a fák között. Az útszéli tábla egyelőre csak a tanácsi továbbképző intézet felé kalauzol, de egy év múlva már ide kerül a múzeumi tábla is, jelezve, hogy a fák mögött épül hazánk negyedik szabadtéri néprajzi múzeuma, a Sóstói Falumúzeum. A Göcseji Falumúzeum tíz, a Vasi Múzeumfalu öt, a szentendrei Országos Szabadtéri Néprajzi Múzeum négy éVe nyílt meg, a Sóstói Falumúzeum a jövő év október l-én nyitja kapuit. Ez persze nem jelenti azt, hogy addig nem lehet megnézni, csoportos látogatókat már eddig is fogadtak. A szabadtéri bemutató népszerűségét jellemzi, hogy ebben az évben már eddig közel húszezren jártak itt. Mi dr. Erdész Sándor, a múzeumfalu igazgatója segítségével ismerkedtünk múlttal-jelennel-jövővel, mely a ‘falu útjait járva különös módon egybemosódik. A nagyhodosi házra már a tulajdonos életében elrendelték a bontást, életveszélyes volt. A paszabi talán két hétig' még bírta volna, utána menthetetlenül szétmegy. Egy harmadik az árvízkor roggyant meg, egy negyediknek is vége lett volna hamarosan, ha a mentést idejében el nem kezdik. Utoljára 1969-ben mérték fel a megye népi építészeti értékeit, s fontossági sorrendben láttak hozzá az átköltöztetéshez. Hogyan is zajlik le egy ilyen költözködés? Kezdődik a fényképezéssel, a méréssel, amikor a néprajzos szakember minden jellemző részletet megörökít. A faanyagot általában meghagyják, ha használható, a fal felhúzásáAndrás-kötés a túristvándi csűrben hoz azonban csak mintákat hoznak el az eredetiből. Vályogot is itt vetnek. A tetőfedéshez használt anyagokat ' a legkülönfélébb helyekről szerzik be, a nád nagyrészt Tisza-parti nádasokból érkezik kévékbe kötve. A zsup- szalma miatt például a kál- lósemjéni szakszövetkezetben 10 líoldon kézzel arattak, asztagot raktak és hagyományos cséplőgépet használtak, hogy kévékben maradjon a szalma. A tiszabe- csi épülethez Tiszacsécsén jutottak hozzá tiprott búzaszalmához. A paszabi ház vesszőkerítésének elkészítéséhez a két- és háromfonatos technikát jól ismerő paszabi emberek jöttek segíteni. A fényképek, rajzok alapján a muzeológusok irányításával szakszerűen építik újra a házakat és egyéb épületeket. Tiszateleki galambház teteje Különös hangulat lepi meg a látogatót a már elkészült portákon. Minden a helyén van, itt-ott még tyúkok is ka- pirgálnak, a paszabi ház előtt meg két kis bárány legelész, már csak azt várjuk, mikor lép ki a csűrből a nagybaj u- szú gazda, csak az a fekete kendős, görnyedt hátú öregK iszállt a vadásztársaság a területre. Éles tölténnyel mentek, nem söréttel. A két hűséges hajtó, Mráz Andri és Gecse mindjárt megjelent a szagra. Sógorságban volt ez a két ember,"kint laktak a tanyán. Mind a vadásztársaság tagjai, mind a mezőőrök és erdészek sejtették, hogy nem egészen tiszta kezű emberek ezek, de annyira ismerték a vadak járását az év minden szakában, hogy szakértelmüket nem nélkülözhették. Még a főerdész is kalapot emelt nyomkereső tudományukra. Különben is, soha nem kapták rajta őket semmin; egyszer talált az erdőkerülő két hurkot, — nem voltak jól álcázva —, de nem lehetett bizonyítani, hogy ezeket Mráz és Gecse helyezte volna el. Nyúlra ment a hurokvető, nyilván. Most azonban őzbakra mentek a vadászok. Az erdő mellett mindjárt az egyik gazdaság hatalmas kukoricatáblája terült el. Az őzek az éppencsak szemző, tejes kukoricacsöveken máris iszonyú pusztítást végeztek a varjakkal együtt. Bár ha minden őz pusztít ilyenkor, az anyákhoz mégsem szabad nyúlni, majd csak ha teljesen lábra álltak az idén születettek is — a bakokra annál inkább, ök fedezik fel a letarolható területet, s meghatározott szám szerint ki lehet lőni azokat, amelyek a jövő évi szaporulatot nem befolyásolják. A természetes egyensúlynak meg kell maradni, a sutákat majd télen tizedelhetik a vadászok. Szombat este volt, amikor á társaság már a nyúlpecse- nyére megérkezett. Előtte természetesen Hubertust ittak, a vadászok védőszentjéasszonyka hiányzik, aki képzeletünkben hozzá tartozik ezekhez a vén épületekhez. A múltban járunk, de tudjuk, hogy e házakat, melyekben rég elporladt emberek is laktak, száz, kétszáz, s ki tudja hány száz év múlva is megbámulhatják majd ugyanitt, ugyanígy. A múzeumfalu népi építészeti emlékeinek áttelepítési terve húsz év munkáját szedi sorrendbe, 1971-től 1990- ig. Az első építési területen tavaly év végén befejeződött a munka, 2,6 holdon. Három szatmári és két rétközi porta készült el, összesen harminc úgynevezett népi objektum került végleges helyére. Ez év tavaszától újabb területen kezdődött meg az építkezés; 8,9 holdon. Két nyírségi porta, egy kisnemesi telek, egy nyíri-mezőségi halászporta, egy tirpák tanyabokor, a beregi Tiszahátról való lábas ház,, valamint a faluközpont kerül ide, templommal, parókiával, kocsmával, temetővel. 1990-ig, húsz év alatt összesen 20 milliós költséggel 90 tárgy készül el. Néma, de beszédes üzenetek: a múltból a jövőnek. B. E; nek italát. Közben mondotta a főerdész: — Elvtársak, papír szerint holnap tíz-tizenkét bakra kaptunk engedélyt. Leszünk hozzá fegyveresek nyolcán. Kísérje a vadászszerencse mindannyiónkat, aki kettőt, vagy annál többet lő ki, az állja az ebédet. Aki egyet se ejt, fizeti az italt. Helyes? — Helyes — Ez a két jó ember pedig megmondja, mikor álljunk lesre. Azok bólintottak: — Jóval szürkület előtt — mondta Mráz. — S csakis a kukoricás déli oldalára, oda jönnek az erdő felől — vélte Gecse —, már megnéztem a nyomokat. — Ilyenformán aludni — mondta a főerdész —, hajnali kettőkor ébresztő. Vadászok számára szent dolog a pontosság, pucolt mindenki a szálláshelyre polgári foglalkozására való tekintet nélkül; itt nincs elnök, osztályvezető, titkár, netán miniszter, itt csak a holnapi nap puskás embere létezik: tisztes vadászöltönyben, persze. Mentek hazafelé a sógorok is. — Volt ma valami? — kérdezte Mráz. Nagy, lelógó bajuszát megcsavarta, tán azért viselt ilyen nagy bajuszt mivel igen kicsi, ám sűrű ember volt. — Semmi, de nem is akartam éppen most — sutyorLev Tolsztoj, a nagy orosz író derűre hangolt, boldogságra vágyó ember volt. Rendkívül fogékony a szép — „isten világának szépsége” — iránt, s a természetben a tökéletesség megvalósulását látta. A tökéletesség, az összhang és a bölcsesség, ami lehetővé teszi a boldogságot. Vagy egyben maga a boldogság is. Harmonikus, szép gyermekkora vés heves ifjúsága — húszharminc esztendő — telt bele, míg rádöbbent, hogy boldogság, szerencse, sőt maga az élet sem méretik mindenki számára egyforma mértékkel. Érzékeny lelkiismerete, részvétre hajló természete ekkor kezdte kutatni a világon — a gyönyörű és tökéletesen megalkotott világon — kétségtelenül létező szenvedések, bajok, bűnök okait. S ez az, amit írói kérdés- felvetésként, tolsztoji alapkérdésként egész életművében megtalálunk. A tolsztoji műben a jó, a szép, a harmonikus, a szerencsés, a természetes és a rossz, a szegénység, a csúnyaság, a boldogtalanság az, ami magyarázatra szorult, ami az írói gondolatmenet szerint elkerülhető lenne, kellene hogy elkerülhető legyen. Kis túlzással, vagy leegyszerűsítéssel fogalmazva, Tolsztoj egész életében azokat a pontokat kutatta," melyeket kívül re- kesztve az élet az emberi boldogság határain belül maradhatna. Azt mondanám tehát, hogy „recepteket” keresett az emberi boldogságra? Nem. Természetesen, a világirodalom egyik legnagyobb teljesítményét nem akarhatom ilyen kisszerűnek tetsző cél köré szűkíteni. De vallom, hogy Tolsztoj minden emberi és írói törekvésének mozgatója az a magott Gecse. — Ráér, ha sikerül a fogásuk. — Vajon mennyit adnak? — kérdezte a kicsi. — Emelkednek az árak, fejenként legalább háromszázat, meg egy pofa pálinkát. De lehet, hogy többet. Van pénzük, ne féltsd őket. — Én nem is őket Eéltem — kuncogott Mráz. — Hazamégy aludni? — Minek mennék még ötszáz métert? A te házad közelebb van, az asszony meg ráér holnap estig. Lefekszünk nálad a kaducsban. Nem is fekszünk, csak dűlünk, pipázunk egyet. — Lehetséges, kevés már ott a széna ugyan. — Oda se. Csentem egy fél litert tőlük, amikor nem nézett oda senki. Elszopogatjuk, rápipálunk, aztán megyünk máris kifelé. Ott már nem pipálunk, ott már olyan moccanatlanok leszünk, mint az alsó malomkő. Amúgy rendes szövetkezeti tagok voltak ők, de mellékesen olyan szerző emberek is, mint általában a tanyaiak. — Ó, de mocskos egy ital, amit ezek isznak — mondta már a szénatárolóban, azaz a kaducsban Gecse. — Ha nincsen másuk, csakis ezt csenhettem. — Jól van. Megitták a fél litert, majd felriattak, fölnéztek az égre; az idő igen jónak mutatkozott. Már a Göncöl halvákacs hit volt, hogy az ember és a világ természetes állapota a boldogság, a jó és a szép kiteljesedése. És ennél a pontnál meg is állnék egy pillanatra. Mert ha ez a tolsztoji kiindulási pont, meg kell kérdeznem magamtól, ma, 150 évvel születése után, hogy nekem, az emberutódnak, érvényes-e ez a kiindulási pont? Hiszek-e benne? Meg merjem kérdezni? És ha igen, merjek-e rá válaszolni ? Kitérek. Azért térek ki, mert az, aki erről a szép és naiv tolsztoji hitről lemond — saját élete boldogságáról is lemond. Erről ember nem mondhat le. De hogy a világ ezt a kiindulási pontot nem veszi komolyan, és nem eszerint rendeződik, ezt már Tolsztoj előtt is, utána is tudta az emberiség nagyobb, kárhozottabb része. Tudom én is. De ő, Lev Nyikolajevics Tolsztoj, a riadtszemű fiatal tiszt, és a nagyszakállú, pa- rasztinges öreg író csaknem 100 életesztendőn át makacsul nyodott, s mintha a hajnal- csillag mutatkozott volna. — A tetthelyre menjünk, vagy vezessük őket? — Majd vezeti őket a főerdész. Az erdőt és a kukoricást elválasztó árokban kushad- tak le. Nem csalatkozhattak, a vadászok jóval szürkület előtt megérkeztek, csak kézintéssel köszöntek, majd öt- ven-ötven méterenként elfoglalták állásaikat. Aratás után, kifelé menvén a nyárból, pláne ilyen harsogó kukoricás és az erdő közelében csíp kissé a levegő. S az igazi vadász, zsákmány előtt célzóvizet sem vesz magához, méltatlan a szenvedélyhez. — Elvtársak — suttogta Mráz, a nagybajuszú, kicsi ember —, hagyják az első bakokat elmenni a legtávolabbi felállóhoz. És lehetőleg egyszerre lőjenek. Ha intünk. — Most pedig csend — sutyorogta Gecse. Nem kellett túl soká várni, a nagy rónán túl fölpiros- lottak a nap első, halvány sugarai. — Mindjárt jönnek. — Előbb az éjszakai álom után isznak a patakban, aztán indulnak a kukoricásba. — Csönd már, az istenit — sziszegte Gecse. Nagy méltósággal, nagy körültekintéssel vezették ki a bakok a sutákat és a kicsinyeket az erdőből. Szemük valósággal világított a felkelő nap halványpiros füzében. Megálltak kissé az erdőt és a kukoricást elválasztó. füves ároknál, majd megindultak. A vezérbak mintha intett volna, hogy ne kezdjék még az evést, a tengeritábla széle egyébként is le volt tarolva már. Tizen- négy-tizenöt kis csapak hajtott a kukoricásra, s mire az ép részekre értek, megjelenkitartott e hite mellett. És egy világot teremtett bizonyítékul rá. Könyveket írt száz és ezer oldalakon át, melyekben mindent újra megalkotott, mint az isten — csak jobban, mert ebbe, az ő világába beleírta a makacs, megható tanítást: hogy az élet célja a boldogság és a bölcsesség. Ezért tűnik sok írása — elsősorban novellái — példabeszédnek. Ezért hasonló életműve sokban a régi prófétákéhoz, vallásteremtőkéhez. Mert nemcsak írói tehetségének vulkánját, hanem jelentékeny vagyonát, fáradhatatlan munkaerejét is ennek a hitnek a bizonyítására fordította. Vajon hába-e? Bizonyosan nem. Bizonyosan nem, mert könyvei — míg csak olvasni tudó ember lesz a földön — kézben lesznek. Bizonyosan azért sem, . mert hosszú életében sok emberen segített, sok keserves sorsot fordított jobbra, iskolákat alapított, tanított. De legfőképp azért nem volt hiábavaló az erőfeszítése, mert ez az erőfeszítés monumentálisán összegezte azt, amit Tolsztoj a természet, a világ lényegének tartott. Azt hitte, hogy az emberi tökéletlenség, a természet lényegének meg nem értése teszi boldogtalanná az emberiséget, és megkísérelte önmagában megalkotni azt a jóságot, bölcsességet, ami a boldogsághoz vezet. A világ nem változott meg — nem is változhatott meg Tolsztoj tanítása nyomán —, de Tolsztoj művészete és tanítása a boldogságra termett, jóért küzdő ember lényegének maradéktalan kifejezője — és bizonyítéka lett. tek a .varjak, meg a seregélyek is. A nap az alsó égen fél korongjával már sárgállott. — Most! — kiáltott a kicsi, nagybajuszú Mráz. Lövések dördültek. A leterített bakok mellől rémülten menekültek a többiek. Károgva iszkoltak a varjak, és elhúztak a seregélyek is. Csend lett. — Van gúzs? — kérdezte a főerdész. — Hogyne — mondta Gecse. ö sumákolóbb volt, mint a sógora. — Rúd, elegendő? — Van. Bementek a kukoricásba. Hat bakot találtak pontos lövéssel, halántékon, vagy szügyön érte őket a golyó. A két hajtó gúzsba kötötte első-hátsó lábukat, átszúrták alatta a rudat, aztán vitték az állatokat a némán várakozó terepjáróhoz. Míg megment ez a munka, a vadászok némán várakoztak és ujjal mutogatták: ki talált? Hazugság nem lehetett, ketten nyilván nem találtak. — Semmi baj nincs — mondta a kicsi, nagy baju- szú Mráz —, ha végtelen csendben leszünk, óra múltán jön a másik csorda. S jött. De már akkor a nap égetni kezdett, az állatok bőre remegett a félelemtől, az éhség azonban mégiscsak hajtotta őket. A vadászok már előzőleg helyet cseréltek, aki hátul volt eddig, az előbbre ment. Holott ilyenkor az első vadásznak a sikerre már nem sok reménye lehet. Étiek, ettek Síi állatok, amikor újra elhangzott a hajtők parancsszava: — Most! Még négy bakot hozott a két hajtó a kocsihoz. Galambos Lajos Orvvadászok o 1978. szeptember 10. KM
