Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-08 / 185. szám
1978. augusztus 8. KELET-MAGYARORSZÁG 3 I. Hétszázezer .........mert nem a kombájn, hanem a kombájnos arat!” Az országgyűlés nyári ülésszakán hangzott el dr. Romány Pál mezőgazdasági miniszternek ez a nagyon szép megállapítása, amiből kiindulni szeretnénk. A termelés fokozásáért folytatott hajszában, a beruházások körüli idegeskedésben gyakran megfeledkezünk minden gazdasági tevékenység legfontosabb feltételéről: a dolgozó emberről. Sok részletes fejtegetés következik még ezután ebben a cikksorozatban. Szeretném azonban előrebocsátani, hogy bármennyire kínálkozik is a lehetőség, a továbbiakban nem a szép gondolatok kifejtésére törekszem, inkább rideg tények közlésére, valamint a vitatott pontok alaposabb megvilágítására. Tehát az ember. Hivatalos statisztikák szerint a magyar népgazdaságban foglalkoztatott 5 millió dolgozó 18,9 százaléka él a mezőgazdaságból. Azonban ezt az arányt némelyek vitatják, mondván, hogy az állami gazdaságokban, és főleg a téeszekben, sokan beszámítanak ugyan a létszámba, de évente mindösz- sze néhány hónapot dolgoznak. A statisztikusok ezt is kiszűrték, és úgy találták, hogy ha a töredék munkaidőket egybeszámolják, és csak akkor írják be a statisztikába, ha ezek a részletek már egy évet kitesznek, (tehát több ember számít egynek), akkor az úgynevezett „állományi létszám” a mezőgazdaságban 700 ezer, Szabolcs-Szatmárban az összes keresők 35 százaléka, mintegy 70 ezer fő. A városokban olykor legendák keringenek arról, hogy milyen jól élnek a mezőgazdasági dolgozók, egyes mostoha körülmények között lévő falvakban pedig arról, hogy milyen rosszul. Vegyük a rideg tényeket. A szocialista iparban egy ember átlagos havi keresete 3200 forint, az állami gazdaságokban 3100, a téeszekben 2900 forint. Ezen belül a mezőgazdasági dolgozók többet keresnek, mint a könnyűiparban, vagy a kereskedelemben foglalkoztatottak, viszont kevesebbet, mint például a kohászok. Ez a rangsor azonban igazságosnak mondható. Hozzá kell tenni, hogy a 3100, illetve 2900 forintban a háztáji gazdaság jövedelme nem szerepel. Ezt egyébként is csak becsülni lehetne, de beszámítása igazságtalan is volna. A háztáji ugyanis nem személyi, hanem családi kereset. „Háztáji” pedig — ha nem is pontosan így nevezik —, nemcsak a mező- gazdaságban, az iparban is létező fogalom. * Ki tudná statisztikába foglalni például, hogy egy vállalati szobafestő mennyit keres meg az esetenként és vasárnaponként vállalt különmunkával? Nem is kell azt számolni, megdolgozik érte, megérdemli. Aminthogy a téesztag is azt a pénzt, amit mondjuk a felvásárlóknak átadott hízott sertésekért kap.' A lényegében azonos jövedelem mögött a részleteket tekintve is komoly eredmények húzódnak meg. Ilyen például az a tény, hogy az állam nem a munkaterület, hanem a munka szerint különbözteti meg az embereket. Az esztergályos például ma már ugyanany- nyit kereshet ugyanazon gépen elért munkájával, tekintet nélkül arra, hogy ez az esztergapad egy gépgyár csarnokában, vagy egy té- esz színjében áll-e. Amikor erről beszélgettünk, azt mondta nekem egy téesz-elnök: rendben van az egyenlőség, csak azt mondja meg nekem az állam, hogy melyik ujjamat harapjam? Mert meg kellene fizetni az esztergályost is, hogy munkát vállaljon nálunk, de növelni kellene az idős parasztember jövedelmét is, hiszen nemsokára nyugdíjba megy, és az utolsó évek eredményétől függ a nyugdíja. Melyiknek kedvezzek? Nos, az állam konkrét választ ad erre a kérdésre. A válasz nem több, mint három betű: TMT, azaz Termelőszövetkezeti Munkadíj Táblázat. Ebben felsorolták valamennyi lehetséges munkakört, és annak javadalmazását. A táblázat nem forintokat, hanem arányokat tartalmaz, fgy például az állatgondozó munkáját veszi százszázalékos értékűnek, és ehhez képest a vízhordó munkája 55 százalékos, a kombájnszerelőé 150 százalékot képvisel. Ezeket az arányokat kell a mezőgazdaságban a munka anyagi elismerése során betartani. A mai gyakorlat persze még gyakran eltér az elvektől. A munkaerő megszerzéséért és megtartásáért folytatott verseny sokhelyütt torzulásokat eredményez. Akadnak munkakörök, ahol a bér — illetve az arány — még a minimumot sem éri el, és olyanok is, ahol a maximumot is meghaladja. A keresetek folyamatos javulásával párhuzamosan lehetséges az előrefutott béreket kicsit visszatartani, a lemaradot- takat pedig gyorsabban emelni. Így alakul ki majd a megfelelő arány. Az „50 filléres hajsza” pedig nem célravezető. Ha itt 50 fillérrel többet adnak ugyanazért a munkáért, akkor a szomszédos üzem majd egy forinttal ad többet és ismét eltorzul a kép. A munkát tisztességgel meg kell fizetni, a dolgozók megszerzéséért, és megtartásáért elsősorban a munkahelyi körülmények és a munkahelyi légkör javításával kell harcolni. Ez bonyolultabb folyamat, de célravezető. Földeáki Béla (Folytatjuk) Következik: Drága, de kell C sak elképzelni tudom, hogyan zajlott le az egyezkedés Nagy István és ifjú felesége között három évvel ezelőtt. 1975-ben, amikor házasságukat követően Pistát Záhonyban a nagyközségi KISZ-bizottság titkárává választották... És következtek a megszegések. Mert ugye a titkárnak kötelessége ott lenni a KISZ-taggyűlésen. Nem hiányozhat a vetélkedőről, és illik eleget tenni a klubesti meghívásnak is. Hát ez az elmúlt három esztendőben jócskán előfordult. Még krumpliültetésre is elvitte a fiatalokat, amelyet ő szervezett meg a mándoki tsz-ve- zetők meghívására. Mosolyognak a lányok, amikor betoppan Pista a párt- bizottságra. Nem értem, miért. Később mondják: „Pistát a legritkábban lehet csak a fekete táska nélkül látni”. Annyit illik tudni erről az elmaradhatatlan fekete táskáról, hogy benne hordja Pista a KISZ-bizottság iratait. Ez a bizottság irodája, irattára. Féltve őrzött iratok, sportvetélkedőre szóló nevezések, megállapodások, tagfelvételi kérelmek, ajánlások, jegyzőkönyvek rejtekhelye. Ennek mindig kéznél kell lennie. Hogy miért? „Mert ha valamire szükségem van Zsur- kon, Győröcskében, vagy éppen Tiszaszentmártonban, akkor nem szaladhatok Záhonyba a pártbizottság székSzabolcsi portrék Az ■ w w ingázó titkár házába, hogy az ott lévő íróasztalomat kinyissam.” Pista ingázik Záhony és Kisvárda között. A járási székhelyen van az otthona, ahol most már a felesége és a tizenhárom hónapos kislánya, Bernadette várja esténként haza. A falvakat kerékpárral járja. Néha gyalog. A minap is harmadízben telefonálta és kerkékpározta össze a tizenegy bizottsági tagot, míg végre sikerült a határozatképesség. Nem, dehogy próbálta megsérteni a kollektív vezetést! Inkább újra körbejárta a három falut. Fontos dolgokat tárgyaltak. Kerékpárra ül, ha valamelyik fiatal felvételét kéri a pártba. Ingázik ügyükben. Tárgyal a pártbizottsággal, a vasút záhonyi főnökeivel, ha segítségre szorulnak. És Pista előtt kinyílnak az ajtók. A mióta ő a KISZ-bizottság titkára Záhonyban, hárommal gyarapodott a KISZ-alapszervezetek száma, 385 KISZ-tag van. Tervei vannak az üzemekben a KISZ-munka fejlesztésére. Tavaly hét fiatalt vettek fel a pártba. Olyanokat, akik helytálltak a munkában, példamutatók. Egyik ajánlójuk a KISZ-szervezet volt. „Az idén ajánlottuk Szoó Bélát. Általános iskolai tanár. Csonka Kati szakoktató. Simon Laci, az egyik alapszervezeti titkárunk is párttag lett, örülünk, hogy sikerült. Rendes fiú. Erősödik vele a párt- szervezet.” Farkas Kálmán Aszfaltszőnyeg receptre Géplánc nyíregyházától Záhonyig — Útépítés korszerűen „Evett már szurokban főtt kukoricát?” — kérdezte Be- reczki Ferenc főgépész, amint megálltunk az orosi határban épült üzem NDK- gyártmányú, automata aszfaltgyárának vezérfülkéje előtt, Brunyanszki Imre vezetőgépész társaságában. Miután látták meglepetésemet, megnyugtattak: „Nagyon finom csemege.” Valamikor lehetett csinálni, de most már nem. Amíg helyben, az útépítésnél, nyílt üstökben főtt a bitumen, nem volt ritkaság, hogy csuhájával együtt szurokban megsült kukoricával kínálták meg a vendéget. Ma már? Zárt rendszerben folyik a forró, 160—180 Celsius fokos „szurok”, de a telepről nem lehet csak úgy kiugrani egy kis kukoricáért. Óránként nyolcvan tonna Sokat változott az utóbbi években az útépítés technikája. A Nyíregyházi Közúti Építő Vállalat új aszfaltkeverő telepén óránként nyolcvan tonna útburkoló anyag készül az automata vezérlésű, TELTOMAT V. típusú berendezéssel. Pontos recept szerint, akár tucatnyi minőségben. — Tavaly, a tavaszi üzembehelyezést követően száz- tizenötezer tonna aszfalt készült — mondja Derla András építésvezető. — Az idén már 140 ezer a terv, s ebből jóval több, mint nyolcvanezer kész... Kíváncsi vagyok, mennyi út készült volna ebből? Gyors számolás, és az eredmény: az idei tervben szereplő mennyiséggel több, mint száz kilométer hosszú és hat méter széles utat lehetne leborítani tíz centiméter vastag aszfaltréteggel. Amíg beszélgetünk, sorra- rendre fordulnak a tehergépkocsik a forró anyaggal. Sziréna jelzi, hogy mehet a kocsi, kilenc tonnával könnyebbül meg a két, egyenként 80 tonna kapacitású készanyag- tároló valamelyike. A hirtelen jött kánikulai meleg csak fokozza a hőséget. A vezérlőteremben negyven fokot is mérnek ilyenkor, de ott kell lenni, a több millió értékű berendezést nem lehet csak úgy magára hagyni, bármennyire is „önálló”. Kilenc ember egy gyár — Végeredményben kézi vezérlésre is át lehet állni, de azt, amit az automatika tud végezni két műszakban, abba az ember egy óra alatt belezavarodna — magyarázza a főgépész. Az egész aszfaltgyár irányítását mindössze kilenc ember látja el. Egy vezetőgépész, két nehézgépkezelő, egy fűtő, két üzemlakatos és két segédmunkás. Mert itt a receptúrák szerint szükséges adalékanyagok súlyát is automatikák mérik, és adagolják a készülő masszához: zúzott kő, folyamkavics, mészkőpor, bitumen ... ahány recept, any- nyiféle. — Szállítottunk már innen anyagot még Záhony térségébe is, a négyes út korszerűsítéséhez. Aztán Záhony és Vá- sárosnamény között, az alma- út is innen kapta a borítóanyagot. Tegnap még Nyírteleken dolgoztunk, ma már a Jósavárosban van a géplánc „vége”. Az új városrészben, a Gádor Béla közben, Hepp József művezetőnél már megelőzött a főgépész. — Itt aztán meleg a meleg az épületek között, ahol még a nap tüze is megszorul. — fogad a művezető. A forró betonon gumicsizmás emberek egyengetik a még forró aszfaltot, ott, ahová a mindenttudó finischer már nem tud befurakodni. Pedig ha csak lehet, azzal dolgoznak. A gép nyergében ülő Nagy István most igazán megdolgozik a botkormánnyal és a hidraulikákat működtető karokkal. — Nemcsak azért ragaszkodunk a géphez, mert azzal könnyebb, hanem olyan igazi egyenest az ember úgysem tud húzni. Meleg a melegben Dicséri a gépet Fekete István is, de a világért sem tenné már le a lapátot: — Ezt soktam meg, már harmincadik éve csinálom. Négy évem van még a nyugdíjig, minek változtatgassam már. Megbecsülnek engem itt, talán még jobban, mint aki mostanában kezdte a volánnál. — Nem meleg a gumicsizma ilyen forróságban? — Ha nemet mondanék, úgysem hinné. Persze hogy az. Az igazság az, hogy kapunk mi bőrbakancsot is, de az hamar kiszárad, szinte elég ettől a forró anyagtól. Így aztán marad a védőruhaként kiadott gumicsizma. Egy nyújtott műszak után, tíz órán át, éppen elég. A talpam most is tele van hólyagokkal . .. Közben megérkezett a keverőtelep friss küldeménye: egy billenőplatós ZIL-lel. A finischer gyomrába forduló, 160 fokra hevített massza messzire sugározza a meleget. Valaki felsóhajt: — De jól is esne egy üveg hideg sör! Az emberek szájában ösz- szefut még az a kicsi nyál is, amit a hőség meghagyott, de tudják, hogy nem lehet. Pedig csak egy ugrásnyi a presszó, és a csemegebolt. Tóth Árpád Nemesik Ferenc a vezérlőasztalnál ellenőrzi a keverékek adagolását (H. J. felv.). KÖZÉPPONTBAN AZ EMBER A billenőkocsikban helyszínre szállított aszfaltkeveréket közvetlenül a terítőgép adagolójába ürítik.
