Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-06 / 184. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. augusztus 6. o Talányok a művészetben Hozhatta a társadalmi tu­dat fejlődése, hogy a kultúra szférájában rendre visszaté­rő fogalmainkról felismertük: időszerű kiterjeszteni azok­nak nomenklatúráit valami általánosabb, kollektivebb tartalmú meghatározottsá­gig. Így emelte anyanyelvűnk szinte legyezőszerűen a gon­dolkodás fogalmi kategóriá­ját a közgondolkodáséba, a szellemét a közszellembe, így válhatott — lassacskán a (köz)napi szóhasználatban is már — a művelődésből köz- művelődés, az oktatásból közoktatás stb. Jórészt hasonló fogalomtá­gulás eredménye, ha adott művészeti teljesítmények mérlegelésekor közérthető­ségről beszélünk. Legtöbb­ször, sajnos, csak elvétve, hi­szen az esztétikai megközelí­tés általában rangon alul ke­zeli, a hétköznapi pedig sze­mérmesen eltitkolja, hogy valamely alkotás közérthető, vagy sem, azaz érthető-e a nagyközönség számára, avagy birtokbavételéhez nehezen adja meg magát. Műelemzés rendszerint nem érzi felada­tának, hogy az átlagolvasó (néző, hallgató) kapacitására, legalább mint részleges szem­pontra is, hagyatkozzék —az átlagolvasó (néző, hallgató) pedig szégyenérzetből vagy mázos sznobizmussal félre­tolja, odahagyja, amit nem ért, szívesebben letagadja, semmint szembenézne vele, s a tanácstalanságát meg- vallaná. Egyszerűen nem sik­kes valamit nem érteni; így hát csillogó ruhát láttat a parvenü káprázat akkor is, ha a király meztelen. D Nincs abban semmi restell­ni való, ha bevalljuk, „igen sok igényes, iskolázott, ér­deklődő olvasó kínlódik ma is, szembekerülve Thomas Mann Doktor Faustusával, Joyce, Proust műveivel”, vagy „sok múltbeli érték be­fogadása problematikus, ám mennyivel inkább az igen sok kortárs műé”, s hogy „gya­korta hallani, nem értem Ju­hász Ferenc, Pilinszky több versét, Mándy Iván széppró­záját, Páskándi Géza drámá­ját és így tovább”. Frappán­sak a példák, célratartóak, hiszen az irodalom első vona­lából kiragadottak. A tudato­sított talány ugyanis nem ta­lány többé, amennyiben lehet rágódni, töprengeni a megol­dáson, még akkor is, ha az nem olyan gyors és kézenfek­vő. Ha tudom, hogy mások se értenek valamit, amelynek pedig az értéke evidens, majd csak tesz azért a kollektív bölcsesség, hogy közeledjenek a mű és a befogadás ollószá­rai. Régi bölcsesség: előbb föl­ismerni, kivallani kell az el­lentmondásokat, hogy tom­píthatok, megszüntethetők le­gyenek. És még nincs is szó a képzőművészeti, sőt a zenei közérthetőségről, nóta bene gyanítom, itt keményebb fá­ba vágna a fejsze. Laikus kö­zelítéssel tudniillik a szép- irodalom érthetősége ter­mészetesnek látszik. Aki is­meri az ábécét, tud olvasni, előbb-utóbb (magyarázó szö­vegekkel, segítséggel) majd csak megért egy verset vagy regényt. Hanem a képzőmű­vészet és a zene ábécéjét mennyivel kevesebben isme­rik; ezen alkotásoknak jósze­rivel nincsenek olyan fogód­zói, mint a betűk, szavak, mondatok, illetve ezeknek a „fogódzói”, a muzsika és a képzőművészet ábécéi, ke­vésbé közismertek. Mai iro­dalmi művek elemzése az esztétikával vasbaöltözött tudós analizátoroknak is „rá­zós”: értékük az idővel ala­kul ki, s egy-egy adott mű elhelyezéséhez tudvalévőén a kortársi vonulat minél telje­sebb fölszaporodása sem árt. Hát még a mai festészetben (szobrászatban, iparművé­szetben), vagy a kor zenemű­vészetében, ahol tetten érni a megszüntetve megőrzés dia­lektikáját, s ezáltal elhelyez­ni valamely alkotást az eszté­tika mérlegén, épp oly kocká­zatos vállalkozás, mint le­mérni pusztán a közönség­hatását, közérthetőségét. A helyzetet bonyolítja, hogy az alkotás, a produktum is visszaélhet a közérthetőség­gel. Ilyen folyamat tetszik föl a giccsben, amely szirupos felszínességgel kelleti ma­gát, a látvány mákonyával siet gyorsan meghódítani a befogadót. Ez a visszaélés el­rettentő példája. Akadnak azonban manipulációs mód­szerek is, amikor például a realizmusnál vonják meg a közérthetőség szélső határait, azt privilegizálva, egyszer­smind szembeállítva a mo­dern művészeti törekvések­kel — mint érthetetlen, zűr­zavaros képződményekkel. Ezért illékony igyekezet. mondjuk a vásárhelyi festé­szetet pusztán közérthetősé­gével, realisztikus hagyo­mánytisztelete okán fölülbe­csülni, — miként alábecsülni is az, holmi korszerűtlen je­lenségként, realizmusát. De számos példa bizonyítja: a befogadásnak azt a természe­tét, hogy szégyelli, elhallgatja az ember, amit nem ért, ki­használhatja, meglovagolhat­ja, a művészi koncepció gyen­gesége is. Így születnek kü­lönféle esztétikai maszlagok, amivel nem tud mit kezdeni a közönség; hogy göncnek ér­zi magán, röstelli, inkább hallgat róla, s messzi ívben elkerüli. Ilyesmit tapasztalni a zenés népdráma színpadán, ahol a politizáló szándék ki­sajátítja, helyenként pedig üres bombasztokkal félreérti a szerzőt, vagy klasszikus tragédiában a lisztporral be­festett színészarcok látványa, mely netán egy zűrzavaros forduló történelmi kor indu­latainak időtlenségét példáz­ná, miközben erőszakot tesz a drámán, ahol is nagyon határozott szereparcok vil­lannak elő. A kiragadott példák persze esetlegesek. Tetszés szerint vitathatóak, vagy szaporít- hatóak. Maga a közérthetőség sem holmi steril esztétikai kategória; társadalmi szinten mindig egy adott közösség értelmi-érzelmi állapotának függvénye. Ehhez szabad te­hát igazítani az elvárások szempontjait is, mindkét ol­dalról, a közlőéről és a befo­gadóéról egyaránt. Nikolényi István FILMJEGYZET Filmek és ankétok Néhány évtizeddel ezelőtt a magyar filmek bemutatását semmiféle eszmecsere nem követte. A Meseautót, a Ha­lálos tavaszt a mozilátogató megtekintette, otthon vagy baráti körben beszélgetett róla, de a szerzőkkel — alko­tókkal, közreműködőkkel — legfeljebb csak akkor talál­kozhatott, ha ünnepi díszelő­adásra került sor. (Sűrűn vol­tak efféle ceremóniák, me­lyeken a külsőségeket „be­széltették”). A felszabadulást követően sem változott a gyakorlat — legalábbis jó néhány esztendeig. Nem tu­dok róla, hogy Radványi Gé­za a Valahol Európában pre­mierje után bejárta volna az országot a filmmel; a Talp­alatnyi /öld sikere nem járt együtt a vélemények széles körű konfrontációjával, mely az ankétsorozatok sajátja; a Körhinta — tipikus vitafilm! — hasonlóképpen a kimaradt alkalmak számat szaporította. Hozzá kell tennem az elmon­dottakhoz: akkoriban mások voltak az igények, mint nap­jainkban. A későbbi formák bázisát csak hosszú idő mun­kájával lehetett megteremte­ni. A film — mint művészet — életünk fontos része lett, megkezdődött a filmesztétika oktatása a közép- és felsőfo­kú tanintézményekben, az ismeretterjesztés egyre in­kább számolt a vetített ké­pekkel és a jelentős alkotá­sokban rejlő ideológiai vagy ízlésfejlesztési lehetőségek­kel. A rendezők, írók, színé­szek is szívesen vállalkoztak arra, hogy felkerekedjenek és „szemtől szemben” a befoga­dókkal, vállalkozzanak szán­dékaik ismertetésére, elkép­zeléseik magyarázatára, elem­zésre és kommentárra. Üj ha­gyomány teremtődött. A frontáttörést minden bi­zonnyal Kovács András haj­totta végre a Nehéz embe- rek-kel. Ennek a filmnek sa­játos története van. Közéleti tartalmassága, okos politiku­ma általános elismerést kel­tett, noha a mű — ne szépít­sük a dolgot — megbukott a moziban. Csak a televízió „rehabilitálta”: országos té­ma lett, miután a képernyőn megjelent, s nagyon sokan nyilvánítottak véleményt azokról a problémákról, me­lyeket Kovács András filmjé­ben megpendített. Kovács példáját többen kö­vették. Számos ankéton ta­lálkozott az érdeklődőkkel Kosa Ferenc (főleg a Tízezer nap, az ítélet és a Küldetés premierje után); Bacsó Péter a Jelenidő-ve 1 számos mun­kásközösségbe ellátogatott; András Ferencnek hálás kö­zönsége volt és a Veri az ör­dög a feleségét hangulatos eszmecseréin mindenféle kor­osztály képviseltette magát; Ranódy László Árvácskájá­nak vitáit ugyancsak nagy érdeklődés kísérte. Szívesen hallgatja meg a különféle vé­leményeket és a „visszacsa­tolást” korántsem formális szertartásnak tekinti Szabó István, Gábor Pál, Kosa Fe­renc, Gyöngyössy Imre, Hu- szárik Zoltán, Sára Sándor. Hosszú névsort állíthatnék össze azokról, akik nem egy­szerűen kíváncsiak a közön­ségvisszhangra — ez a mű­vésznek kötelessége! —, ha­nem keresik és igénylik a ta­lálkozásokat. Miért jók — miért lehetnek jók — ezek a „párbeszédek”? Már csak azért is tisztáznunk kell a dolgot, mert akad olyan rendező, aki így gon­dolkodik: a filmnek beszélnie kell önmagáért. A magyará­zat — netán magyarázkodás — csak árthat. A fnűalkotást nem „szétszedni” kell, ha­nem összerakni (értsd: befo­gadni, megérteni). A logika megtévesztő. A rendező — az elkészült film első számú embere — éppen az „üzenet” pontos meghatá­rozásában segíthet a szemlé­lőnek. Szólhat szándékairól, rész és egész összefüggéseiről, koncepciójáról. Felhívhatja a figyelmet olyan epizódokra, megoldásokra, melyek fölött a néző szeme esetleg elsik­kad. Nem mellékes körül­mény — ezt sem szabad el­hallgatni —, hogy a művész is tanulhat a hozzászólások­ból. Előfordul, hogy a véle­mények szakszerűtlenek. Ta­pasztalataim szerint gyako­ribb az értő kritika. A hatás­keltés effektusai megtervez­hetők, ehhez azonban ismer­ni kell azok ítéletét, akiknek a filmek szólnak. S még va­lamit. Az igazán színvonalas ankétokon nemcsak a látott filmről folytatnak disputát a jelenlévők. Ezek a rendezvé­nyek — ideális fórumok —, ahol a politika, a társada­lom, a kultúra gondjairól le­het véleményt cserélni. Azért hozakodtam elő a filmankétok ügyével, mert a következő hónapokban bemu­tatásra kerülő néhány ma­gyar film — és akció — szin­te „kiált” a viták után. A munkásfilmnapok immár ha­gyományos vetítései össze­kapcsolhatók beszélgetések­kel. Kovács András A ménes- pozdá-ban — szokása szerint — ismét egyesítette ismert té­zise, a „kormánypártiság” és „ellenzékiség” szempontjait. Bizonyosra vehető, hogy a film megosztja majd a néző­ket és remélhetően széles kö­rű visszhangot vált ki. Gábor Pál az Angi Veró-ban ugyan­csak politikai körképet ad, s egy elmúlt időszak tanulsá­gait igyekszik összegezni. Eb­be a sorba illik Gaál István Legato című munkája is, mely a nemzedékek közötti kapcsolatról, az ideálkeresés — és -teremtés! — mai tar­talmáról szól. A fentiekben olyan anké­tokról tettem említést, ahol a film és megteremtője a fő­szereplő. Természetesen má­sok is találkozhatnak a kö­zönséggel : stúdióvezetők, kri­tikusok stb. És azok az össze­jövetelek is megfelelnek a célnak, melyeken a filmbará­tok maguk között állítják ki a filmről a bizonyítványt. A kör szélesítésére ilyesfajta akciók szervezésével is nyílik lehetőség, mi több: szükséges a jó értelemben vett belter­jesség formáinak kikísérlete­zése, hiszen az alkotók sok helyen megjelenhetnek, de nem jutnak el mindenhová. Ma már közhelyszámba megy, hogy a filmművészet nagykorúságáról beszélünk. A filmről szóló irodalom is nagykorúvá vált. A filmanké­tok szépen sorjázó áradata — szinte minden megyében, Szabolcs-Szatmárban is egy­re dicséretesebbek az ered­mények — a nagykorú kö­zönséget szolgálja. Veress József Engels és a társadalmi egyenlőség Száz éve jeleni meg az „Anti-Dühring" reknek mint bűnösöknek isten színe előtti „negatív” s túlvilági egyenlőségét jelentette is. Ez az egyenlőséggondolat a rabszolgák, száműzöttek, kitaszítottak, üldözöttek, elnyo­mottak számára ígért túlvilági emancipációt. Ám a kereszténység történeti győzelmével az egyenlőségmozzanat fokozatosan háttérbe szorult, és „fődologgá” a hívők és pogányok, az ortodoxok és eretnekek egyenlőtlenségé­nek gyakorlata változott. A feudális középkor fejlesztette ki méhé- ben azt az osztályt, amely arra volt hivatott, hogy a modern egyenlőségi követelés hordo­zója legyen: a polgárságot. A modern polgá­ri egyenlőségkövetelés „az embereknek mint embereknek egyenlőségéből” indul ki és eb­ből vezeti le minden embernek — pontosab­ban valamely állam minden polgárának — egyenlő politikai-társadalmi jelentőségre va­ló jogát. A polgári mozgalmak a XV. század­tól megváltoztatták a nyugat-európai társa­dalom gazdasági életfeltételeit, az állami rend továbbra is feudális maradt, miközben a társadalom és a gazdaság mindinkább pol­gárivá lett. A polgárság gazdasági-kereskedelmi tevé­kenysége szabad és mozgásukban nem kor­látozott árutulajdonosokat feltételezett, akik „egy mindenütt mindannyiok számára egyen­lő jog alapján folytathatják a cserét”. Más­felől az „egyenlőség” azt is jelentette, hogy céhbéklyóktól szabad munkaerejüket tetszé­sük szerint értékesítő (eladó) bérmunkások­ra volt szükség, akik — legalábbis mint szer­ződő felek — „egyenlő jogúak” a gyárosok­kal. A polgári gazdasági viszonyok tehát pol­gári értelemben vett egyenlőséget követeltek. A polgárság azonban mindenütt a feudális politikai rendszertől fenntartott céhbéklyók­ba, különleges kiváltságokba, helyi előjogok­ba, vámokba, kivételes törvényekbe ütközött. A versenypálya sehol nem volt szabad — írja Engels — és a polgári versenyzők szá­mára esélyeik sehol nem voltak egyenlők a feudálisokéval. Elkerülhetetlenné vált ezért, hogy megszüntessék a feudális kiváltságok­kal járó egyenlőtlenségeket, a nemesség adó- mentességét, az egyes rendek politikai előjo­gait. S mivel a polgári fejlődés megközelítőleg azonos fokain álló országokról volt szó, ma­gától értetődött, hogy a követelés túlment az egyes államok határain, és a szabadságot és az egyenlőséget emberi jogok gyanánt prok- lamálták. Persze — fűzi hozzá Engels — az emberi jogok sajátosan polgári jellegére jel­lemző, hogy az amerikai alkotmány, az el­ső, amely az emberi jogokat elismerte, egy- szuszra helybenhagyta a négerek rabszolga­ságát. Vagyis elvetette az osztályelőjogokat és — gazdasági érdekből — szentesítette a faji előjogokat. Ám a burzsoáziát attól a pillanattól fogva, hogy modern osztállyá alakul, „állandóan és elkerülhetetlenül követi árnyéka, a proleta­riátus”. Ugyanígy követik nyomon a polgári egyenlőségköveteléseket a proletár egyenlő­ségkövetelések. A proletárok szaván fogják a burzsoáziát: az egyenlőség ne pusztán látszó­lagos legyen, ne csupán az állam területén valósítsák meg, valósítsák meg ténylegesen, a társadalmi-gazdasági területen is. „Ezzel előttünk az egyenlőség formális polgári és tényleges proletár kettőssége. KM A közérthetőség színe és visszája A proletár egyenlőségkövetelésnek — ír­ja tovább Engels — kettős jelentősége van. Egyfelől ösztönös visszahatás, a forradalmi ösztön kifejeződése a kiáltó társadalmi egyenlőtlenségek ellen. Másfelől tudatos visszahatás a polgári egyenlöségeszmére. Agitációs eszköz arra, hogy a munkásokat a kapitalisták ellen lázítsa. Mindkét esetben a proletár egyenlőségkövetelés reális tartal­ma az osztályok megszüntetésének követelé­se. Minden olyan egyenlőségkövetelés, amely ennél tovább megy, szükségszerűen badarságokra vezet.” És erre a továbbmenés- re — a badarságokra — hoz fel Engels pél­dákat Dühring írásaiból. Arról beszél, hogy a képességek és az erkölcsi adottságok egyenlőtlensége kikerülhetetlen velejárója minden társadalmi állapotnak. \ igézetül hadd idézzünk Engels egy 1875- ös, A. Bebelhez írott leveléből: „Az osztálykülönbség megszüntetését kö­veteljük” — írja Engels — és „nem minden társadalmi és politikai egyenlőtlenség kikü­szöbölését”. Ez utóbbi — írja — „aggályos frázis”. „Ország és ország, tartomány és tar­tomány, sőt helység és helység között is min­dig fenn fog állni az életfeltételeknek bizo­nyos egyenlőtlensége, amit lecsökkenthetünk a minimumra, de soha nem küszöbölhetünk ki teljesen Az Aipnk lakóinak életfeltételei mindig mások leszueK, mint a siKsagun élő­ké.” Vagyis — mondja — azt az elképzelést, hogy a szocialista társadalom az „egyenlőség birodalma”, túlhaladottnak kell tekinteni, mint a régi szocialista iskolák egyoldalúsá­gát. A marxizmus klasszikusainak eszmefutta­tásai természetesen nem nyújtanak receptet mai köznapi problémáink orvoslására. Erre nincs is szükség: elég, ha józanságukkal és megfontoltságukkal elvi támpontokat adnak viszonyaink alakításához, a bennük való re­alista eligazodáshoz. Papp Zsolt WjJJjjban látott első ízben napvilágot |J Engels nagy lélegzetű kötete, a ■■■■■marxizmus egyik kulcsfontosságú műve, egyben a klasszikusok filozófiai-gaz- daságtani mondanivalójának népszerűsítő, kézikönyvszerű kifejtése. Miként Marx és Engels nem egy írása, ez a kötet is vitában született. Eugen Dühring egyetemi tanár a múlt század hetvenes évei­nek Németországában viszonylag nagy nép­szerűséget szerzett „katedraszocializmusá- val”: egy, a szocializmus eszméivel „kacér­kodó”, tipikusan német-porosz, konzervatív és spekulatív bölcseleti rendszerrel. A vele folytatott vitában — ami nélkül Dühring ne­vére ma már aligha emlékezne valaki is, — Engels olyan témaköröknek pozitív kifejtését adta, mint a dialektika és a természetfilo­zófia, az erkölcs és a jog, a tőke és az ér­téktöbblet. Felvázolta elképzeléseit a szocia­lista termelési mód olyan összetevőiről, mint termelés, elosztás, állam, család, nevelés. Emeljünk ki a gondolatokban gazdag kö­tetből egy olyan témakört, amelynek aktua­litásához nem fér kétség: az egyenlőség­egyenlőtlenség témakörét. Engels eszmefut­tatásainak történetisége és utópiaellenessége eligazító értékű mai vitáinkban és állásfog­lalásainkban is. Ezt írja: az a felfogás, hogy az egyenlőség a társadalmi igazságosság ki­fejeződése — s mint ilyen, elválaszthatatlan egy politikai és társadalmi rendszer tökéle­tességétől — történelmi módon keletkezett. Az ősi közösségekben és a görög demokráci­ákban nem volt meg, illetve korlátozottan jelentkezett. A „minden ember egyenlősége” — tehát a görög, a római és a barbár, a szabad és a rabszolga, az állampolgár és az idegen egyenlősége — az antik koponyák számára nemcsak esztelen, hanem bűnös do­log volt. Az egyenlőségnek a kereszténység tanaiban megnyilvánuló első kezdeteit kö­vetkezetesen üldözték is. Márpedig a kereszténységben jutott törté­netileg első ízben kifejeződésre minden em­ber egyenlősége, mégha ez az egyes embe­

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom