Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-20 / 196. szám

ÜNNEPI MELLÉKLET 1978. augusztus 20. e Baranyi Ferenc: Milyen ember lehetett István király? E mlékszem még: a negyvenes évek ele­jén elemi iskolai ol­vasókönyvünk egyik lapjá­ról galambősz, koronás fér­fiú mosolygott ránk. Nyílt, már-már angyalin naív te­kintetéből szinte sugárzott a jóság. Szent István — mutatta be őt a tömörség­ben fenséges képaláírás, és a rajz valóban szentet áb­rázolt. Elomló vonású, me­leg szemű szentet. Ez a szent szemrebbenés nélkül négyeltette fel Kop­pányi, végeztette ki Aj- tonyt, nagybátyját, Gyulát pedig „csak” száműzte er­délyi székhelyéről. Orrát, rint a feudális uralkodó ti­pikus portréját mutatja in­kább: nem tudta, hogy egy ezeréves államnak az alapjait veti meg, a maga hatalmát akarta tűzzel- vassal biztosítani. Ki volt tehát István ki­rály? Szent ember vagy ke­mény kezű feudális uralko­dó? Ösztönös ráérzések vagy tudatos átgondolá­sok szerint cselekedett, amikor egy-egy döntő lé­pésre szánta el magát? Lé­nyeges ez ma már? Törté­nelmi küldetését hűséggel betöltötte, s ezért minden­képpen számot tarthat az utókor elismerésére és há­Varga Imre: „Az alapító” című szobra. fülét vágatta le annak, aki más — akármilyen csekély — javának eltulajdonítá­sára vetemedett. Kegyetlen volt? Az igazi humánum nem azonos a sokáig hirdetett krisztusi béketűrő szelídséggel. A nagy társadalmi változá­sok tudatos munkáiéi épp­oly könyörtelenek, ha kell, mint amilyen embersége­sek, ha lehet. A sokak ér­dekében könyörtelenek az egyesekkel. A milliók érde­kében a százakkal, ezrek­kel. Államalapító kirá­lyunk következetes kérlel- hetetlensége is ebből fa­kadt. Nem lehetetlen, hogy a lázadó pogányvezér, Kop­pány felnégyeltetése köz­ben neki is össze kellett préselnie a fogát... Ki volt, milyen ember lehetett István király? Két legenda maradt fenn róla és a krónikák törzsé­nek is van olyan része, amely István néhány jel­lemvonásáról tesz említést. A legendák persze már a szenttéavatás légkörében^ születtek. A XI. század vé-" gérő! van szó, a gregoriá­nul előretörés időszakáról. Ekkor már a „pius rex”, a kegyes király eszményét példázták Istvánnal. Nem állítom, hogy a legendák a pfus rex címkét alaptala­nul ragasztották első kirá­lyunkra. A katolikus neve­lés minden bizonnyal hívő kereszténnyé formálta. Ér­dekeinek megfelelően meg­jutalmazta a jókat, meg­büntette a gonoszokat. Jó­zan politikai belátására jel­lemző, hogy — amellett, hogy megszervezte a római egyházat — a keleti ritusú kolostoroknak is dotációt adott. S ha könyörtelen in­tézkedéseit hitbuzgalmi te­vékenységnek tudta be — nem cáfolja a „kegyes ki­rály” eszményt sem. Ám szerintünk, marxisták sze­lájára. Az állammá szerve­ződés elmaradása ugyanis számos esetben egy-egy nép pusztulását is okozta. Mi is könnyen az itt élő avarok sorsára juthattunk volna, ha Géza fejedelem és fia, Vajk, a „kisebbik vezér”, a későbbi István ki­rály nem ismeri fel — vagy sejti meg — a történelmi szükségszerűséget. Ezen a területen, amely ma a ha­zánk, sok nép tűnt el ma­radéktalanul, nyomot csu­pán egy-két helységnévben hagyva — vagy talán a vé­rünkben is. De fontos az egyáltalán, hogy ez vagy az a nép fennmaradjon? Mindenképpen. A haladás egyik biztosítéka a sokféle­ség egysége. És azt hiszem, egy ki­csit örülnünk is szabad, hogy ennek a tízmilliós egységnek lehetünk az al­kotó-elemei. . . Mert ez a „tízmilliós egység” a legemberarcúbb társadalmat építi immáron alkotmányos jogainak vé­dettségében. Hol károm­kodva, h'ol lelkesedve te­szi dolgát, de mindig tisz­tességgel teszi, mert az ezeréves állam újabb év­ezrede neki sem közömbös. És ez a „tízmilliós egy­ség” emelt fővel nézhet most már az új kenyér ün­nepének elébe, mert hosz- szú évek óta eleget tud letenni belőle az ország asztalára. Ki volt István király? A lehetőség eredete volt. A lehetőségé, amelyet eljátszani is majdnem sikerült — nem is egyszer! — a szá­zadok során. És amelyet kiteljesíteni most van a legnagyobb esély. Veres Péter: Nehéz kenyér Részlet a Számadás című önéletrajzból hanem azért is, mert évek óta távol, másféle munkában dolgoztam, s a kaszáláshoz és az itten szokásos hajszolt munkához szokatlan voltam. A kaszám sem valami jő volt, nehéz, és nem is na­gyon jól tudtam rendben tartani, hiszen a háború előtt, mint süldő legény, csak egyszer arattam komolyan, akkor sem csapatban, ha­nem kisgazdánál, orosz fog­lyok közt, kényelmesen. Igaz, ilyen fiatal emberek és le­gények között kevesen tud­tak még jól kaszálni, mert ez hosszabb gyakorlat dolga, de legalább egészségesek voltak, bírták erővel. Ráadásul egy olyan tábla rozsba kezdtünk, ahol az előbbi évben kony­hakertészet volt, s most olyan magas gabona van benne, hogy nem látszottunk ki be­lőle. A szára vastag, mint a nád, helyenként még zöldes, és le van dűlve. Amikor hozzáfogtunk — negyven pár arató volt a csa­patban —, mondta ugyan a bandagazda, hogy nem kell erőltetni a dolgot, ne törjük magunkat nagyon össze, mert még az aratás úgysem sürgős, éretlen a búza. De hiába, olyan már az errevaló földmunkásnak a természete, hogyha egyszer belevágta a kaszát a gabonába, akkor hajtja. Ez szinte a vérébe idegződik, s nem tudja fé­kezni magát, amíg dögre nem fárad. Hej, keserves napokat él­tem át! Ezt csak azok tudják igazán megérteni, akik mint osztályos társaim, szintén átéltek hasonlókat. Akikben erős a munkásönérzet, s nem akarnak engedni, még ha a testük gyenge vagy be­teg, esetleg gyakorlatlanok is. Olyan erős ez a közös munkában való helytállás érzése, hogy nálunk még év­tizedek múlva is dalolták an­nak az egri legénynek a nó­táját, aki, amiért nem tudott a dűlt búzában haladni, szé­gyenében a kútba ugrott, és bele is fulladt. > Jó hosszú rendlábakat fog­tunk, hogy szaporább legyen a munka, mert tízen állot­tunk egy sorba, s rövid rend­nél sokat kellett volna ácso- rogni a hátulsónak, s bizony én mindig keservesen vár­tam a végét, mert akkorra már alig bírtam szusszal. Sé­rült tüdőm lihegett, s az erőltetéstől mindig olyan volt a torkom és a tüdőm felső része, mintha erős pap­rikát nyeltem volna. Egy- egy kicsit elmaradtam a rendben, s ezt mindig úgy tudtam behajtani, hogy míg a többiek rendesen lépked­tek, hogy valamit pihenje­nek, esetleg letörölték ma­gukról az izzadtságot, sőt né­ha rágyújtottak a pipára is, én mindig kocogtam, s fut­tában az öklömbe vagy az ingemujjába törülköztem, hogy az indulásnál az új rendlábban együtt indulhas­sak a többivel. A kötésnél valamit pihen­tem, bárha a gyakorlatlan marokszedőm miatt nagyon sietnem kellett, de mégis könnyebb munka volt, s kü­lönben is, minden munka más-más izmokat vesz igénybe, de azért nagyon ke­servesen vártam % delet. Nem az éhség miatt, sőt az étel egyáltalán nem is kel­lett, hanem a fáradtság mi­att. gyelem, aki beteg, aki nem bírja, álljon ki az egészsége­sek közül, de a munkának menni kell. Az volt a szerencse, hogy , az esős idő után a gabona szára este korán harmatoso- dott, a különben is éretlen volt, hát elég korán abba­hagytuk a munkát. Ugyan­csak hajnalban sem kezd­hettük túl korán, a nagy lucsok miatt. Kötelet sem kellett a reggeli harmaton csinálni, mert a hosszú és szívós rozsszárak még dél­után is jók voltak kötélnek. Így reggel is volt idő a pihe­nésre. S mert közel voltunk a faluhoz, hazamentünk, s odahaza háltunk. Szegény asszony egész éj­szaka sajnálkozott rajtam, mert úgy feküdtem, mint egy hulla, de a karom szün­telenül járt. Az erőltetett mozgást egész éjszaka rit­mikusan utánozta, s néha- néha az asszonyt, ha a gépi­es rángatózás erősebb volt, oldalba is vágtam a könyö­kömmel. Összetörve, de ki tudtam állni másnap is. Csakhogy enni még mindig nem tud­tam. Az orvosság a kevéske vörös borral tartotta bennem a lelket. S a jó artézi víz, amelyből korlátlan mennyi­séget ihatott az ember, nem ártott meg, mint a rossz, vad kútvizek, hanem izzadság formájában szépen kipárol - gott. A rozsnak azonban még ezen a délelőttön végére jár­tunk, s átmentünk az árpá­ba, amely vékonyabb és ap­róbb volt. A nagy, nehéz munka után ez már szinte megkönnyebbülés volt ne­kem. De mert enni nem et­tem, s a tüdőmet is mindig kaparta a betegség, aligha bírtam volna ki, ha egész hé­ten tartott volna a munka. De szerencsére csütörtökön kezdtünk, és közel volt a szombat. Vasárnap kipihentem, ki­aludtam magam, s • hétfőn valamivel könnyebben kezd­tem. Mindig nehéz volt, mert az egész aratáson dűlt búzát és embermagas acatot és vadkendert vágtunk a búza között, de a második hét vé­gén már kezdtem bírni. Az étvágyam is kezdett megjön­ni, s ha kipihentem magam, a munka is könnyebben esett. Csak a tüdőm nem ja­vult, a torkomban s a tüdő­csúcsban a kaparás csak évek múlva szűnt meg, mi­után a következő években átestem egy évekig tartó ol­tássorozaton, amit a már em­lített Forrai doktor kedvez­ményesen hajtott végre raj­tam. Harmadik héten egészen jobban lettem, s már estén­ként nem feküdtem le, mint egy beteg kutya, hanem be­levegyültem a munka után pipázgató öregebbek cso­portjába, és el-elbeszélget- tem velük. Az az óvatos, de szavakban nem nyilvánuló sajnálkozás is megszűnt, ami eleinte körülvett. Most már emberek közé való vagyok, mert bírom a munkát. Learattunk szépen három hét alatt, és sokkal egészsé­gesebb voltam, mint amikor hozzákezdtem. Étvágyam volt, sokat ettem, és szinte érezhetőleg erősödtem. Ez már meg is volt, s én fellélegezve, örömmel dol­goztam, már újra kezdtem az élethez bízni. KM Délután még erősebb lett a hőség, és még gyilkosabb a munka. A rozs alja helyen­ként zöldes volt, s alig bír­tam kivágni. A karom resz­ketett, az inam rogyadozott, a fejem tüzelt, a tüdőmet kaparta az erőltetett lihegés és a gabonapor, s bizony ti­tokban erősen lestem, hogy nem indul-e meg a nyálam­mal a vér is. Jött ugyan egy kevés, de nem olyan sok, hogy veszélyes lehetett vol­na. Ellenben már estefelé olyan fáradt voltam, hogy egypárszor a rend végén majdnem a kaszára buktam. Hogy a többiek észrevették- e, milyen állapotban vagyok, azt ma sem tudom, különben nekik is elég volt a maguk baja. De még ha tudták is, aminthogy abból, hogy na­gyon sovány, sápadt vagyok és orvosságot szedek, ame­lyet hiába akartam volna, nem lehetett elrejteni, meg abból, hogy egy kissé mara- dozok, no meg a szótlansá­gomból bizonyára sejtették — mégsem lassíthattak, mert a többi csapat sem lassított. Itt nincs kímélet, nincs ke­ld. Szabó István „ Kenyér” c. szobra. A kapálást már csak elvé­gezték édesanyámék, de mi lesz az aratással? Az orvos eltiltott minden munkától. A nagy erőkifejtést igénylő, s amellett poros aratásról sző sem lehet. Szerencsére hű­vös, esős idő járt július ele­jén, s az aratás folyton húzó­dott, én meg erősödtem. Már július tizediké felé járt, s még mindig nem kezdtünk. A bandagazda, Ecsedi Sándor bácsi, régi, jó elvtárs és ro­mániai fogolytárs volt, min­denképpen segíteni szeretett volna rajtam, de amikor el­jött az idő, felszólított, hogy nyilatkozzak, megyek-e arat­ni, mert akkor gondoskodnia kell helyettem másik ember­ről, hogy a kommenciót már annak mérhessék. A szom­szédok, rokonok, ismerősök már leszámoltak velem, egyi­kük már ajánlotta a vejét helyettem aratónak, mivel­hogy én nyilvánvalóan „hep- tikás” vagyok, ami már majdnem bűn, afféle elátko- zottság a mi népünk közt, mint a keletiek közt a leprás vagy kutyák közt a veszett. Emlékszem legény koromból, hogy amelyik fiúnak hepti- kás hírét költötték, attól visszahúzódtak a lányok, az egészséges ember ösztönös irtózásával. Nehéz helyzet volt, s még nehezbítette az is, hogy nem tudtam, mit csináljak. Ha nem aratok, nem lesz mit en­ni, e mellé még a céljaim is semmivé lesznek. Vagy meg­halok rövidesen, vagy egész életemben, amíg élek, szeren­csétlen félember leszek, aki csak úgy teng-leng, semmi­féle komoly munkába nem foghat bele. Voltak ilyenek sokan a faluban, és én nem kívánkoztam az életükre. De viszont meghalni sem akar­tam. Hát ez legyen az én nagy életvágyamból, harcos hitemből, Írói reményeimből, hogy mielőtt elkezdhetném az életet, tüdővészben nyo­morultul elpusztuljak? Igaz, nem én volnék az első, hány híres és nem híres író és költő van, akit fiatalon el­vitt ez a betegség, de azok legalább csináltak valamit, én meg semmit még eddig, csak dolgoztam, nélkülöztem és készülődtem. Napokon ke­resztül vívódtam ezen. — Nem halhatok meg... Miért éppen én, akinek nagy céljai vannak, akiből még „nagy ember” lehet? — De viszont aratni muszáj, mert nem lesz kenyér, s én nem bírom ki az asszony szemrehányásait, és az anyám sopánkodásait, ha miattam nélkülözniök kell. Azonkívül még a kitű­zött célom is ezt követeli. Té­li szabadságot csak a nyári munka, az újig való kenyér adhat — mert nekem íróság nélkül nem élet az élet. Az idő közeledett, nyilat­kozni kellett. Ekkor döntöt­tem. Belemegyek. Kenye­rünk sincsen már, s ha ara­tok, mérik a kommenciót. Megkérdeztem az orvost: ő ""megmondta a magáét, erő­szakkal vissza nem tarthat, a többi az én bajom. Eljött az idő. Kivonultunk az andrásházi határba. Sze­ren csételenségemre Veres Zsuzsánna nagynéném pró- bálatlan lánya, Sós Zsuzsi ajánlkozott marokszedőnek, aki még sohasem szedett markot, mert a városban szolgált, s én elfogadtam. Hiszen jó lány volt, szorgal­mas is, de a tapasztaltabbak mellett bizony elég volt ne­ki magáért dolgozni, nekem nem tudott semmit segíteni, mint a tapasztalt, ügyes ma­rokszedők szoktak a kaszá­suknak. Mert nekem bizony a mun­ka irgalmatlanul nehéz volt. Nemcsak mert beteg voltam,

Next

/
Oldalképek
Tartalom