Kelet-Magyarország, 1978. augusztus (35. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-13 / 190. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. augusztus 13. Ősbemutató előtt FILMJEGYZET Beszélgetés Molnár László zeneszerzővel Dupla csemegét ígér a komoly zene kedvelőinek a nyírbátori zenei napok idei záróhangversenye. Az érdeklődés ezúttal még a szokásosnál is nagyobb, hiszen kor- társ mű ősbemutatójának színhelye lesz a gótikus templom, s a szerző, Molnár László személyében pedig szabolcsi zeneszerzőt „avat” a közönség. Az augusztus 20-i ősbemutatóra készülő Molnár Lászlótól elsőként azt kérdeztük: — Hogyan lesz valaki zeneszerző? — Általában úgy, hogy elvégzi a zeneművészeti főiskolát: a zeneszerzés, a zenetudományi, vagy a karmester- képző szakot. Én a zeneszerzés szakon végeztem. — És utána karmester és tanár lett... — Bár igen jó mestereim voltak, például Sugár Rezső és Farkas Ferenc, aztán Nagy Olivér és Bárdos Lajos, vagy Bartha Dénes és Kroó György s a zeneszerzés szakot sem véletlenül választottam, mégis úgy éreztem, nagyobb lehetőségeim vannak, ha nem zeneszerzőként kezdek. Ügy gondoltam, ha a fővárosban maradok, nem tudok aktivitásomnak elegendő teret találni ott, ahol a szerzők szinte sorbanállnak. Ügy döntöttem. keresek magamnak egy vidéki várost, ahol nekem való munkát találok. — Miért Nyíregyházát választotta? — Nem itt kezdtem, előbb Szolnokon dolgoztam négy évig. Ott egy kórust vezettem. Nyíregyházára a tanárképző főiskolára hívtak azzal, hogy egyben átvegyem és újjászervezzem a Szabolcsi Szimfonikus Zenekart. — Azóta megerősödött a zenekar, s ön tanít is. Nem sok ideje maradhatott a komponálásra... — Harmadrendű feladat lett, mert eddig az élet jobban azt követelte, hogy a másik kettőnek tegyek eleget. Ha kevés időm maradt is, azért igyekeztem követni azt a fejlődési folyamatot, mely a kortárs zenében zajlik. — Nincs-e „elásva" a vidéken élő művész? Hogyan lehet feltűnni? — Az kell, hogy egy zeneszerzőről, akár vidéken él, akár nem, az országban rendszeresen halljanak. Vagyis dolgozni kell, s akkor nem felejtik el. — Miközben Nyíregyházán dolgozott, az ország több városában is bemutatkozott — zeneszerzőként. — Igen, több alkalommal. Az első jelentősebb bemutatkozás Miskolcon volt, négy évvel ezelőtt. Az ottani Nemzeti Színház Hamlet produkciójához írtam kísérőzenét. Hangkulisszaként a miskolci zenekar játszotta. Ez volt az első izgalmas feladatom: a shakespeare-i reneszánsz drámához megtalálni és alkalmazni az újszerű kifejező pS7lrÖ7nk#»t. — A következő az országos zenekari verseny volt Szolnokon, itt mutatták be a B— A—C—H Passacaglia című egytételes zenekari darabot. Ezt már a mi zenekarunkra írtam. Ebben az évben pedig Veszprémben jártunk a zenekarból alakult kamara- együttessel, szintén országos fesztiválon, ahol a Rubato e giusto című darabot adtuk elő. — Ügy tudjuk, egyértelműen jó visszhangjuk volt a műveknek a közönség és a kritikusok körében is. Vajon a zeneszerzőnek van-e kedvenc szerzője, egyáltalán milyen elképzelések szerint dolgozik? — Rám a legnagyobb hatással a grandiózus hangzású, mély érzelmeket kiváltó művek vannak, melyekből árad, sugárzik az erő. Egy-egy szerzőt nem emelnék ki, mert inkább az a jellemző, hogy azokat idealizálom, akik világosan érzik a hallgatók igényét, s kompozíciójuk össze tudja kötni a közönséget az alkotóval. Magam azt tartom, hogy a kompozíció ne adja fel a befogadás lehetőségét, de ugyanakkor vigye előre a befogadást. — Köznapibban szólva tehát arra törekszik, hogy erős hatásokat váltson ki, nem túl elvont hangzásokkal, próbál alkalmazkodni a közönség igényeihez, de nem mond le művészi elképzeléseiről. — Igen valahogy így van, de elmondani sokkal nehezebb... — Mit hallunk Nyírbátorban? — Olyan mű komponálására kértek fel, mely kifejezi a zenéi napok lényegét, s jól illik Nyírbátorhoz. A zsoltáríró Báthori István szarkofágjának tábláin olvasható sírfeliratra írtam ezt a kantátát: szoprán és basszus szólóra, vegyes karra és nagyzenekarra: A címe: Tabellae — körülbelül táblákat jelent. — Mi az útja a műnek a zongorától a közönségig? — A szerző megírja, az Országos Filharmónia pedig, ha a mű olyan: engedélyezi az előadást. — Voltak-e nehézségei komponálás közben? — Ajjaj, de még előtte és utána is. Több mint fél évig jártam a téma után, kóboroltam a város utcáin, bújtam a könyvtárakat, míg a táblákra ráakadtam. Aztán a verslábakat kellett itt-ott igazítani, ugyanis népies latinsággal íródtak, s a jobb hangzás kedvéért egy-egy helyen változtatni kellett. — Bizonyos mértékig meghatározott az idő is. Végül a mű 23 perces lett. Ennyi időm volt kifejezni a legizgalmasabbat, ami embert foglalkoztathat: az életet és halált, az elmúlást és az örök megújulást. S vannak nehézségek most is; azt hiszem, a próbák az utolsó pillanatig fognak tartani. — Sírfelirat az alap. Tehát pesszimista a mű? — Éppen ellenkezőleg, az élet-halál küzdelméből az értelmet, az ember győzedel- mességét próbáltam felmutatni. — Kik szólaltatják meg először? — A szólisták: a nyíregyházi G. Simon Zsuzsa és a debreceni operaénekes Tréfás György, aztán a nyíregyházi vegyes kar és a szimfonikus zenekar. — Befolyásolta-e az, hogy tudta: kik lesznek az ősbemutató előadói? — Komponálás közben gyakran gondoltam arra: hogy hangzik majd ez a mi zenekarunk egyik-másik hangszerén, de természetesen ez nem lehet teljesen meghatározó. — Végül egy igazán személyes kérdés: elégedett a művével? — Egyelőre csak annyit mondanék: óriási izgalomban vagyok. Ilyen próbáink régen nem voltak, mindenki csupa feszültség. Itt állunk egy múltba tekintő és a mai kor nyelvén megszólaló mű ősbemutatója előtt. Csak akkor lehetnék elégedett, ha az előadás sikerülni fog... BE. Azon, hogy ebben a regé- nyesített történetben a nők játsszák a főszerepet s a férfiak többnyire csak epizodis- ták maradnak — aligha lehet csodálkozni. Az írónő nőkérdésekről szólva tudatosan állította előtérbe a nembelieket és hát természetes, hogy őket pillantjuk meg elsőként a színen, az élet mindennapjaiban, kivételesen szép pillanatokban, de kritikus helyzetekben is. Megszokhattuk már, hogy Jókai Anna jó írásokat ad ki a keze alól. Mostani könyve sem cáfol rá eddigi tapasztalatainkra. Fogékonysága a valóság új vonásai iránt változatlan, megfigyelései az emberről, társadalomról korával együtt lélegző alkotónak mutatják. JÓKAI ANNA: A feladat -ot — stílszerűen a sztorihoz — egy örökérvényű téma, a nők egyen- jogusodásának mértékét, önmegvalósításának lehetőségét „kutató, feltáró” műnek nevezhetjük. A cselekmény fő sodrában dr. Suhajda Flóra ásató-régész alakja áll. Megbecsült és elismert szaktekintély — egyebek között kandidátus —, aki a megszállottak fűtöttségével és szívósságával végzi munkáját. Pályájának felívelését hazai és külföldi tudományos konferenciákra való meghívások stb. jelzik, a szakmában irigyelt és nélkülözhetetlen. Az egzisztenciális beérkezettség azonban nem jelenthet teljes emberi harmóniát. Elvált asszonyként él, serdülő gyermeket nevel, gond, baj akad elég, környezetéből is sokan ráhagyatkoznak, s az erőn felüli vállalások miatt magánélete tulajdonképpen intellektuális fegyelemmel végzett örömtelen szolgálat. Minderre pedig az évtizedes érzelmi beszürkülés után egy sikeres építészmérnökkel való megismerkedése, feléledő szerelme ébreszti rá. Az egyedülinek Változások a filmvilágtérképen A mozi hazája Franciaország, de a filmművészet alaphangját másutt adták meg. A két „ősműfaj”, a burleszk és a western amerikai illetőségű, a társadalmilag elkötelezett és a világ forradalmi átalakítását programnak tekintő filmféleség a Szovjetunióban született. A két nagyhatalom jelenléte a kezdetektől fogva meghatározó jelentőségű a film világában. A némafilm klasz- szikus korszakában, a húszas években Eizenstein, Pudovkin és Dovzsenko teremt normát, Griffith és Chaplin készít mesterműveket. A kórus természetesen sokhangú. A német expresszionizmus, a francia avantgarde, a svéd iskola — s még sorolhatnánk tovább a különféle irányzatokat — a formanyelv kikísérletezésében, s ami ennél is lényegesebb, a társadalmi valóság feltárásában elévülhetetlen érdemeket szereztek. A filmvilágtérképen elsősorban az említett nemzetek foglalják el a legnagyobb helyet. Mármint akkoriban, amikor az új művészeti ág bebocsájtást nyer a Múzsák családjába. A térképek elég sűrűn változnak. A filmé is gyakran változott. A magyarázat egyszerű. A kísérletek és eredmények robbanásszerűek (ami a művészi kifejezést illeti) s természetesen szerepet játszik a folyamatban a világ „mozgása” is. Nemcsak a háborúkra gondolok, hanem a társadalmi átalakulásokra, az erőviszonyok ingadozására stb. is. A harmincas években a francia lírai realizmust erős vonalakkal kell megjelölni az elképzelt filmtérképen. Egy évtizeddel később az olasz neorealizmus emelkedik ki az izmusok tengeréből. Az ötvenes esztendők új hullámai „bekapcsolják” az eleven vérkeringésbe az angolokat (akik korábban csak asszisztáltak), a lengyeleket (ők is csak a „futottak még”-mezőnybe tartoztak). Aztán felsorakoznak az élmezőnybe a csehszlovákok. Később mi is. Persze — mint előbb említettem — a Szovjetunió és az USA mennyiségi és minőségi vonatkozásban egyaránt őrzi bizonyos vezető pozícióit. Jelentős filmművészet bontakozik ki Japánban (mi jobbára csak Kurosawa alkotásaiban mérhetjük le a fejlődést), Brazíliában (ez a terep szinte teljességgel felderítetlen), Jugoszláviában (szomszédaink több fontos filmjét — sajnos — nem fedeztük fel magunknak). A neorealizmus kifulladása után nagy egyéniségek ragadták magukhoz a kezdeményezést Olaszországban, főképpen Antonioni és Fellini. A svéd Bergman egymaga teremtett forradalmat. Ennyit az előzményekről. Nem soroltam fel valamennyi áramlatot, csak érzékeltetni akartam a tendenciákat és a sokszínűséget. Az alábbiakban ugyanis arról szeretnék szólni, hogy mi történik ma a világ filmművészetében? Milyen a térkép? Tekintsük örökké megváltozha- tatlannak a kialakult értékrendet vagy állapítsuk . meg az új határokat? Mindenekelőtt arra hívom fel a figyelmet, hogy a hetvenes évek viszonylag szerény időszak a fejlődés történetében. Formátumában nem mérhető össze a nagy korokkal, de még a megelőző évtizeddel sem. Kevesebb az igazán felfedező jelentőséggel bíró mű, gyakran a nagy fesztiválok is eseményszegények, sok az ismétlés, a műfaji kísérletek fantáziátlanok, a mennyiség megcsappant. Felfoghatjuk úgy is a mai filmfolyamot, mint a készülődés bizonyítékát, a szükségszerű váltás előjeleit. A tények azonban tények: 1970. és 1978. között a stúdiók nem kápráztatták el a közönséget remekekkel. (Zárójelben jegyzem meg: ezt a szürkeséget a moziműsor nálunk is tükrözi. Olyan élményekben ritkán van részünk, mint — mondjuk — másfél vagy két évtizeddel ezelőtt, amikor egymás után, zsinórban jelent meg a Szálnak a darvak és a Ballada, az Ilyen hosszú távoliét és a Négyszáz csapás, a Szombat este és vasárnap reggel és A hosszútávfutó magányossága, a Valós olasz módra és a Mamma Róma (vagy hogy a hazai terepen is pásztázzunk: a Szegénylegények és a Hideg napok). Mindezzel nem azt akarom bizonyítani, hogy maga a A feladat hitt, csodálatos és kivételes állapotnak, a nagy hőfokon átélt szenvedélynek azonban vége szakad. Bár megközelítették az érzelmi jóreménység fokát, kapcsolatuk nem válhat tartóssá: két túlonttúl önálló egyéniség nem tűri azokat a kötelmeket, melyek óhatatlanul embervalójuk legértékesebbje, hivatástudatuk és annak gyakorlása ki- teljesítését gátolnák, s személyiségük feladásához vezetne. Az értelmiségi síkon lezajló bonyodalmaknak van egy másik párhuzama a szappangyári munkásnő, Panni személyében, de az áhított boldogság keresése során a mellékszálakon mutatkozó további nőalakok sorsa is nehezen rendeződik. Zsákutcák és újrakezdések, valóban tragikus kimenetelű események és kis- szerűségek, viharok egy kanál vízben — vegyesen váltogatják egymást, de ezek írói elemzése, magyarázata eredményezi végül is a feszültségeket okozó mögöttesek, a lélektani, tudati „mélyrétegek feltárását”. Jókai Anna karaktert formáló készsége, ereje kitűnően megnyilvánul néhány jellegzetes nőtípus megrajzolásában. Mindannyian mában élő alakok, napjainkban fellelhető szituációkban, melyek alkalmasak bizonyos következtetések levonására. Anélkül, hogy ködös általánosításokba mosódna, megfogalmazódik többek között: törvényszerű az egymásra utaltság a nemek között, s a munkamegosztásban elfoglalt hely szerinti tevékenységnek a társadalmi értékrendben egyenrangú becsülete van. Bezárólag azzal, hogy a túleszmé- nyesítés, az abszolutizált kivételek életre hívása, elfogadása minden vonatkozásban mennyire káros lehet. Mi hát akkor a feladat? Arány és egyensúlyteremtés, idézzük: „Minden asszonynak szabadon és tudatosan kell döntenie életének fő működési területéről, s reális képességei birtokában vállalnia életprogramját.” Amellett, hogy a törekvés igaza vitathatatlan, az a mód, ahogy a megvalósítás buktatóiról Jókai Anna szólni tud, teszik a regényt színvonalas olvasmánnyá. Futaky László filmművészet devalválódott s valamennyi produktum a szürke középszer vagy az olcsó bóvli címszava alá írandó. A hetvenes években — noha lassabb a fejlődés ritmusa — olyan kitűnő filmek születtek, mint a szovjet Vörös kányafa (Suksin), az olasz Amarcord (Fellini), az amerikai Száll a kakukk fészkére (Forman), a lengyel Márványember (Wajda). Egyikmásik élő klasszikusnak nevezhető rendező jó sorozata sem szakadt meg. Bergman a Jelenetek egy házasságból mesteri analízisével igazolta, hogy úgyszólván kifogyhatatlanok szellemi tartalékai. Bunuel, az agg művész fiatalos tettrekészségét A burzsoázia diszkrét bájával bizonyította. Tarkovszkij a Tükörben átfogó szintézist adott a közelmúlt történeti-társadalmi eseményeiről. Megerősödött az amerikai társadalomkritikai vonulat T(gondol- junk Fosse Kabaréjára vagy Avildsen Rocícyjára). Jóleső érzés leírni, hogy az említett alkotásokat a magyar közönség is ismeri (vagy a közeljövőben megtekintheti). Visszatérve kérdéseinkre: a filmtérképen a szocialista országok között változatlanul a Szovjetunióé a vezető szerep, annak ellenére, hogy a kísérletek — Prémium, A szerelem rabja, Mimino — még nem képviselik a klasszikus minőséget. A nyugati világban továbbra is Amerika filmhegemóniája tart — de ez nem a kassza-produktumoknak (katasztrófa-filmek, tudományos-fantasztikus művek stb.) köszönhető, hanem a már említett bíráló hangvételű és kiváló mesterségbeli tudással elkészített alkotásoknak. Újabban felzárkóztak a nyugatnémetek (a fantasztikusan termékeny Fassbinder mellett Wenders, Herzog nevét is sokan megtanulták). Rossz idők járnak a francia filmesekre. Az olaszoknál nagy mesterek haltak meg (Visconti, Vittorio de Sica, Germi, Pasolini) — a többiek még nem zárkóztak fel. Még egy örvendetes jelenség: az úgynevezett harmadik világ, a fejlődő országok filmművészete is viharos tempóban igyekszik behozni lemaradását. Nem is olyan régen még elnéző jóindulattal értékeltük ezeket a műveket. Ma már semmi sem indokolja a kétféle mércét. Ami Tunéziában, Iránban, Szenegálban és másutt történik a filmművészetben, figyelmet és elismerést érdemel. Ous- man Sembene nevét Moszkvától Párizsig mindenütt ismerik. A Parázsló évek krónikája című algériai történelmi freskó (Mohammed Lakh- dar Hamin munkája) Cannes- ban nagydíjat kapott. A Nagykövetek című tunéziai- líbiai dráma, melynek elkészítésében a franciák is közreműködtek, a vendégmunkások sorsát érett realizmussal mutatja be (rendezője Na- ceur Ktari). Sokáig folytathatnánk a példák felsorolását. Egyszóval: nincs megállás. Voltaképpen szűk esztendők sincsenek. Bízzunk benne, hogy sor kerül a minőség forradalmára is. Veress József KM o
