Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-23 / 172. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. július 23. Á Szabolcs-Volán aranya Gondolatok a minősítő versenyről Szegeden rendezték meg 3 szakszervezeti néptánc­együttesek XIII. találkozóját és III. országos minősítését. A fesztiválon nagy sikerrel szerepelt a Szabolcs-Volán táncegyüttes. A korábban Ezüst I. minő­sítéssel rendelkező együttest megérdemelten sorolták előbbre: az Arany III. kate­góriába. Az eredmény azért is nagyon értékes, mert a minősítésen most az ország legjobb szakszervezeti nép­táncegyüttesei vettek részt, akik megvédeni jöttek Arany I—II. minősítésüket. Elég ezek közül megemlí­teni a budapesti VDSZ. Bar­tók Táncegyüttest. Az ő munkájuk ma irányadó min­den olyan együttes számára, amely a néptáncot a maga tisztaságában kívánja szín­padra rendezni. Más utat jár a szintén élvonalbeli Vasas Művészegyüttes Tánckara. ök kompozícióikkal a tánc és folklór nyelvén érzelme­ket, indulatokat, emberi- társadalmi viszonyokat fe­jeznek ki. A néptánc szín­padra vitelének modern pél­dáját mutatta be most is a HVDSZ, Bihari János tánc- együttese. Műsorukban kivá­lóan érvényesült a zenei kí­séretnek a tánc hangulatát, mondanivalóját tökéletesen követő, hatását fokozó meg­oldása, melyet a jól ismert Vízöntő együttes produkált és az országos szaktekin­télyből álló zsűri is követen­dő példaként értékelt. A minősítő programok be­mutatása két részben tör­tént. A Szabolcs-Volán tánc- együttes műsorából a zsűri a „Méhkeréki táncok”at je­lölte ki. Ezt mutatták be a szegedi Kisszínházban a kö­zönség vas tapsa mellett. Az esti bemutatón félórás, gör­dülékeny, jól szerkesztett műsorral bizonyították, hogy felkészültségük alapján az „Arany” kategóriájú együt­tesek közt a helyük. A be­mutatott kompozíciók közül kiemelte a zsűri Sajti: Ci­gánytánc-át, amit mint új színfoltot értékeltek. A „Haj- likázót” — Tímár Sándor koreográfiája — a szabolcs- szatmári — geszterédi, érpa­taki, bundásbokori — gyűj­tések során, népi adatközlők tánca alapján összeállított és betanult kompozíciót olyan meggyőző erővel mutatták be, amiből kitűnt, hogy a táncot valóban sajátjuknak érzik, sajátjukként ismerik. Érdemes kiemelni, hogy csaknem minden versenyző együttes műsorában szere­pelt olyan koreográfia, amit megyénk tánckincse alapján állítottak össze. Ez azt mu­tatja, hogy az ország egyik leggazdagabb tánckincsű megyéje vagyunk. A Szabolcs-Volán tánc- együttes vezetői, tagjai tud­ják, hogy a most elért siker és minősítés kötelez, s nem csak azért, mert ezt majd meg kell védeni. Hanem azért is, mert mint .Arany” kategóriájú együttes, az ed­diginél jóval nagyobb lehe­tőséget kapnak, gyakrabban képviselik majd megyénket. Romanovits István Benke László: Zaboskertben Ismeri kezem a kapanyél fényesre kopott simaságát, tudom a nyél a tenyerem megszorítaná, régi társát. Kábultam perzselő napon pecsenye pirosnál vörösebbre, lábamon az égő vágást véres porbocskor bekötötte. Sajnálatában a1 dolgos Terka képzelhetni hogy mit kínált, hej ha még a hórihorgas gazban matathatnám a bugyiját Terkák dalát a megnőtt fenyves s a munkakönyvem pecsétje őrzi. A pecsét alatt, papíron áll, négy-húszért kellett elidőzni. A gyönge csemetéket féltve a kopáron mégis mi ültettük, mibennünk zúg a tölgy, a luc s a mi lelkünk suhog bennük. A közös kannafedélből oltott szomjúság bennem azóta lobban, amióta mélyen és magában zúg a zaboskerti erdő elhagyottan. Zúgj, árvaság; zaboskert, suhoghatsz. Sorsa kit erre, kit arra dobott. Szerelmünk a földben, egyszer életre halálra kapaszkodott. nyört találtak a jövendőépí­tésben. ★ A pocsékló urakról, nagy vagyonú arisztokratákról olyan elképesztő történeteket vesz elő emlékezetéből Gusz­ti bátyánk, hogy nem győz­zük jegyezni. A ceruza las­sabban fut, mint agyában a beleívódott, de most felbuz­gó emlék. — Ö, Piret báróban nem volt semmi, ami a népet ret­tegésben tartotta volna! Hogy miért, megmondom, ha elhiszi — néz rám Nyíri Gusztáv. — De akár hiszi, akár nem, ennek az úrnak semmi tájé­kozottsága nem volt még az árakról se, viszont oktalan felvágásból állt össze min­den cselekedete. Ott élt a faluban egy okos-tehetséges, finom cipőket csináló zsidó, kevés olyan volt a megyé­ben. Nála rendelt lábbelit mindig a báró. Egyszer is ép­pen valamiféle kényes-fé­nyes csizmaféleség kellett volna neki, milyet a szom­széd Jékey Ferenc, a nagy- gőgű, nagy leleményű győr­teleki dzsentri se hordott még a lábán, még akkor se, mikor a húszas évek elején egy amerikai Kossuth-szobor leleplezésére küldték ki a megyei urak nevében. No, a bibliás leleményességű ci­pész minden ügyességét elő­szedte, s hamarosan elébe vitte a bárónak a kikent-ki- fent csizmát, amilyet Rá­kóczi Ferenc se viselt egy­koron! Piret azonban nem fogadta el. Mit gondol, miért? Megvolt annak minden szép­sége, de mert „csak” három­száz forintot kért érte — ennyit szólt rá a földesúr: „Nekem ilyen olcsó portéka nem felel meg! No, a mes­ternek sem kellett egyéb — hazament, átszabta, átvarr­ta, átfestette, megcicomázta, visszavitte: „Báró úr, itt az új csizma, ára ötszáz!” „Jól van, Slajmi, ez már döfi!” S már húzta is fel! De telhe­tetlen maradt minden más­ban a bolond, különben ép­eszű Piret báró. ★ Persze, amiről ilyen nyu­godtan, gúnyosan, félkaca­jokkal megszakítva tud be­szélni az ecsedi ember — az a régmúlt, afféle emlékgyűj­tésből maradék, szellemidé­zés és egymás neveltetésének eszköze pusztán. Az interjúalanyunk igazi elemében a máról szól. A régi, szívszorongatóan elmaradt, primitív lápi vi­lágban nemcsak a szellő moz­dult, káka hajolt, nád zize­gett — hanem az emberi összetartás hangjai uralták e furcsa világot. A maguk ere­jétől, megdönthetetlen mun­kaszeretetéből és egymás se­gítéséből éltek meg. Egytől egyig istentelen ronda alak­nak tartották azt, aki önző volt. A kölcsönösségen és szolidaritáson kívül minden más vonást gyalázatos és ter­méketlen vonásnak tartottak. A lápi ember mindig meg­érezte a bajban a szükséges, s az egyedül célravezető kö­zös cselekvést. Tudta, hogy miképpen is kell szalmából, nádból, gyékényből, fűzből, égerből meg más poros-sá­ros törékenységekből „fegy­vert csinálni”; másnál kicsi­ségnek tűnő apró tettekkel megmenteni a menthetőt; kivárni mindenkor a teljes elrendeződést! Ez ecsediesen annyit jelent: nád közé búj­ni, gyékényt vágni, kosarat fonni, lápba rejteni embert, jószágot, csendes, rejtett szor­galommal, közösséget meg­tartó fortélyos időhúzással fölös összeütközések elől ki­térni; bőszen csak a termést megvédeni a maguknak min­denkoron biztosított nyugodt életállapot miatt. — Noshát — mondta a pompás szavú Guszti bátyánk — végül is van egy szent törvény ezen a tájon, mely igazában 45 után érvényesült a maga teljességében, nem­csak Ecseden, hanem az egykori láppart tizenhat fa­lujában: Az élet csak folyto­nos összetartással biztosítha­tó! A láp menti arisztokraták fejedelemutánzó világa le­tűnt. A munka nemességét ültette helyükbe a történe­lem. A régesrégi összefogás fel­újítása ma itt a döntő ténye­ző. Az „én” szót, amit grófok, bárók, dzsentrik használtak, a „mink”, a „miénk” cseréli fel. Az olajmunkás olvasottsá­ga, szaktudása, műveltsége a mai Ecsedet nem csak a kö­zös munkában, de általános olvasottságban egyformán jellemzi. Ma sokan olyan ra­gyogó pályát futnak be fia­ikból, mint ez a százhalom­battai olajszakmunkás. F élreértés ne legyen, otthona, lakása, csa­ládja végleges címe ma is: Nagyecsed, Szabolcs- Szatmár megye. Csak min­den hétfőn futja be ez a forradalmi gyorsasággal ki­tanult szakmunkás gyorsvo­nattal az útját Nagyecsedről Százhalombattáig — majd pénteken vissza. Azok közé az emberek közé tartozik, akik nem kisebbednek attól, hogy életpályájukról a me­gye határain túl is szót ejte­nek. Erdős Jenő Tiszamogyorós S zellő suhan a víz felett. A távolban, a túlsó parton, a szemhatár félköré­ben a beregi Tisza-part erdőségei sötétlenek. Hátunk mögött akác, meg gyü­mölcsfák között Tiszamogyorós húzódik meg A víz munkál. Az örökkön hömpölygő áradat évszázadokon át hozta a löszt, mosta a partot. A szél pedig alakította a felszínt, az egész Szabolcsot. És különösen formálta ezt a vidéket, a Tisza-könyököt. Különböző típusú szélbarázdák, hatalmas hosszanti garmadák és maradék gerincek teszik sajá­tossá e tájat. Mogyorós határát is. • Dr. Borovszky Samu, Magyarország vár­megyei és városai című monográfiájában még Mogyorós néven Tisza menti kis köz­ségnek említi, 122 házzal, és 704 nagyobbá- ra református lakossal. Postája és távírója Mándok. Vasúti állomása Tuzsér. A község a Zichy-okmánytár szerint 1297-ben már mint „Terra Monoros” szerepelt. 1355-ben Kis-Mogyoró néven találjuk. A falu 1872- ben és 74-ben majdnem teljesen leégett A Dienes István szerkesztette Szabolcs vármegyei monográfiában, mely 1939-ben látott napvilágot, a következők állnak a községről: A XIV. században Monyoros néven sze­repel régi okmányainkban. 1720-ban nyolc jobbágycsalád élt a községben. 1784 után Czóbel Borbála birtoka, 282 lakossal, az ő tulajdonában találjuk a helységet az 1785. évi összeírásban. Jellegzetes kis jobbágyfa­lu volt... Kit és mit talál a mai krónikás Tisza- mogyoróson ? Elégedett, szorgalmas embereket gaz­dagságot. — A nyolc jobbágycsalád mai ivadé­kainak száma 980, — tájékoztat Bíró Gusz­táváé, a nagyközségi közös tanács elnökasz- szonya. — Az egykori 122 házzal szemben ma 240-et találunk. És milyeneket! Zömé­ben az utóbbi években épültek, modernek, nagyablakosak. fürdőszobásak. Közülük többen bent van a víz. A mai Tiszamogyoróst is a munka élte­ti. Ez adja az itt élők kenyerét, és boldogsá­gát. Ám a technikai haladás itt is megboly­dította az életet. A munkaképes lakosság nagyobbik része a MÄV környékbeli mun­kahelyein dolgozik. Ezek csak aludni járnak haza. A térségbe települt ipari létesítmé­nyek is vonzzák az embereket. A termelő- szövetkezet sem fizet rosszul. — Így aztán lehetőség van bőven, — mondta Gonda Béla, az eperjeskei Alkot­mány Termelőszövetkezet elnöke. — A két község — Eperjeske és Tiszamogyorós ha­tárában 3200 hektár földön gazdálkodunk. — És a tagság? — Itt így módosul a mondás: Gazdag téesz, gazdag tagság. így aztán érthető, ha a szakemberek itt nem szöknek el a téeszből. A mogyorósiakból 26 fiatal szakmunkás dol­gozik a gépműhelyben, és a traktorokon. — De a fiatalok tevékenységével felér az idősebbek munkája is — folytatja a té­esz elnöke. — Helytállnak a közösben, és igen jelentős a háztáji tehéntartás. Ehhez a termelőszövetkezet minden támogatást meg­ad. — Elvben? — vetettem közbe. — Nem — így az elnök. — A szövetke­zetnek jó gond a háztáji. Ügy értem, hogy hasznot hoz egyénnek, közösnek. Az elnök szavaira a 78 éves Szeles Bá­lint tette fel a koronát — Kétszázharminchat fejőstehén’ van ebben a faluban. Nekem is van öt.. Hogy tudnék én takarmányt szerezni nekik, ha a téesz nem hozná házhoz? A jószágtartás mindig is híres volt a. faluban. Régen a nagyszarvú magyar fe­hér fajta uralta a legelőket. A gazdák is ökrös fogattal dolgoztak. Ma a közösben a zetorok, a nagyobb gépek, a háztájiban meg a kertitraktorok húzzák az igát • A község központját — az összehordott dombra épült templom szomszédságában — a kereskedelmi üzletek uralják. És a Tisza- presszó bezzeg hangos. Ha nem is a cimbal­mos, de a szesz munkálkodik. A jámbor utas bizony se szóda-, se ásványvizet nem kap. A felszolgáló azt se tudja megmondani, hogy mikor rendeltek utoljára. Szeszfélesé­gekben viszont nincs hiány. És a fiatalok részére létrehozott „presszó-kocsmával” át- ellenben hivogatóan tárja ki ajtaját a má­sik búfelejtő, az italbolt. A kora délutáni órák ellenére itt sem fogyaszt vizet senki. Az italbolttal egy fedél alatt a vegyes­boltban kenyér, só, cukor, mosószerek, szó­val a legfontosabb létszükségleti cikkek megtalálhatók. És ha a 20 méter sugarú kö­rön belül a két kocsmában nem találna va­laki elég szeszes italt, akkor itt, a boltban szintén beszerezheti az adagját. A fodrászat csak hétvégeken, és előre bejelentés alap­ján „üzemel”. — A községet a külvilággal a posta kö­ti össze — hallottuk Danes Katalintól, a fi­ókposta vezetőjétől. — Naponta 30—40 ügy­féllel van dolgom. Folyóiratból, színes heti­lapokból mintegy ötvenet, újságokból 130- at visz szerte a faluba a kézbesítő. A postáskisasszonyt, az összeköttetést éjjel az épület falára szerelt telefon helyet­tesíti. A körzeti megbízott ritka vendég a fa­luban. Nincs is rá nagy szükség. Itt a köz­ség ma is jó fegyelmező erő mind a fiata­loknak, mind az italtól esetleg magáról megfeledkező idősnek. Akikkel a sors ezen a napon összeho­zott, nem emlékeznek rá, hogy milyen erő­feszítések árán hordták össze a több méter magas dombot, amelyre a templomot annak idején építették. Arról viszont a saját sze­memmel győződtem meg, hogy társadalmi munkában milyen egyakarattal bővítik óvo­dájukat. Az alapozással már készen vannak. Találkozásunkkor, dacolva a szemerkélő esővel, Ésik Elemér, Varga Bálint, Potos Kálmán, Szeles Bálint zsaluztak. A társa­dalmi munkát és az építkezést Áros József, a HNF községi titkára szervezi, ő jár ház- ról-házra, és osztja be az embereket a kí­vánságuk szerinti napokra. — Kinőttük az óvodát, — ismerteti helyzetüket Ésik Arpádné vezető óvónő. A téesz meg a tanács 100—100 ezer forinttal segíti a bővítést. A többit társadalmi mun­kával pótoljuk. így az idén már a következő tanévben iskolába kerülő cigánygyerekek­nek is tudunk helyet biztosítani. — Hogy milyen itt a fiatalok helyzete? — kérdez vissza Ésik hajós KISZ-titkár. Klubunk van, némi felszerelésünk is. A hétvégi táncok, társasjátékok a fiataloknak csak egy részét elégítik ki. Egy 6zó, mint száz: A sült galamb nem repül be a szánk­ba. Több a lehetőség, mint amennyit nyüzs- günk. A z iskola körzetesítésével, a tanácsi összevonással, a téesz egyesülésével lényegében az értelmiség kivonult a faluból. Lakás két pedagógust — ők neve­lik. tanítják összevontan az alsósokat — és a vezető óvónőt köt a faluhoz. A község éle­tét a pártalapszervezet, a Hazafias Népfront bizottsága, a tanácstagok irányítják, ők mozgósítanak a hivatalos és a társadalmi feladatok megoldására. Sigér Imre KM

Next

/
Oldalképek
Tartalom