Kelet-Magyarország, 1978. július (35. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. július 2.' Á megye képzőművészetéről E gy év telt el a Magyar Képzőművészek Szövetségének közgyűlése óta. A közgyűlés után a területi szervezetek, a szövetség bizottságai és szakosztályai megválasztották tisztségviselőiket. A kelet-magyarországi területi szervezet titkára Topor András festőművész lett. A Hajdú megyei és Debrecen városi titkárok Bényi Árpád és Cs. Uhrin Tibor. A Sza- bolcs-Szatmár megyei titkár Berecz András. A kelet-magyarországi területi szervezet öttagú vezetőségében ketten képviselik megyénket. Ez a szám szerinti arány a megye képzőművészeinek a szervezeten belül kedvező lehetőséget biztosít. Nem igaz az a szóbeszéd, hogy a szabolcsiak a Hajdú megyei vezetés következtében hátrányos helyzetben vannak, viszont igaz az a tény, hogy míg Szabolcsban három szövetségi tag van, a szomszéd megyében 5x3. Hajdú megyében és Debrecenben a képzőművészek száma többszöröse a szabolcsiaknak. Elgondolkoztató, hogy Nyíregyházán, ahol a gazda- sági-anyagi-szellemi bázis, a valóban művészeti alkotóműhely lehetőségét magában hordó tanárképző főiskola rajz tanszékének nyolc tanerője közül csak kettő képzőművész. A megyei tanács művelődésügyi osztálya 1977-ben megrendezte a II. Szabolcsi Tárlatot, a megye művészetialap-tagjainak kiállítását. E kiállításon szerepelt először a közösségben Kádas István és Soltész Albert. Az előző kiállítás óta az alaptagok száma kilencre emelkedett. Tavaly a megyei tanács pályázatot hirdetett a megyében élő hivatásos és amatör művészeknek. A pályázat anyagából kiállítást rendeztek. A díjakat Lakatos József, Kádas István és Hor- vát János kapták. 1977-ben a Fidem budapesti kongresszusával és kiállításával egyidőben megrendezte a Nyíregyházi Városi Tanács és a Városi Művelődési Központ az első éremművészeti művésztelepet — interszimpóziumot — a Magyar Képzőművészek Szövetsége, a Kulturális Minisztérium és a Művészeti Alap támogatásával. A közös munkában egy-egy bolgár, csehszlovák, keletnémet, lengyel és szovjet művész mellett öt magyar éremművész vett részt. A zárókiállítás anyagát a Városi Művelődési Központ napjainkig vándoroltatja, üzemi tárlatokon. A résztvevők közül kettőnek, Körössényi Tamásnak és Szabó Gábornak önálló kiállítást szervezett a VMK. A lengyel művész Eduard Gorol érmeit is több helyen bemutatták. Végre, több évi huzavona után, a Bethlen Gábor utcai művészlakások felett elkészült három műterem, mely központi fűtéssel, vizesblokkal három művésznek biztosít gondtalan, elszeparált alkotói lehetőséget. Célszerű lenne a bérleti szerződéseket rövid határidőre megkötni azzal, hogy lejártukkor megújíthatók, és az igénylők közül a birtokon belül lévők elsőbbséget élveznek. Az alkotóműhely bérlete így fokozott munkára serkenti bérlőjét. A műterem nem státusszimbólum, hanem műhely, a képzőművészeti munka helye. A megyei tanács művelődési osztálya ez évben is pályázatot hirdetett Krúdy Gyula születésének évfordulója alkalmából a kelet-magyarországi területi szervezet tagsága és a megyéből elszármazott művészek meghívásával. Az évi pályázatok lehetőséget adnak a művészek számára célirányos munkára. Ismét megrendezik a megyei őszi tárlatot, a megyei képzőművészek seregszemléjét, ahol lehetőséget kapnak a megye amatőr alkotói is, hogy a hivatásos művészekkel együtt szerepelve felmérjék képességüket, tehetségüket. A kétévenként ismétlődő, nyílt tárlatra nagy szükség van, mert a fiatalok itt mutathatják meg, hogy a pályára érettek. Itt lehetőség van arra, hogy a maga gyönyörűségére alkotó dilettáns egy-egy professzionista szintű alkotása falakra kerüljön. Egy nagy elmélyüléssel, szeretettel festett alkotás az ilyen kiállítások kedves színfoltja, egyben a helyi alkotótevékenység színesítője. Mégsem ez az út, mégsem ettől kell várni a helyi művészet kibontakozását, a művészek létszámának gyarapodását. A képzőművészet mesterség is, ami tanítható és tanítják is a Képzőművészeti és Iparművészeti Egyetemen. Szükséges a következő években jobban a fiatalokra támaszkodni. Már írtam egyszer és most is sürgetem a stúdió-korosztály képzőművészeinek jelenlétét a megye életében. A Fiatal Képzőművészek Stúdiója a Művészeti Alap 35 éven aluli- tagjait tömöríti alkotó közösséggé. A friss szellem, aktivitás, a fejlődés, megújulás egyetlen biztosítéka. I smét megrendezi Nyíregyháza Városi Tanácsának Művelődési Osztálya a Sóstói Nemzetközi Éremművészeti Alkotótelepet. Az idén két hónapig lesznek vendégeink a művészek. A városi tanács ez alkalomból megoldja a helyi broiizöntés lehetőségét. A bronzöntő műhely létrehozása nagy lehetőség a helyi szobrászat megerősítésére, a szobrászok megyénkbe településére. Igaz, a művészetet művészek, egyéniségek, és nem csoportok csinálják, de a személyiség, az egyéniség a közösségből nő ki. Kell, hogy minél több művész dolgozzon a megyében. A statisztikai hivatal jelentése szerint Nyíregyháza a napokban 100 ezer lakosú várossá nőtt, az ország nyolcadik városa. E hely, országunk városainak sorában kötelez. Mind a helyi művészek, mind a helyi művészetszervezők felelősséggel tartoznak azért, hogy e százezer lakosú közösség képzőművészetének színvonala a helyi és országos várakozásnak megfeleljen. Tóth Sándor lem erősen. Nékem abból kell megtudnom .mindent. A fülem után megyek. Meg észnél is kell lennem, hogy azért a rakétakorban el ne adjam magam a butaságommal, mit nagyon szégyel- lek. Amúgy nem felejtek én el semmit, amit egyszer megfog a fülem. Sokszor felmérgesedek, mert az embe/ek mindent lefirkálnak. Amerre néz az ember, mindenütt betűk. Plakátok, táblák, könyvek, újságok. Nekem fejből kell tudni az utcaneveket, mert tábláról nem tudom lebűvölni, hogy merre is járok. A lakásunkról nem tudja meg senki, hogy itt a bajszos analfabéta. Űj konyhabútorunk van. Meg rekamién hálunk. Világít a fölseje. Az emberek szeretnek mindent leírkálni, és elolvasni. Mintha mindenki az ellenségem lenne. Mintha a hátam mögött sugdosnának. Mintha minden titokban menne. Azért dolgoztam, mint az állat, hogy szép lakásom legyen, hogy különb lakásom legyen, mint száz olvasni tudónak. A nevemet megtanultam leírni, mert apámat is úgy hívták, mint engemet. Lerajzoltam a nevét. Azt behunyt szemmel is akármi alá odarajzolom. Mert száz könyvbe is belelestem, de csak mérgesebb lesz tőle az ember, mert annyi betű van a világon, hogy az nem is igaz, hogy az olvasni tudók azt mind ismerik. És Pista bácsi azt mondja, hogy legyek én a brigádvezető. De hogy legyek én brigádvezető, amikor én nem tudom kormányozni a ceruzát, hogy valakinek a nevét, meg a normáját beírjam. Milyen brigádvezető az? A fákat ismerem, a dolgot nem félem, dehát... nem elég az! Nem, nem maradhatok itt a gazdaságban. Ügy néznének rám, mint az állatkerti apamajomra, amikor éppen veri a feleségét. És kacagnának. Nini, ez az ember analfabéta! Az emberek szeretnek a másik számlájára röhögni. Pénzbe sem kerül. Január elsejével én is leszámolok, aztán valamerre átteszem a posztot. Nehéz lesz. Itt már tudtam, kitől kell tartsak, kinek mit mondhatok. És mióta Pista bácsi azt mondta, hogy legyek én a brigadéros utána, úgy rágom magamat éjszakánként, mintha öltem volna. Miért van az, hogy ebben a betűtudó világban kireked az ember, akárha falakkal lenne körülrakva? Analfabéta vagyok! És senki sem tudja. De nem is tudja meg senki. És december 9-én, soha nem felejtem el azt a napot, már nem tudtunk a földben dolgozni. A szerszámokat is- tápoíltuk, én meg egyre nézegettem a szépen alvó fák kékjét, mert tudtam, hogy nékem innét menekülnöm kell. Pedig szerettem ezt a munkát, értettem is. Azért a'kamak brigádvezetőnek. Menekülnöm kell, utolsó módon, mint a svábbogárnak, ha rávilágít a lámpa. Hát miért kell, hogy úgy érez- zem magam? Miért nincs, aki felírná a bajomat, mint a receptet, és kész? Sorra szedtem ismerőseimet. Kinek mondhatnám meg... Senkinek. Mindenki kacagna. Azt mondaná, hogy nahát. Pedig nekem senki se mondja, hogy nahát, még ilyet! Az asz- szonynak is pengettem, hogy elpártolok a gazdaságtól. Nem nagyon tapogatta az okát. Mert mondom, nagyon rideg foglalkozás ez. Mindig az ég alatt tesz-vesz az ember. Elmegyek már tető alá, valahová. Muszáj nékem örökké a földet nyögetni, áz- ni-fázni? Kocsis koromban éveken át hordtam a tüzelőt egy öreg tanítónak. Annak a képe is az eszembe szökkent egy álmatlan éjszakán. Akkor is nyugdíjas volt és magányos. Soha nem éreztette velem, hogy én kocsis vagyok. Mindig megkínált valamivel. Le is ültetett, és nem félt, hogy a ruhámtól piszkos lesz a huzatos szék. És beszélt hozzám, mintha a rokona lettem volna. Csak olyankor rebbent ki a beszédéből, amikor a lovak rángatták unalmukban a kocsit. Soha nem ütött vállon, és nem mondott kedveseket, de éreztem, hogy ez az ember valamiért szível engem. Annak elmondanám, ha még él! Az nem nevet ki! Meg az ki is nevethet, ő egyedül kinevethet. De ő megért engem. ★ J anuár másodikán zsinórírással szedtem sorba a bandatagok neveit. Kicsit remegett a kezem, de hát harminckilenc éves ember keze remeghet az ásó nyelétől is. Nem? ' A z új Szamos-hídról leérve az út szélén tábla, rajta a helységnév: Szamosbecs. A községet kettéosztja a műút. A nagyobbik rész, mint a pontatlanul kettévágott alma — benne a magház a falu központja —, balra esik, jobbra néhány friss, vagy felújított házból álló utca szalad a töltés mellett. Takaros almáskert bólogat erre, mint a határnak még jó pár pontján. Mondhatnánk úgy is: itt az alma az úr. Az egyszemélyes postahivatalban Pető Endréné, a fiók vezetője a betétek összegét nem említi: a hivatali titoktartás köti. — Mennyi a legnagyobb betét? Mondjuk százezer? Válasza sokat sejtet: — Az itt nem betét... Ezt a falu képe is megerősíti. A házak újak, az utcák szépek. Igaz, ebben segített az árvíz is, de a nagyszámú személyautót biztosan nem az annak idején haragra gerjedt Szamosnak köszönhetik. A Szamos töltése alatt az ártéren szekér áll. Rajta jókora boglya púposodik, tetején fiatalember igazgatja az ütemesen érkező csomókat. Alant inas férfi emeli magasra a villára szúrt szénát: irdatlan nyugalommal, egy fölösleges mozdulatot sem téve. Az utolsó szálakat is gondosan összekotorja, majd mint a követ vésővel simít- gató szobrász, villájával formát ad a rakománynak. — Két tehenem van, egy hónapra tán elég lesz nekik — mondja Molnár Károly. Szája csücskében cigaretta lötyög. — Régen el kellett volna vinni, de az idő rossz volt, a téesz pedig nem tudott fogatot adni. Annyi eső esett, hogy akár egy uszoda, néha olyan volt a határ. Sok kárt tett az almában is. Pedig tizenháromszor permeteztük, most mégis fuszikos. Persze az volt a baj, hogy nem időben kezdtünk hozzá. Mondtam én: panaszkodik az a szerencsétlen fa, miért, nem lehet észrevenni? De hiába beszéltem. Most már késő. Nem vagyok gyerek, nem hiszek abban, hogy nem lehet minőségi almát termelni. A falu termelőszövetkezete, a „Dózsa” jelentős változás előtt áll: jövő év első napjától a csengeri Lenin Tsz-szel egyesülve működik. Aligha volt még olyan összevonás, aminek a tagok egyértelműen örültek volna; a jelek szerint ezúttal sincs másképp. „Nem jó — hangoztatják többen. — Most nagy a káosz, akkor még nagyobb lesz. Legutóbbi sem adták oda időben a csengenek a nagy vetőgépet, nem is ment a kukorica.” Mások az almáért aggódnak. — Szükséges az egyesülés — vélekedik a szamosbecsi szövetkezet elnökhelyettese, egyszersmind pártitkára, Vadász Gábor. — Valóban a gyümölcsöst féltik a legtöbben. Szinte minden segítséget megadtunk nekik, a vegyszerektől a szállításig. Most attól tartanak, hogy a „házasság” után mindezt nem kapják meg . .. Majd elválik. De egyoldalúan sem szabad nézni a dolgokat. Mert az igaz: mi még semiféle támogatást, dotációt nem igényeltünk, megálltunk a magunk lábán. Azonban elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor saját erőből nagyobb beruházást végrehajtani nem tudunk. De például a 240 hektáros szántónkra nagy gépet venni nem is lenne értelme, hagyományos módon pedig nem érdemes dolgozni. Tény: az alma fuszikos, a kukorica pedig későn, június utolsó harmadában jutott a földbe. Az elnökhelyettes szerint a sok eső miatt. Az apró települést alig ötszázan lakják. A szövetkezetben összesen százhatvanan dolgoznak. Immár szokványjelenség: a tagság öregszik, mert a fiatal munkaerő egyre csak fogy. Három éve, amikor elindult a HÓDIKÖT, egyszerre húsz aszony és lány ragadott vándorbotot a könnyebb munka és a biztos kereset — többnyire bevált — reményében. És ha Csenger- ben felépül a cipőgyár, megint csak kesebben lesznek. Hiába a sok kedvezmény, a majdnem száz üdülési beutaló, az ifjúsági klub és sokminden, amit egy termelőszövetkezet megadhat, a folyamat — az öregedés — megfordíthatatlan. Így szemlélve a dolgokat és hozzátéve az elnökhelyettes érveit: lehet, hogy az egyesülés egyeseknek rossznak látszik, de szükséges. Az idő majd ebben is dönt. Nem kétséges: a nehezen megszerzett jólétet féltik az emberek, verejtékkel termőre fordított almásaikat óvják. A jómódot, aminek nem csak külső jelei vannak. — Az alma foglalkoztatja a legtöbb embert — vélekedik az orvosi rendelő küszöbén Szénás Istvánná. — Ha jónak ígérkezik a termés, akkor azért, ha fuszikos, mint most, hát azért. Felettünk repülőgép húz el, önkéntelenül felpillant. Szeme a sűrűsödő felhőkön akad meg: — Ebből nem lesz nálunk eső. — mondja megnyugodva. — A többség a gyümölcsből él. Csak, tudja, egyre több az irigy ember is. Rosszul, nézik, ha valaki valamire viszi... Tanult ember 1945-ig nem került ki ebből a faluból. A termelőszövetkezetben most egy mérnök, hat technikus dolgozik és a tanultak száma hamarosan újra gyarapszik: ösztöndíjasuk tanul a kertészeti egyetemen. Valószínűleg annyi beteg sem élt a faluban azelőtt, mint ma. Papír szerint legalábbis. —A heti rendelésen a lakosság tíz százaléka megfordul a rendelőben — mondja az orvos, Dr. Bányász Attila. — Sokan küszködnek ízületi bajokkal, gyomorbántalmak- kal. Jócskán próbálnak táppénzt kicsikarni. Akad családi probléma is: nemrég vagyok itt, de látleletet már írtam ... A komoly betegség azonban ritka, szociális okok miatt kezelni senkit sem kell, A gyerekek egészségesek, és ami a fő: nem elhanyagoltak... Jól élnek, megengedhetik hát maguknak, hogy „betegek” legyenek. Különösen akkor, ha ráadásul az eső is esik ... A faluban mindenütt almáskertek állnak. Néhai Gál Menyus bácsi dicséretét hirdetve, aki valamikor a huszas években az almakultúra alapjait Szamosbecsen megvetette. — Kiveszed a gyerekeid szájából a kenyeret — hányták a szemére a kételkedők a csenevész fácskák láttán — inkább búzát vetnél! — De, amikor az első nagy tétel almákért a kereskedők jelentkeztek és a felserdült fák bankót termettek, Gál Menyhért nagyszámú követőre talált. Mert a pénz, a nagyobb jövedelem, csakúgy mint másutt, minden érvnél ékesebb. Persze az úttörő szerepét valakinek mindig vállalnia kell, dacolva esetleg gúnnyal és értetlenséggel. Vállalni a kockázatot és azt az árat, amit a később jött pénz sohasem egyenlíthet ki. Gál Menyhértnek egyik fia tengeren túlra kényszerült: neki az utóbb termett alma nem pótolhatta az előbb hiányzó kenyeret. R endkívüli ember lehetett Gál Menyhért. Idehozta az almát, a szamosbecsi örömök és bánatok, de végsősoron a jólét forrását. — Nagy szegénységből emelkedett fel ez a nép. Sokáig úgy tűnt, hogy a szerzés miatt a közösségi szellem kihalóban van. Az emberek belefeledkeztek a versengésbe, ami persze jót is hozott: színes tévét, lakáskultúrát, ápolt utcákat. Volt egy közömbös időszak. A legutóbbi falugyűlés sok résztvevője azonban már mást mutatott Az újraéledő érdeklődést a közügyek iránt. Speidl Zoltán Szamosbecs o
