Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-11 / 136. szám
MŰVÉSZETI CSOPORTJAINK NÉPRAJZ, NÉPHAGYOMANY Á nyírbélteki népdalkor — Az ördög vinné el. egy csöpp nem sok, annyi benzin sem maradt, mire kiértünk ide, a dohányföldre. A férjem hazaindult, hogy kér valahonnan. Mondtam néki, nézzen be a tanár úrékhoz vagy az esperes úrhoz egy kannával... — Az asszony nevetve-bosszankodva tárja szét a karját. — Tetszik tudni, eléggé kezdők vagyunk még ezzel a Ladával. Lánya nevet, mi is mo- solygunk, valóban fura a helyzet. Kujbus Ferenc és felesége, nyírbélteki egyéni gazdálkodók kiszaladtak délelőtt dohányt palántázni a sárga Ladával, mely ugyancsak „dohányból vétetett” — és a kocsiról kiderült: némely szempontból kevesebbet ér a két lónál, melyek azelőtt fuvarozták őket a munkába. A helyzet azért nem tragikus: gépkocsivezetőnk jóvoltából hamarosan átcsörgedezett némi üzemanyag a tartályba, és gyorsan hazaindultunk Kujbu- sékhoz, hogy utolérjük a házigazdát — ne fáradjon hiába. Kujbus Ferenc éppen indulni készült a két lóval, és némi restelkedéssel vallotta be: egy ismerőséhez kérezke- dett a szekérre, hogy bejöjjön a faluba. — Meg sem mertem neki mondani, hogy jártunk. Azt füllentettem: gyalog mentem ki a földre... Bácskái Ferenc, az általános iskola tanára, akinek segítségével Kujbusék keresésére indultunk Nyírbélteken, megnyugtatja őket: ad annyi benzint, hogy beszaladjanak Nyírbátorba tankolni. Így hát — mivel minden elrendeződött — jövetelünk céljára fordíthattuk a szót: Kujbusék családostul tagjai a nyírbélteki népdalkörnek. — ... is! — egészíti ki a kör vezetője, Bácskái Ferenc, aki pillanatnyilag a művelődési ház vezetője is. — A szülők a népdalkörben énekelnek, Éva a női kórusban — mutat a tizenhét éves gimnazista lányra —, Feri, a fiuk pedig citerazenekarban játszik. Ferinek a szeplői is kipirulnak, Éva pedig hozzáfűzi: — Tavaly kizökkentem az éneklésből, mert kollégista voltam. A cipőipari szakközépbe járok Bátorba. Idén „szerencsére” nem kaptam kolit, és bejárok. Most már nem is mennék vissza — így jó. El tudok menni a próbákra mindig! — Éva volt a legfiatalabb annak idején köztünk — folytatja édesanyja. — Hogy is? Azt hiszem, negyedikes lehettél, ugye? Igen: hetvenkettő telén alakult a csoportunk — akkor szerveztük. Nem volt ám könnyű, mint gondolnánk: sokan húzódoztak, volt, aki megszólt bennünket. „Hogy van még kedvük ezeknek énekelni egész napi munka után?! (— Bradács Máriával, a művelődési ház akkori igazgatójával meg néhány alapító taggal kezdtünk a szervezéshez — veti közbe Bácskái Ferenc.) — Az egész családunk olyan, hogy világéletünkben szeretünk énekelni. Amikor híre ment, hogy alakult egy kórus, mi nem húzódoztunk. Férje bólogat. — Az volt a legnagyobb eredmény szerintem, hogy pünkösdkor szinte az egész falu ott törte magát a kul- túrházban. Alig fértek be. De volt is olyan taps, hogy... Még Kevert Jani bácsiékat is elcsaltuk, pedig azelőtt nem hallották műsorunkat. De most azt mondta Jani bácsi: ezután mindig ott lesz, csak szóljunk! — Jani bácsinak annyira tetszett, hogy amikor megtudta, nekünk magnón megvan az egész, hát kivezette a lakásból a hosszabbítót, s a fél utca együtt hallgatta a műsort! — Ez a pünkösdi műsorunk sokáig emlékezetes marad — folytatja Bácskái Ferenc. — Idén alakítottunk egy gyerekcsoportot, tizenhárom tagú. Nos, én tudtam, hogy itt még összegyűjthető az öregektől régesrégi pünkösdi népszokás. Jártam a falut, a tanyákat '— össze is jött szépen, ezt tanultuk meg a gyerekekkel. — Amolyan középen van ez, a vallási hagyomány meg a népszokás közt — szól közbe Kujbus Ferenc. — így hát az idősebbek is elégedettek voltak, nagyon tetszett nekik, hogy valóságosan adták elő a gyerekek. — Ez körülbelül húszperces műsor, egymagában kevés, így hát Muszta Jánossal — aki a népdalkörünk megalakulása előtt nagyon sok mindent szervezett a faluban, a művelődési házban(l) — elhatároztuk, hogy a honismereti körre támaszkodva a kenderfeldogozást is bemutatjuk műsorrá szervezve. Itt nagy hagyománya volt a kendernek, gyönyörű szőttesek vannak sok háznál! (A művelődési ház alatti kis házi múzeum is erről tanúskodik — Muszta János és a honismereti kör tagjai mindent összegyűjtöttek ide, ami a falu múltbeli életére jellemző volt: értékes, szép anyag.) — Hát ez sikerült olyan jól — kétórás műsor volt, persze a népdalkor is részt vett. Most láthattuk igazán, milyen fontos egy falu életében az ilyen közösség! Nagy Ferencné például olyan rímbe szedett összekötőszöveget írt, hogy öröm volt hallgatni. Ö egyébként az énekkarunk titkára, és jelenleg az egyetlen szólóénekesünk. (Az óvoda konyháján dolgozik Nagyné, rövid beszélgetésünkkor elmondta: nehéz dolog volt ám a „toborzás” hat évvel ezelőtt. Neki is mondták: „Tán csak nem színésznő akarsz lenni, Gizi?!” De ő beszervezte a férjét is, aki ma nyugdíjasként gazdálkodik. Az első nyírbélteki fesztiválon már az egész falu a dalosokért szurkolt!) — De hegy visszakanyarodjunk — folytatja Bácskái Ferenc — a népdalkörünk léte igen sokat jelentett az egész községnek. 1974-ben ugyanis a megyénél érdeklődtünk, hogyan kaphatnánk szereplési lehetőséget, hiszen az igen fontos egy együttes számára. Akkor vetődött fel, hogy itt rendezhetnénk a megyei népzenei fesztivált. Mi nagyon örültünk ennek, a tanácsunk is rendkívül nagy támogatást adott. Ezt kétszer is aláhúznám, hiszen az első fesztivált lényegében anyagilag is a tanács állta. Jól is sikerült, enek bizonysága, hogy idén már a negyediket tarthattuk. Külön öröm számunkra, hogy (mivel most másodszor országos minősítés is volt a fesztiválon) sikerült megszerezni az országos „kiváló minősítést”! (S ha itt tartunk, hadd tegyük hozzá: Bácskái Ferenc lelkes, hozzáértő munkája sem nélkülözi az elismerést, hiszen ezért kapott 1976-ban „Szocialista kultúráért” kitüntetést !) — Nem is lehet azt elmondani, milyen öröm ez a „kiváló” nekünk — mondja Kujibusné. — Erre mondtam én nem egyszer azoknak, akik gúnyolódtak, mondva: „Milyen fizetséget kaptok ti ezért? Érdemes csinálni?” — hogy bizony érdemes! Az az öröm a fizetségünk, amit egy jól sikerült műsor után érzünk. Meg az a jó érzés, amikor hazafelé jövünk a próbáról. — Ez már igaz — bólint rá a férje. — Hazajövünk a földről, és sokszor fáradtan, de megyünk énekelni. Az ember kidolgozza magát, és ez pihenés, a legjobb szórakozás! Ha este jövünk hazafelé, mindig jobban érzem magam... Jó érzést említettek — ugyanígy hallgatja a kívülálló a mosolygós asszonyt, a megfontolt szavú férfit. Egy tíz holdon gazdálkodó házaspár, akiknek munkája nyomán anyagiakban nincs gondja — ülhetne otthon esténként, mint ahogyan ezt sokan teszik. De Nyírbélteken egy tucat házaspár nem ezt választotta: énekelnek esténként, egyre szebben dalolnak — és egyre közelebb kerülnek egymáshoz, falujukhoz. És nem ezt választotta tizenhat fiatal lány sem, akik a női karban énekelnek — és nem ezt fogja választani az a gyerekcsapat sem, akik most végtelen lelkesedéssel „pünkösdölnek”... Mi kell ehhez? Kell egy olyan falu, ahol ilyen „megmozdítható” családok vannak — s kell egy olyan szervező, aki vállalja vezetésüket. S nem utolsósorban kell az olyan tanács, az olyan pártszervezet, népfrontszervezet és pedagóguskollektíva, akik minden eszközzel támogatják őket. Nyírbélteken mindez megvan — s az eredmények önmagukért beszélnek. .. Tarnavölgyi György A IV. népzenei fesztiválon. (Paál László felv.) Csekei fejfák A európai ritkaságú szatmárcsekei temetőben több száz emberalakú, végükön csónakos kiképzésű fejfát az egész temetővel együtt védetté nyilvánítottak. Az elkorhadt fejfák megmentésére az Országos Műemléki Felügyelőség jelentős összeget fordított. A ritka népi fejfafaragás ma is élő hagyomány a községben. (Elek Emil képriportja) A: lányt Juditnak hívták, kereskedelmi szakközépbe járt. és nagyon szeretett táncolni, szerette a társaságot. Erre alkalma is volt, mert diákotthonban lakott. bár az :skola is, a kollégium is igyekezett elfoglalni őket. Judit szeretett rajzolni, először hosszú hegyű, puha ceruzákkal, később meg rákapott a színes krétára, és összeálltak vagy tízen az otthonban, az egyik festett, a másik rezet domborított, a harmadik szalmabábukat készített. Az iskolában híre ment ennek, és akkor kiderült, hogy a fiúk között is vannak képzőművészkedők. így alakult ki a klub, ahol hetente összejöttek. A lánykollégiumban az igazgatónő, a nevelőtanárok többször rájuk néztek, de mikor látták, hogy nincs semmi zűr, akkor már csak a pontos zárást kérték. A klubestek egyre népszerűbbek lettek, mindig nagyobb terembe kellett átmenni, lassan ott volt a kollégium egész lánytársadalma. és a portás a vendégeket is beengedte, lányokat, fiúkat. Ezért kezdtek később a hálószobákban is tárlatoz- ni. Az igaziak. így mondták. Véletlenül alakult így: mikor az egyik lánynak a falvédőit csodálták, azt mondta: ó, ez semmi, a java fönt van a szobában! — És akkor fölvitte a barátait, szűk társaságot. De ha már ott vannak. meg is kínálta őket egy kis hazai, ízesített pálinkával; de persze, valaki befújta az új módit, és egy este nagyszabású razzia következett, minek eredményeképpen egyedül Juditot zárták ki. Nem ment haza. Nem bírta volna a szégyent. A szülei sem, úgy hogy még azok szereztek neki albérletet a városban, egy távoli rokon idős néninél; és gyárba ment dolgozni, betanított munkásnak. Pár hónap múlva jól keresett. öltözni kezdett, s ha a volt társakkal találkozott, a kíváncsiskodásra mindig azt rákat. s nem csupán a nagynénit a botjával! Ám mindig szívdobogást kapott, mikor a néninek színházat, mozit vagy pláne táncot jelentett be, s az öreg morgott is, de nagyon nem, mert ezek a kimaradások nem voltak s.űrűek. és Juditról fél év után sem derült ki semmi baj. Hanem közben tavasz lett. szép langyos tavasz. és Attila egyszer azt “cbó Késő bánat felelte: ő azért is grafikus lesz! A fiút Attilának hívták, és elektroműszerész volt az egyik gyárban. Először csak munka után találkoztak, rövid időre. Végigmentek a városon, presszóba ültek. Mert Judit senkit sem vihetett a szállására. Később kezdtek moziba járni, meg színházba, meg hangversenyekre. Ez szinte véletlenül jutott az eszükbe, hogy a presszókon kívül más fedett helyiségek is vannak a városban, nem kell a februári utcákon ázni- fázni. ha össze akarnak simulni. .. A néni viszont nem akarta elengedni Juditot este sehová, és levélben segítségül hívta a szülőket, de Judit kiharcolta magának, hogy igenis, elmúlt tizenhét éves, azaz tíz hónap múlva nagykorú lesz, és ő eleve embereket akar látni, nemcsak tévéfigumondta, dobják el a mozijegyet, sétáljanak egy nagyot, mert rájuk fér a mozgás, Eldobták a mozijegyet, és elmentek sétálni, amiből persze nem sok lett. mert csakhamar beálltak egy gesztenyefa mögé, csókolózni. És mikor már a kapuban bú- csúzkodtak. a fiú azt mondta, milyen kár, hogy a kollégiumi bulik idején nem csináltak semmit! És ezt olyan panaszosan tudta mondani, és annyira tudott nézni azzal a két borjúszemével, hogy Judit nagyon megsajnálta önmagukat. Evett, lefeküdt, de nem tudott elaludni. A hold bevilágított az ablakon, és ez idegesítette. Fel is kelt. hogy leengedi a rolót, de akkor rájött, hogy kevés bent a levegő. először szellőztetni kell. S amíg nyitva az ablak, kikönyököl, mert olyan szépen ciripelnek a tücskök a szemKM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. június 11.
