Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-25 / 148. szám

NÉPRAJZ, NÉPMŰVÉSZET Mezőtúr fazekassága Fazekaskiállítással köszön­ti a Néprajzi Múzeum Mező­túrt, a 600 évvel ezelőtt vá­rosi rangra emelt települést. A régi túri kerámia legszebb emlékeit a Néprajzi Múzeum őrzi. Mezőtúr az Alföld má­sodik legnagyobb fazekasköz­pontja, a korsósmunka terén országosan első. A múlt szá­zad elején még olyan fekete edényeket égettek, mint nap­jainkban Nádudvaron. 1813- ban „Czóh-Forma Társaság”- ot alakítottak és 1817-ben si­került elnyerniük a Korsós Céh kiváltságlevelét, költsé­geihez 88 mester járult hoz­zá. A gyűjtemény legkorábbi tárgya, egy fekete gyertya­mártó edény is az 1813-as év­számot viseli. Sok datált tárgy alap'ján a mezőtúri kerámia történeti fejlődését folyamatosan szemlélhetjük. A mázas edé­nyek az 1850-es évektől je­lennek meg. A virágozott dí­szítés klasszikus fénykorát az 1880-as évektől számítjuk, a fejlődés az 1890-es években jut el csúcspontjára. A korsó- mesterek írástudók voltak, a korsósok által szignált tár­gyak alapján az egyes meste­rek munkásságát be lehet mutatni. A „cifra” munka terén K. Nagy Gábornak volt nagy szerepe. Híres Badár Balázs, már a századfordulón nagy sikereket ért el dísz­edényeivel, — a kiállítás a hagyományoshoz közelálló munkáit mutatja be. A kiál­lítás záróesztendeje 1914., ez a korszak törést jelentett a hagyományos stílusban. Képeink a kiállításon készültek (Hauer Lajos felvételei — KS) Könyves­polc A terror, a merényletek so­rozata zsákutcába visz, sem­mit meg nem old. A törté­nelmi múlt és napjaink ese­ményei az erre intő példák sorát vonultatják fel, elég ha a múlt század végén az I. Sándor cár elleni merénylet­re, vagy a palesztin kom­mandók legfrissebb tetteire gondolunk. A történelmi tanulság, a tragikus események sorozata úgy látszik nem eléggé elri­asztó, hiszen divat lett a ter­ror. Géppisztolysorozatok Madridban, Aldo Moro elrab­lása Rómában, pokolgép a sportolókat szállító kubai re­pülőgépen, és a példatár ko­rántsem teljes. Nemes János viszonylag friss eseményt dolgoz fel ri­portkönyvében. 1977. szep­tember 5-én Hans Martin FILMJEGYZET Magyar mérce, külföldi mérce Ha valaki rendszeresen fi­gyelemmel kíséri a filmek hazai és külföldi bemutatá­sát, tapasztalhatja, hogy a fogadtatás gyakran eltérő. Más a mérce, mások a meg­ítélés szempontjai Budapes­ten és Indiában, Cannes-ben és Varsóban. Friss példa a közelmúlt­ból: színházi és film hetila­punk fesztiváltudósítója (ma­ga is aktív rendező) tehetség­telennek bélyegezte az NSZK-beli Fassbindert és le- kicsinylőleg nyilatkozott a japán Nagisha Oshimáról, aki a legjobb rendezés díját kapta az idei cannes-i sereg­szemlén. Tette ezt annak el­lenére, hogy a nyugatnémet rendezőt mostanában a világ élmezőnyébe sorolják és Os- hima is az elismert művészek közé tartozik. Az Élet és Iro­dalom glosszaírója szóvá tette a feltűnő mértékvesztést, de ezúttal nem ehhez a „párbe­szédhez” szeretnék hozzászól­ni, inkább a jelenségről mon­danék el néhány gondolatot. Kezdetben volt a fizetett filmreklám. A kapitalista gyárak jó üzleti érzékkel és nem csekély áldozattal pro­pagálták termékeiket: objek­tív recenzióról ekkoriban még szó sem lehetett. Film­történészek a megmondhatói, mennyire nehéz — úgyszól­ván lehetetlen — rekonstru­álni a tízes évek elkallódott (megsemmisült) produktuma­it. A méltatásokban — a szót voltaképpen idézőjelbe kelle­ne tenni — ilyen kifejezések hemzsegnek: zseniális, kitű­nő, felejthetetlen, óriási. A némafilm aranykorában — a huszas esztendőkben —, majd a hangosfilm beköszön­tővel megváltozott a helyzet. A filmesztétika bázisai meg­teremtődtek, a filmkritika igyekezett független pozíciót kiharcolni magának. Szűikebb portánkon seperve: noha a Horthy-korszak kulturális po­litikája tűzzel-vassal hadako­zott a progresszív filmművé­szet ellen a Patyomkin pán­célosról — melyet nálunk be sem mutattak — a Nyugat hasábjain elismerő méltatás Látott napvilágot, Hevesy Iván, Komor András, Gró Lajos és mások — nem mel­lékes körülmény: felkészült, jó ízlésű ítészek voltak, akik remekül forgatták a tollat ! — az ocsút elválasztották a tisz­ta búzától. Fütyültek a gyár­tók érdekeire. Egyvalamit tartottak lényegesnek: az ér­téket (gondolati, tartalmi, formanyelvi vonatkozásban egyaránt). Balázs Béláék idejében a filmről írók csapata jobban összetartott, mint később (vagy napjainkban). Talán az a magyarázat, hogy a film­differenciálódás még nem volt olyan viharos, mint az „új hullámok” forradalmait követően. Művészek és iparo­sok csináltak filmeket, a „mű­vészi” és a „kommersz” nem keveredett úgy egymással, mint sok, a hatvanas-hetve­nes években forgatott alko­tásban. Chaplint voltaképpen senki sem „szólhatta le”, tu- catgiccséket pedig nem lehe­tett egekbe emelni. Meggyőződésem, hogy ma­napság egy filmnek többféle „olvasata” lehet: ugyanabból a műből többféle következ­tetést lehet kicsiholni. Széle­sebb a bírálat skálája. Külö­nösen akkor, ha figyelembe vesszük: a „hetedik művé­szet” viharos gyorsasággal fejlődik, új utakat keres, esz­közeinek arzenálját gazdagít­ja. önmagában tehát nem baj, ha a filmmel kapcsola­tos vélemények eltérnek egy­mástól. A nézőtéren ülők is vitatkoznak egymással: ket­ten is más „bizonyítványt” oszthatnak ki ugyanarról a műről. Miért lennének kivé­telek a hivatásos kritikusok? A szubjektivitás és az ízlés nagymértékben befolyásolja, sőt meghatározza a kritika milyenségét. Ezen túl — vagy ennek ellenére — „jelest” is lehet adni egy műre, „köze­pest” is. A francia Sadoul, aki kitűnő érzékkel tájékozó­dott és tájékoztatott, az ötve­nes évek első felének semati­kus szovjet filmjeit feltűnően túlbecsülte (a Szállnak a dar- vak után is!), viszont egy jó sort sem volt hajlandó leírni az amerikai westernről — annak ellenére, hogy a kiát­kozott és lebecsült műfaj va­lósággal megújult. A nyugat­német Gregor—Patalas szer­zőpár filmtörténetében is akadnak bántó melléfogások (éppen a magyar film vonat­kozásában, mely — megítélé­sem szerint — jóval kisebb helyet foglal el a tekintélyes enciklopédiában a megérde­meltnél). Rényi Péter, a ma­gyar kritikusi gárda felké­szültségben és igényességben egyaránt élenjáró tagja a Szegénylegények című Jan- csó-drámát annakidején „le­szólta”. B. Nagy László — ró­la, sajnos, csak múltidőben írhatunk — éles szemmel bí­rálta a filmeket s még azok is szívesen hajtották fejüket bárdja alá, akikre lecsapott. Posztumosz kötetét lapozgat­va meg kell állapítanunk: nem volt tévedhetetlen. Szimpátiái és antipátiái — akárcsak másokat — őt is befolyásolták ítélete kialakí­tásában. Eszerint a rokon- és ellen­szenv motiválja leginkább a kiosztott „bizonyítványt”? Nem valószínű. Más okok is lehetnek meghatározók. Fel­sorolok egyet-kettőt a lehet­séges magyarázatok közül. Előfordul, hogy a kritikus nem kellőképpen fogékony egy-egy műfaj iránt. Megesik, hogy csak az eszmei-gondo­lati tartalomra vagy főkép­pen a megformálás milyen­ségére figyel. (Ez persze hi­ba, mert a műalkotást a tar­talom és forma egységében kell megközelíteni.) Az elfo­gultságot személyi kapcsola­tok is mozgathatják: az alko­tóval kialakított bensőséges viszony óhatatlanul irányít­hatja a bíráló tollát. És még egy „szakmai betegség”. Fesz­tiválokon, filmversenyeken, amikor naponta öt-hat alko­tást kell végignézni, az aránytévesztés úgyszólván el­kerülhetetlen. öt rossz film után oázisként hat egy köze­pes film, s megfordítva: jó filmek árnyékában megszé­pülhet a panelekből összeál­lított munka is. Mindezt nem védőbeszéd­nek szántam, de a jelenség tárgyilagos mérlegelését csak a felsorolt körülmények is­meretében végezhetjük el. Végső tanulságként csak any- ,nyit: a magyar és a külföldi mérce más. Senki sem csal­hatatlan. Igazságosztó sze­repre ne vállalkozzunk. In­kább figyeljünk oda egymás szempontjaira: kölcsönösen tanulhatunk egymástól. Veress József nemes íános: Terroristák az Schleyer NSZK-beli pénzügyi hatalmasságot Köln-Brauens- feldben a RAF (Rote Armee Fraktion, a Vörös Hadsereg Frakció) terroristái elrabol­ták, hogy más véres akciók miatt börtönben ülő társai­kat, közöttük a híres-hírhedt Andreas Baadert és Ulrike Meinhofot érte kicseréljék, és a nyugatnémet kormánytól jelentős pénzösszeget kicsi­karva külföldre menekülje­nek. „ » A hosszú hajsza, , a látvá­nyos és vakmerő mogadishui túszszabadítás részletei, va­lamint az ezt követő titokza­tos öngyilkossági sorozat té­nyei már ismertek, igaz, a szálak még kuszák, az esemé­nyek összefüggéseinek apró­lékos feltérképezése még vá­rat és meglehet, váratni is fog magára. Azonban a nyo­mozásból már eddig is közzé­tett adatok, kiegészítve a sze­replőkről való információk­kal, izgalmas riportkönyvvé kerekedtek Nemes János munkájában. Kossuth Kiadó, 1978. Az események felvillantá­sa mellett a könyv talán leg­nagyobb érdeme, hogy be­mutatja azt az utat, amit az 1968-as párizsi diákzavargá­sok után megmaradt aktív mag, a hibás eszközökkel megvalósítani akart tisztes szándéktól a bankrablások­ba, pokolgépes merényletek­be, géppisztolykattogásba tor­kolló terrorig megtett. Be­mutatja, hogy a jobbítani akarás jelszavai miként alja- sodtak fasiszta demagógiává, közönséges gyilkosságokká. Rudi Dutschke, a hajdani diákvezér így vélekedett Baa- derék tettéről. „Amit elkö­vettek az tagadása a forra­dalmi hagyománynak és egy­ben az ellenforradalmi reak­ció egyik formája. Mi nem terrorral és nem a zsarnok­ság másik formájával akar­juk helyettesíteni a tőkés rendszer zsarnokságát. Ve­zető személyiségeket meggyil­kolni, ennek semmi értelme.” Ulrike Meinhof pedig 1967- ben ezeket írta: „Lövöldözve nem változtatod meg a vilá­got. Cselekedve viszed előre, s megóvod a pusztulástól” Micsoda meghasonlás, és mi­lyen egyéni adottságok kelle­nek ahhoz, hogy egy ilyen őszintén vallott jelszótól a banditizmusig valaki megte­gye az utat? A megfogalmazott elv és a neki ellentmondó tettek kö­zött voltaképpen rövid idő telt el. A kérdés: mennyi idő­nek kell addig leperegni, míg Ulrike Meinhof két mondata lesz újra a mérték? Mert a terrornak ma dívó eluralkodá­sa — induljon az „balról” avagy jobbról —, egyaránt fasiszta tendenciákat hordoz magában. Félő, hogy elterje­dését nem a kiváltó okok, a feszültségek feloldásával akarják megakadályozni azok, akiknek ez hatalmában áll, hanem az erőszakra erőszak­kal való válaszolással. Így a lényeg nem változik: az ak­ciókat azok sínylik meg, akik valóban változtatni akarnak. Speidl Zoltán KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. június 25 Kiállítás a Néprajzi Múzeumban

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom