Kelet-Magyarország, 1978. június (35. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-25 / 148. szám

1978. június 25.

o

Áz önképzés hivatása

C

sapjainkban már közhelyszámba 1 megy a megállapítás: a tudásanyag * jelentős része, amelyet birtoklunk, néhány év alatt elavul. A kor viszont állandóan új, egyben magasabb követelményeket állít elénk — ezeknek megfelelni pedig állandó értékcsökkenéssel küzdő tudásanyaggal rendelkezve aligha lehetséges. Korparancs tehát az úgynevezett permanens továbbképzés igénye és szükségessége, ami elől nem térhetünk ki következmények nélkül. Ha mégis megtesszük, kettős hátrányt hozunk létre. Hiszen tagadhatatlanul lépéshátrányba kerül az a munkahely, az a közösség, ahol a dolgozók többsége nem rendelkezik az állandó megújú- lás készségével és igényével. Ám hendikep-helyzetbe sodródik a képzését elhanyagoló egyén is ambiciózusabb társaival szemben, hiszen élete beszűkülj tudásanyaga elsorvad, devalválódik, így ő maga egyre inkább képtelen lesz a bonyolultabb feladatok megoldására, kivész belőle a kezdeményezés és megcsappan a képzelőereje.

Vessük mindjárt közbe: nagyon sokan fölismerik napjainkban a képzésben-to- vábbképzésben rejlő hatalmas energiatartalékokat, és élnek az adott lehetőségekkel. Tanulnak, képezik magukat, mulasztásokat pótolnák be, új ismereteket szereznek a különböző iskolai tagozatokon, tanfolyamokon, kurzusokon, tehát a szervezett oktatás különböző fórumain.

Ám az is tény, hogy a hangsúly — még a tömegkommunikációs fórumokon is — az iskolaszerű oktatásra, tanulásra esik, és nagyon keveset beszélünk az önképzés fontosságáról, egyben azokról, akiket e problémakör érint. Hiszen nyilvánvaló, hogy az önképzés az ismeretszerzésnek olyan foka, amelyre a közép- és felsőfokú szellemi vagy mesterségbeli képzettség grádicsain át lehet eljutni. Lehetőségeivel tehát elsősorban azoknak kell élniük akik rendelkeznek a szilárd tudásalapokkal, akik önállóan, pedagógusi segítség nélkül is el tudnak igazodni a birtokolni kívánt új ismeretanyag útvesztőiben.

S ha közelebbről vizsgáljuk e jelenségkört, már a konkrét tapasztalatszerzés első fázisaiban elgondolkodtató tanulságokra bukkanhatunk. Például arra, hogy a vélt- nél is nagyobb néha egyes emberekben az önelégültség, a kényelmesség, a rutin tisztelete és kedveltsége, az újtól való húzó- dozás.

Mert vajon nem az önképzés hiányával függ össze sok vonatkozásban, hogy egyes idősebb pedagógusoknál a Nyugat első generációjánál fejeződik be a magyar költészet? Vagy Móricz munkásságával a hazai prózairodalom? Vajon ha ezék a különben képzett és nagyon tiszteletreméltó emberek annak idején többet törődtek volna önművelésükkel, ha fejlesztették volna magukban az állandó érdeklődés, a folyamatos odafigyelés ambícióját — akkor is itt tartanának ízlésben, metodikában, tudásanyagban? Aligha: jóval előbbre, tehát jóval közelebb a realitáshoz, a mai igényekhez és követelményekhez. S ennek ők éppúgy nagy hasznát vennék, mint az iskolai oktatás folyamata.

De vehetünk más területről is példát: néha riasztó ellentmondás tapasztalható egyes műszaki szákemberek konkrét szakmai fölkészültsége és az általuk alkalma- j zott munkaszervezési módszerek között. Előbbi esetleg európai színvonalú, utóbbi pedig egy harminc—negyven év előtti kó- ceráj követelményeinek is aligha felelne meg. Aztán: akadnak agrárértelmiségeiek, akik elzárkóznak az általános műveltség kínálta tanulási-befogadási-formálódási lehetőségek elől. Szakmai munkájukba temetkeznek, hobbijaik, kedvteléseik is messze esnek olykor a kulturálódási igényektől.

Szándékosan idéztünk egymás mellé szélsőséges emberi magatartásmodelleket. Azt szerettük volna érzékeltetni segítségükkel, hogy az önképzés nem csupán sürgető igény és követelmény egy igen széles (és tevékenysége, a társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helye szerint igen fontos) réteg számára, hanem több irányú és szempontú cselekvési lehetőség is az. egyén számára. Nem szűkíthető tehát le — bár sokan akaratlanul is erre tesznek a maguk gyakorlatában kísérletet — a szakmai önképzés folyamatára, mert ennél többről van szó: a politikai továbbképzés szükségességéről csakúgy, mint az általános műveltség állandó bővítéséről, megújításáról.

Kétségkívül fontos, hogy valaki jól, sőt minél jobban értsen hivatásához. Ám az élet olykor riasztó példákat produkál arra vonatkozóan is, hová vezethet a politikai ismeretanyag beszűkülése, elavulása — hatására mint bizonytalanodnak el egyébként kiválóan képzett és felkészült emberek, egyszerűen azért, mert elhanyagolják politikai önképzésüket, így képtelenek felmérni döntéseik, intézkedéseik emberi, társadalmi hatásait, összefüggésmechanizmusát.

Amint hogy sajnálatos olykor azt is tapasztalni, miként lesznek „szakbarbárrá” hasznos, tevékeny, a szakmájukért élő-haló emberek, pusztán annak következtében, mert érdeklődésük, ismeretszerzésük egyoldalúvá válik, horizontjuk beszűkül, életük elszegényedik a kulturális-művészeti inspirációk hiányában, f

A

z önképzés nemcsak társadalmi igény — belső tartás, igényesség ügye-dolga is. Az egyénnek olyanná kell formálnia önmagát, hogy állandóan készen álljon új ismeretek befogadására, hogy csak állandó önképzéssel tudja elképzelni mindennapjait. Hiszen itt — formális értelemben — nincs vizsga. Itt nem egy bizottság, hanem önmagunk — és természetesen az élet követelményei — előtt vizsgázunk nap mint nap. Szocialista emberré formálódásunknak ez is egyik fontos alkotóeleme.

P. Z.

— Azt hiszem — vigyorgott Fütyök.

Kesernyés szaga volt az útnak. Fütyök pislogva szagolgatta. Gumiszag? Vágysz út szaga? Biztosan az út szaga. Az lehet ilyen. Az elfogyó távolságnak száll a füstje. Ez vonaton egyáltalán nem érződik. Ott büdös van inkább. Jól mondtam én, hogy stoppal jöjjünk.

Már kora délután a határon voltak.

— Ott a határ! — mutatott előre Cskálov. — Látod a sorompót?

— Én nem ilyennek képzeltem.

— Ott a határ és kész. Aztán átmegyünk rajta, és a határ lesz itt, mi meg ott. Minek kell mindenről elképzelni valamit?

— Mert úgy szebb — felelte gondolkodás nélkül Fütyök.

Mióta megkapta az útlevelét, és naponta megszámolta benne az öt ablakot, elképzelve, ahogy az egyiken kimászik, a másikon meg be, azóta rengeteget foglalkoztatta a határ. Még sose látott határt, és úgy jelent meg neki, mint kezdet és vég. Ez meg olyan itt, mint egy tolatási határ: eddig és nem tovább. Pedig a sínek messzire futnak, tovább is lehetne tolatni.

Az egész határ, a sorompóval együtt, teljesen átmeneti, kitalált ügyletnek tűnt. Holott végleges, megmásíthatatlan, szinte kozmikus eseményként élt benne a fogalom: határ. Ezt pedig, nézte Fütyök a sorompót, nyugodtan lehetett volna száz méterrel idébb vagy odább rakni. Ügy képzelte el, hogy gyalogolnak, gyalogolnak, egyszer csak felnyílik előttük egy sorompó, aztán egy másik, és attól fogva valami egészen más történik velük.

Ehelyett a sorompó nyitva állt, amikor odaértek. A két irányból áramló autós tömegnek üdítőt, fagylaltot, sört árultak a határkőnél, aminek a túlsó oldalán is ugyanolyan olajfoltos lapulevelek kornyadoztak, mint az innensőn.

— Siessetek, srácok, nagy a tömeg! Jó nyaralást — mondta egy katona.

Fütyök csalódottan nézte útlevelében a bélyegzőt.

— Látod, hogy nem kell mindenféléket elképzelni?

— mondta vigasztalóan Cskálov.

Fütyök zsebre vágta az útlevelet.

— Majd a tengernél... Meglátod, az egészen más lesz, az már igazi lesz. A tenger az igazi. Azzal nem tudnak mit csinálni. Siessünk— mondta Fütyök.

— Elefántfű — mondta Cskálov és egykedvűen rugdalt cafatokra egy öreg lapulevelet, azután órákig gubbasztottak egy alacsony dzsipben. A sofőrt is megkínálták fokhagymás hússal.

— Bun, bún — bólogatott teliszájjal a sofőr, és egy történetbe kezdett, amiből egy szót sem értettek.

— Elég ócska tragacsokból adódik össze a messzeség — mondta Fütyök az ülésből kilógó kacatot so- dorgatva.

Cskálov kihajított egy csontot az ablakon.

— Talán azt hitted, hogy majd kidughatjuk a fejünket a felhők fölé?

Nagyot zökkent a dzsip, a sofőr káromkodott, Fütyök nézte Cskálov zsírosán fénylő mancsát, aztán az agyonhasznált, esőtlen tájat a koszos ablakon át.

— Azt hittem — mondta.

Egy mellékút szűk torkolatában megállt a dzsip, Cskálov kikecmergett, kivette a hátizsákot, utána Fütyök is 'kiszállt. Az olajosbőrű sofőr erős fogait villogtatva előremutatott, intett a fiúknak és elindult.

— Elefántfű, szavannaszag! — próbálkozott egy üvöltéssel Cskálov, hátha sikerül feltámasztania a tegnapi jókedvet, de az ócska dzsip magával vitte.

— Ne erőlködj — mondta Fütyök.

— Nemsokára ránk esteledik — felelte Cskálov. — Este nem szívesen veszik fel a stoppost.

Fütyök nem válaszolt. A tengerparton sós a szél, olvasta egyszer egy könyvben. Beleszagolt hát a levegőbe, de a tengertől még hosszú szárazföld választotta el őket, s fölötte sótlanul álldogált a megrekedt levegő. Igazán hamisnak érezte a csatakiáltást.

MEGYÉNK

TÄJAIN

Tímár

S

zabolcs községet nagy ívű páros kanyarral hagyja el a Tisza, s nyugatnak fordul, mintha el akarná kerülni a következő települést, aztán visszatér a falu határába, s ott hömpölyög a felvégi kertek alatt. Szabolcs vezér, honfoglaló ősünk állt-e vajon ugyanitt, ugyanezen a helyen, hallgatta-e, mit susog a partmenti nádas, számolta-e, hányat szól a lombos erdő kakukkja?

Áldás a víz és átok. Adja, vagy elveszi a kenyeret A tímári tsz földjeinek kétharmada fekszik a Tisza és a Bodrog árterében. De amit a víz „elvesz”, azt „vissza is adja”, csak másképpen. A folyót kisérő füzesből vágják a vesszőt, amiből gyors, ügyes kezek készítik a fonatot a demizsonokra. Itt készül a fonat az ország demizsonjainak hatvan százalékára, a hajdúnánási háziipari szövetkezet részlegében.

Ma már egyetlen tímár sincs a faluban. Nem is emlékeznek rá, mikor dolgozott az utolsó, de azt hiteles források bizonyítják, hogy a falu tímármestereiről kapta nevét. Az I. László uralkodása alatt íródott levél Tímárt már mint települést említi. A község természeti adottságai az állattenyésztésnek kedveztek — szükségszerűen alakulhattak ki a bőrfeldolgozó kis műhelyek. Feltehetően egy ilyenre bukkantak pár hónapja a pártház alapozási munkálatainál. Ástak-ástak, s egyszer csak egy medence nyomait találták — bőráztató tóra gondolnak, amit cseréppel szegélyeztek. Korábban az iskolaépítésnél forgatták ki az ásók egy régi temető nyomait. Amiről az emberek nem tudnak, arról még mindig mesél a föld mélye...

Csendes, átlagos napnak indult Tímáron június 13-a. Vasi Károly üzemgazdásznak így kezdődött:

— Nekünk most az a jó reggel, ha esik. A mai nap így indult. Az asszonyok csak déltájban tudtak kimenni a dohányba, de a földnek kellett már az eső.

Több, mint kétszázan mentek munkába a hajnali és kora reggeli járatokkal Raka- mazra, vagy Nyíregyházára. Ennyien ingáznak naponta.

Havasi Andrásáé, aki 20 éve hivatalvezető a faluban átvette a reggeli postát.

— Sima napnak indult. Száz levél jön átlagosan, ötven-hatvan megy. Több, mint kétszáz napilap jött, s nem tudom miért, csak ma hozták a múlt heti Nők Lapját. Behozták a pénzt a kocsmákból, ma kevesebbet mint tegnap. Hét végén egy-egy kocsma

13—16 ezret forgalmaz. Aztán még sem lett sima a nap, kétszer hívtunk mentőt, egyszer lábtöréses-kontroll, egyszer rosszullét miatt.

Bárány Ferencné déltájban érkezett a felvégre.

— Nem vagyok igazi postás, csak helyettesítek. A kicsi fiamtól nem is nagyon tudnék állandó munkát vállalni, bölcsőde nincs. Ez a kis helyettesítés is hoz egy pár forintot, és meg is van a helye, mert most építettünk házat.

Zajácz Mihály bácsi egy cigarettára állt ki a kapuba, aztán hogy Báránynét, a postást meglátta, megvárta, míg odaér.

— Hátha megint írtak a .gyerekek. Sopronban vannak, nászúton. Én ugyan mondtam nekik, ne költsék ránk a pénzt, mégis majdnem mindennap jön egy lap.

Ma pénz is érkezett. Zajácz Ferencnek küldték a táppénzt.

— Ideges vagyok egy kicsit, most pihenek. Ács-állványozó a szakmám, s most már itt dolgozom, helyben. De több mint tíz évig jártam el Borsodba, Pestre. Itthon ugyan most se fizetnek annyit, mint amott, de nem is fcöltök annyit.

Milyenek is a tímári emberek? Zádik Bertalanná, a tőzsgyökeres tímári szerint egy kicsit rátartiak. De hogyan fogadják az idegent? Weisz Géza, a tsz párttitkára meséli:

— Tizenkét éve jöttem a faluba. Két évig ismerkedtem, s akkor úgy gondoltam, nem megy tovább, elmegyek. Ez még egyszer fordult elő, aztán maradtam. Most már teljesen idetartozom, tímárinak érzem magam.

Rehó Lajos, a tsz főkönyvelő-helyettese sem tímári.

— Szorgalmas, kötelességtudó és takarékos embereket ismertem meg a tímáriakban. Szerintem ezek a legjellemzőbb tulajdonságaik. ..

Furcsa, hogy a tanácsi vezetők sem bennszülöttek”. Tóth János a tanácselnök Szabolcsból, Tóth Józsefné, a titkárasszony Rakamazról jár be, jónéhány éve. Ezen a napon a következő tanácsülés napirendi pontjait beszélték meg. A társközség, Szabolcs tanácstagi csoportja tart majd beszámolót, s jelentést hallgatnak meg a községi kulturális és egészségügyi bizottság munkájáról. Mostanában a leggyakrabban a vízzel kapcsolatban érdeklődnék a tanácsi vezetőktől. A kút már megvan, 96 méter mélyre fúrtak a bő vízért. Négyszáz litert ad a kút percenként. Egy-egy család 11 ezer forintot fizet be a község javára, hogy a közkifolyó 1980 december végén vizet adjon. Utána csatlakoztathatják rá a saját vezetéket. A titkárasszony a fejlődés egy újabb jelét látja a vízvezeték megépítésében:

— Sokan be fogják vezettetni, mert pénz van bőven a faluban, Vannak nagyon gazdagok — és nagyon szegények is. Van, aki még mindig a Tiszából iszik, pedig tudjuk, ettől volt a hastífusz. Furcsa ellentmondásókat lehet még felfedezni...

Gazdag falu. A lakosság évi takarékbetétje legalább annyira rúg, mint amiből a tanács egy éven át gazdálkodik: 4 millió. Hétszáz állatot nevelnek most a háztájiban, naponta 1200—1600 liter tejet visznek a begyűjtőbe. Ebből van a nagy jövedelem. S mire megy a pénz? Lakásra: sok a szép, tágas, világos, új ház. Kétszobásak, fürdőszobával — víz majd lesz — és főzőfülkével, így nem kell nyárikonyhát építeni. A legújabb divat az „alpesi” tető — padlástér-be építéssel, így úgy néz ki, mintha emeletes volna. Kettő van már belőle, a tsz-elnöknek és az iskolaigazgatónak. Bútorra, kocsira — 38 van a faluban — egyéb tartós fogyasztási cikkekre is sokat költenek, ötvenne] több tv van a faluban, mit rádió. S újabban könyvre is sokat kiadnak.

— Egyre több család kezd kisebb házi- könyvtár összeállításához — magyarázza a községi könyvtáros, Zombori István tanár. — A nagy könyvtárba kevesen jönnek, inkább csak gyerekek.

— Talán a tv is oka ennek — folytatja a könyvtáros. — Az emberek elszoktak attól, hogy találkozzanak egymással, hiszen nincs semmi kulturális rendezvény a faluban.

— Művelődési házunk sohasem volt, bár az idősebbek még úgy emlegetik a Hangya szövetkezet táncos estélyeit, mintha csak p»ár éve lettek volna. A fiatalok olykor-olykor sürgetnek egy kulturált szórakozóhelyet, aztán elfogadják azt, ami van: akinek a kocsma tetszik,azt, akinek nem: az nem jár sehova. Pedig amióta a tsz rendesen fizet, úgy négy—öt éve: vonzóbb lett a mezőgazdaság. S munka után a fiatalok szórakozni szeretnének.

— Saját erőnkből ez már nem megy — így foglalja ossz több év tanulságait Bodnár József, az Iskola igazgatója, egyben a községi pártszervezet csúcstitkára. — Eddig iskolára, óvodára is csak úgy tellett, hogy a csekély kis összegéket társadalmi munkával toldottuk meg. Lenne itt citerazenekar, ifjúsági klub is, ha egy szoba volna, amit erre használhatnánk... Talán, ha a tsz-szel meg tudnánk egyezni...

tsz-ben ezen a napon nem történt semmi különös, mindenki végezte a maga dolgát. A faluban is a szokásos volt az élet. Bárányáé kora délutánra befe- ^ jezte a kézbesítést, Zádikné akkor fogott a nagymosáshoz. Zajáczék aznap estére várták haza az ifjú párt, Dankóékhoz pedig a gyászkocsi gördült be, hogy az öreg bácsit végső helyére kivigye. Élet és halál természetes rendje. Vasi Károlynak munka után még dolga volt Szabolcsban, Havasi Andrásáé ugyanakkor már bezárta a postát. Csendes, átlagos nap volt június 13-a Tímáron.

B. E.

A

KM VASÁRNAPI MELLÉKLET