Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-14 / 112. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. május 14. Sándor Györggyel, a tiszadadai Kossuth Tsz párttitkárával a küzdés értelméről A Bizonyára ismerős a mondat: az élelmiszer a mai világban fontos stratégiai nyersanyag... — Igen. Nálunk különösen jók az élelmiszertermelés feltételei, amelyeket ki nem használni bűn. Talán már a szavak is elcsépeltek, miszerint sok a tartalékunk — de igazak. Többet termelhetnénk és kevesebb pénzért, nagyobb beruházások nélkül is. Ha jobban odafigyelnénk munkánk minőségére, a munka hatásfokára. Az utóbbi időben hányszor elhatározták a mezőgazdasági üzemekben — nálunk is — hogy takarékoskodnak az energiával, az olajjal, a villamossággal, a műtrágyával — az út közben elszórt műtrágyára gondolok — de aztán a hónapok, évek múlásával szép lassan elfeledkezünk e vállalásainkról. Pedig ezek és a termelésünk színvonala — szervesen egyek. A A felajánlásokat csak fellángolásoknak w tartja? — A takarékosságra vonatkozókat feltétlenül. Ez így van nálunk és sok más helyen is. Pedig tudjuk, mennyire nem mindegy, hogy mennyibe kerül mondjuk egy mázsa kukorica szárítása, hogy két naponként vagy hetenként kérünk az ÁFOR-tól egy tankautó olajat. Ha már itt tartunk: a tsz-ekből hiányoznak az energetikusok, akik ezzel foglalkoznának. Párttagságunk is sokszor mondja, termelni már tudunk, de betakarítani még nem. Ráfordítjuk a munkaidőt, az energiát például a napraforgóra és a termés 20—30 százalékát elveszítjük. Lehet betakarítani négy százalékos és harminc százalékos veszteséggel. Odafigyelés (kezelők, kombájn vezetők), szervezés (melyik táblát és mikor betakarítani?) és technika (milyen géppel?) kérdése, hogy mi lesz az eredmény. Ezt éppen a mi tavalyi és nem a legjobb példánk igazolja... A Pedig ahogy tudom, ezek drága mulat- w ságok... — Folytatom tovább. Igen drága a műtrágya, de sok érték elvész már szállítás közben. A tárolás minden tsz-nél külön gond — az anyag ázik, összeáll, veszít a hatásából —, a megoldáshoz külön-külön legalább 2—3 millió kellene. Ügy hiszem, ha mondjuk a nyíregyházi járásban egy-két agrokémiai központ létesülne, (akár társulással is) azzal milliókat takarítanánk meg. Mert ma már téeszenként több milliós a műtrágyafelhasználás és ennek az egy százaléka is hatalmas pénz. De tíz százalékos veszteségekről van szó és nemcsak nálunk! Vagy egy másik probléma. Két egymáshoz közeli téesz két tehenészeti és két sertéstelepet létesített, • egyik a kapitalista, a másik a szocialista gyártmányú gépsorra szakosodott. A jövő az egyesülésé, erre most még nem gondolunk... A Vagyis a téeszekben egyre nagyobb w szükség van a matematikára, arra, bogy számoljanak. Ez legalább olyan fontos, mint a főid jó megművelése-. — Most kezdünk már rájönni, milyen fontos: mit, hogyan és mennyiért állítunk elő. A traktoros munkája egyik mércéjének például annak kell lenni, hogy egy normálhektáron mennyi üzemanyagot használ fel. Mert jelentős különbségeket fedezünk fel azonos munkát végző gépek esetében. A Cs meglátszik a tsz-ükben ez a különb- w ség a traktoros bérénél? — Sajnos, odáig még nem értünk el, hogy ez a borítékon is meglátsszék. Nálunk még attól függ a traktoros keresete, hogy hét, vagy tizenkét hektárt szántott fel. Hogy mennyiért és milyen minőségben, azt még a szocialista brigádoknál sem vizsgáljuk. A Akkor hát mit mondanak az emberek w arról: érdemes-e jobban dolgozni? — Közvetlenül a KB-ülés után pártvezetőségünk értékelte az órabéres, teljesítménybéres és havi fixes dolgozók teljesítményarányát az elmúlt években. Megállapíthattuk, hogy a teljesítménybéresek keresete lényegesen növekedett, létszámuk viszont csak lassan. Holott az lenne a jó, ha háromnégy ember kivételével (akik munkáját végképp nem lehet így elszámolni) mindenki teljesítménye alapján kapná a bért. Az elvünk a tsz-ben ugyan az, hogy a béreket eredményhez, mérhető, fogható dolgokhoz kössük, de a gyakorlat még más. Ennek két okát látom. Az egyik, hogy a dolgozók nem örülnek neki osztatlanul, a másik, hogy mi sem nagyon szorgalmazzuk. A Már azt is nagyon jó dolognak tartom, w hogy a pártvezetőség így látja a saját feladatait. Nem elégszik meg azzal, hogy csak általában beszéljen az üzem- és munkaszervezés javításáról... — Javasoltuk a gazdasági vezetésnek, dolgozza ki a teljesítménybéres foglalkoztatás szélesítésének tervét például a javító brigádnál, a kertészet több munkafolyamatánál, de az állattenyésztésnél is van erre lehetőség. A Maradjunk a számolásnál. Van-e valaki w a tsz-ben, aki azt vizsgálja, mennyibe kerül egy liter tej, egy kiló hús, stb. előállítása? — Van főiskolát végzett üzemgazdászunk. De sajnos keveset foglalkoztatjuk. Ez a lehetőség közel sincs még kihasználva. Odáig eljutunk, hogy az üzemgazdász előkészíti a tervet, megcsinálja a statisztikát, adja a néhány fontosabb számítást, amit kérünk tőle, arról: mi mennyibe kerül. De nem mindig gondoljuk végig tüzetesen ezeket; a számításokat sem. Elemezni kell a jövőben az okokat is és azok alapján intézkedni. Az ideális az lenne, ha javaslatokat is kérnénk, miben látja ő az okát^ hogy nálunk még drága az állatok elhelyezése, takarmányozása, az állategészségügy. Miért drága és mit kell tennünk? A tsz-vezetőségnek alternatív javaslatokat csinálna, amelyek közül ki lehetne választani a megfelelőt. 0 Es mit tehet a pártvezetőség? — Sokkal többet, mint eddig. Legutóbb az állattenyésztés vezetőjét számoltattuk be. Félévenként kerül erre sor, mert sok a gazdaságossági probléma. Pedig nem mindegy, hogy az állományunk egymilliót hoz, vagy tizenötöt! Óriási a takarmányozási költség, nem használjuk ki a saját takarmányunkat, ahogy kellene. Igaz, kényelmesebb tápot etetni, a házi keverék recepturájáért sem a mienk így a felelősség. A jelentésben — mennyi takarmányt használtunk fel egy liter tej, egy kiló hízómarha és egy kiló sertés előállítására — érdekes dolgok voltak. Két brigádnál közel egy kilós volt az eltérés. Az okokat is sikerült kideríteni. E hónap végén visszatérünk a változásra. Ez is mutatja, hogy a különböző területek felelősei ma már nagyon komolyan veszik a pártve- zetőség beszámoltatását. Messze vagyunk attól, hogy valaki bejön a vezetőséghez, majd mond valamit és a vezetőség azt egy az egyben elfogadja. Magunk is alaposan felkészülünk, sok helyről gyűjtjük a problémákat... A Ehhez persze olyan vezetőségi tagok w kellenek, akik értik a dolgukat... — Traktoros, állattenyésztő, növénytermesztő, raktáros, személyzetis, gépész, munkavédelmis és könyvelő van a pártvezetőségben. Többségük fizikai, de jól megállja a helyét. En a fizikai dolgozók részvételét a pártvezetőségben nagy dolognak tartom. Lényeges előnye, hogy őszinték, nagyon jól ismerik munkaterületüket és olyanokról is tudnak — hiszen mindennap ott élnek — amit én nem tudhatnék meg. Ezért is vetődött fel: ha kiegészítjük a pártvezetőséget, akkor azokról a területekről szükséges ezt tennünk, ahonnan nincs pártvezetőségi tag. Például a kertészetből. Másképp nem tudnánk számon kérni a gazdasági vezetőtől sem a problémákat, mert számtalan területről nem jut el az információ az irodáig. A Beszélgetésünk elején említette, hogy a w kommunistáknak támogatniuk kell mindent, ami új, ami előre visz. Mit értett ez alatt? — Tulajdonképpen egész tevékenységünkre értettem, de itt most egy esetet említek. Idén új főmezőgazdásza van a téesz- nek. A munkájában leginkább az tetszik, hogy naprakészen akarja alkalmazni a tudomány eredményeit. Most már ki kell lépni nálunk is, másutt is abból a szemléletből, hogy valaki 12 holdon jól gazdálkodott, s ez törvényszerűen vonatkozik a 3600 holdra is. Ugyanis óriási pénzeket veszíthetünk el! A főagronómusunk nagy erénye, hogy tovább adja a tudását, szinte rákényszeríti környezetét a szakirodalom olvasására, az új keresésére. Ilyen emberből kell sok, aki nem azt a vetőmagot, műtrágyát, növényvédő szert akarja venni, ami éppen kapható, hanem olyat, ami nekünk a legjobb. S aki tudja, hogy ami Tiszadobon jó, az itt rossz is lehet és ami ott esetleg rossz, az itt lehet jól használható. Ezt jól képzett garnitúrával oldhatjuk csak meg. Pártszervezetünk kötelessége bátorítani, segíteni a szakembereket, a kísérleteiket... A Ha az ember jól akarja végezni a fel- w adatát, óhatatlan a konfliktus. Az előrejutás mindig harc kérdése, önöknél is így van ez? — Nem mondanám, hogy nem. De amíg korábban az egyéni problémák okozták a konfliktusokat, ma a közösségiek. Kisebb csoportérdekek ütköznek a nagyobb csoportével, a téeszével — például az egyes munkahelyek közötti bérezési arányoknál. Még nem ritka, hogy valaki személyes sértésnek veszi, ha akár csak a területén lévő hibákról szólunk. Mindenképpen nagy dolognak tartom: mernek bírálni az emberek, a pártvezetőség ülésén a beosztott a gazdasági vezetője szemébe mondja az igazat. A Az ilyesmi pedig általában zavarni w szokta a kényelmet, a kialakult „rendet”... — Igen és mind a két oldalról/Vallom, hogy nemcsak szükséges, de érdemes is ütközni. Érdemes megmondani vezetőnek is, fizikai dolgozónak is, ha nincs igaza. Széles ütközési pont meggyőzni a tsz párt- és gazdasági testületéit arról: elég sokba kerültünk mi éveken át az országnak ahhoz, hogy olyat is termeljünk, ami nem nagyon kifizetődő, de népgazdaságilag fontos. Hogy ne akarjuk mostmár lehúzni a rolót mondjuk a cukorrépa, a kukorica előtt, mert azt nem a csepeli gyárban, hanem itt kell előállítani. Ezt a gazdasági vezetéssel együtt és úgy kell tálalnunk a tagságnak, hogy azt ne kényszernek fogják fel, hanem megértéssel és jókedvvel csinálják. A A belenyugvás, a megszokás az állandó w megújulás gátja. Sándor elvtárs is mondta, hogy ma már nem lehet a régi módon dolgozni egy téeszben sem. Ez csak a vezető szakemberek iránti követelmény? — Mindenkinek többet kell tudni és ehhez tanulni. A jobbat akaráshoz a szakértelem igénye is felzárkózott. Képezni, továbbképezni mind sürgetőbb feladat. Ám sok az * értetlenség, az akadály. Ma mér kötelezően aláírják a tsz vezetőinek rendszeres szakmai és politikai továbbképzését, de az még tulajdonképpen mindegy: rendszeresen tanul-e mondjuk a traktoros, vagy a legkorszerűbb géppel fejő tehenész jól ismeri-e a dolgát? A traktorosok a Hoffertől a Rába Steigerig vezető úton ma még a tsz kárán tanulják meg a különbséget. És ez minden jó akarat mellett sokba kerülhet! Lehetőséget kell teremtenünk a téeszben lévő szakmunkások továbbképzésére. Tsz-szövetségnek, -tanácsnak, vagy szakiskolának adnám ezt feladatul: szervezzék meg a tanfolyamokat mégpedig közel a munkahelyekhez. Mert a 10— 15 éve kiadott szakmunkáslevél már nemcsak a fiókban porosodott be... A Azok között, amelyekben nem szabad w megnyugodni, nem említette a munkafegyelmet. Azért, mert minden rendben van? — Ebben talán több a tartalék, mint az energiában. Nem ugyanazok a fegyelmi problémák, mint 15 éve. Akkor sok bajunk volt például az ittassággal. Ma azzal van, hogy hány órát töltenek az embereink valóban a munkában. A mi munkaszervezésünk is vizsgázik. Abban, hogy folyamatos munkát adjunk, hogy brigádvezetőink jól lássák el megbízatásukat, hogy a tagság tudja, holnap és jövő héten is lesz munkájuk, és azt is, hol és milyen. Nemrég munkaidő-fényképet csináltattunk. Amikor brigádgyűlésen ismertettük az eredményt, az emberek is meglepődtek: óriási szóródás volt a munkaidő kihasználásában. Azt már elértük, hogy nálunk természetes: ha a kertészetben munkaerőhiány van, a dohánytermesztő brigád meg éppen ráér, átcsoportosítunk. Az elmúlt években ez nem ment simán. Ma a szocialista brigádok felajánlásainak egyik fő pontja éppen az, ami tegnap a vezetés nagy gondja volt. Magától értetődő, hogy a műhely és az iroda is megy zsákolni, vetőmagot csomagolni, almát, szőlőt szüretelni — ha kell. Elértük, hogy a nyugdíjas tagunk sem csak akkor jön be a téeszbe, amikor neki van baja, jönnek akkor is, amikor nekünk. És kitűnően megoldják a gondjainkat. A ön most készül a taggyűlésre, amelyen w a Központi Bizottság határozata kerül szóba. Mit vár ettől a tanácskozástól? — Elmondom, mi az, amit a terveinkhez képest sikerült megvalósítanunk 1975 óta és mit nem. Azt is: mi ebben a tőlünk független, vagy a rajtunk múló akadály, s mit kell tennünk, hogy egyenesbe jöjjünk. Ezt meg is fogja kérdezni tőlünk a párttagság. Nem tartom valószínűnek, hogy ösztönözni kelljen a kommunistákat a hozzászólásra, a kritikára, a javaslatra. Az ország helyzetéből ránk az vonatkozik, hogy többet, de inkább okosabban és jobban dolgozzunk. Köszönöm az interjút. Kopka János 'Vasárnapi ^INTERJÚ Repi K ülönös tünetei vannak a repi-má- niának. Ez a „betegség” nem jár levertséggel, fájdalommal, sőt, kellemes érzést, némelykor mámoros állapotot kölcsönöz a delikvenseknek. Az érintetteknek szinte kötelező az evés- ivás, szó sincs diétáról, önmegtartóztatásról. Mindezt — akár csak a valóságos betegségek költségeit — az állam fizeti, pontosabban mi, valamennyien. Jónéhány tiltó korlátot állítottak már az illetékes állami és más szervek, rendeletek írják elő mennyit lehet felhasználni reprezentációs célokra. A reprezentáció népszerű rövidítése ugyanis a „repi” — amely ma már nemcsak a „terülj asztalkám” megnevezésére szolgál — jelképpé vált, jelentéstartalma kibővült. Gyakran hallunk ilyen „minősítést” : ez- egy repis munkahely, nézd milyen repis a kocsija, a titkárnője és így tovább. Hagyományos értelemben a repi azonban az ingyen eszem-iszomra vonatkozik. Számszerűleg talán kevesebb a reprezentációs esemény, a tiltó rendelkezések néhány kezet megkötnek a költekezésben, de nem mindet. Különösen az új létesítmények avatása kínál a tapasztalatok szerint legális, repis lehetőségeket. Már a papíron lévő épület költségvetésébe bekalkulálják gondos kezek az avatási költségeket. Több ezer, sőt tízezer forint válik így finom falattá, konyakká, borrá, sörré... És az ünnepi ceremónia, a szalagátvágás, a beszédek, a formaságok után a fehér asztal mellett megünneplik, hogy ismét gazdagabbak lettünk egy szolgáltatóházzal, iskolával, gyárépülettel, kórházi szárnnyal, és így tovább. S valóban gazdagabbak lettünk. A jól végzett munka megérdemli az ünneplést, különösen az átlagon felüli teljesítmény. De az eszem-iszom nem ünneplés, nem a jó munka honorálása. Feltételezhető, hogy a kiváló tervező, kivitelező, koordináló munkáért járó külön jutalmat -az erre érdemesek megkapták saját munkahelyüktől. Kiket boldogít hát a pohárcsengés, az ingyen vacsora, ebéd? Azokat, akik szívesen — hivatali elfoglaltságukat is félretéve — sietnek „cégük” képviseletében a közös asztalhoz, ahol, úgymond, bérelt helyük van. A túlzott reprezentációnak nem is elsősorban az anyagi oldala az izgató. Az is. Nem hihető ugyanis, hogy az eszem-iszomra fordított összegek nem tehették volna egy kicsivel szebbé, kényelmesebbé az éppen átadott új létesítményt. Nagyobb kárt okoz azonban, ha mániává válik, ha tovább „gyűrűzik”. Márpedig társadalmi szokássá, vélt illemmé válik, amiről többen úgy vélik, nem lehet mellőzni. Ezért válik divattá olyan alkalommal is, amikor igazán felesleges és érthetetlen. Üjabban a különböző képzőművészeti tárlatok, művészeti események is repivel zárulnak. A „meghívottakat” beinvitálják a külön terembe, ahol ki tudja milyen költségalapból, a szellemi élmény után az asztalon az étel, ital, hogy a test se maradjon kielégítetlenül. De a repi-mánia nemcsak a közösségi, közéleti események, alkalmak talaján virul. Az egyének gondolkodásába is befészkeli magát. Alig múlik el kitüntetés, kiváló dolgozó jelvény és egyebek átadása, hogy az ünnepelt ne érez- né kötelességének megvendégelni a közvetlen munkatársakat, a műhely, a részleg, a csoport kollektíváját. Ide sorolhatjuk a túlméretezett munkahelyi névnapokat is, ahol nem ritka a versengés, ki tesz az asztalra drágább, különlegesebb ételt, italt... B ánja azt állami, vállalati, intézményi pénz, vagy saját zseb, a mér- téktelenség egyfajta virtust, kivagyiságot takar. S hogy ki meddig nyúl a saját zsebbe, szigorúan magánügy. Nem így áll a dolog, ha az állam zsebéről van szó. Ha a pénzügyi kiskapukat meg is találják a repizgetők, a munkahelyi vezetők, kollektívák lelkiismeretét aligha menti, hogy „szabályosan” költekeznek, benne van a költségvetésben. De való igaz, nemcsak az a ludas, aki adja a repít, az is, aki kapja és azt a világ legtermészetesebb dolgának tartja... KM o
