Kelet-Magyarország, 1978. május (35. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-03 / 102. szám

1978. május 3. KELET-MAGYARORSZÁG 3 A termelési rendszerek megújulása M i a termelési rendszerek jövője? — vetődik föl mind gyakrabban szak­mai körökben ez a dilemma. Köz- tiídomású, hogy a hetvenes évek elejére a növénytermesztésben is kibontakozott ez a rendszer, amely egykor a broylercsirke ketreces nevelésével kezdődött el hazánk­ban. Bábolna mutatott erre példát, miként ez az állami gazdaság — mai nevén Bá­bolnai Mezőgazdasági Kombinát — volt a kukoricatermesztés iparszerűvé tételének úttörője is. Vezérigazgatója, dr. Bürget Ró­bert a 220 valahány partnergazdaságot fel­ölelő iparszerű kukoricatermesztési rendszer igazgató tanácsának is elnöke. Résztvet- tem ennek a testületnek a tavaszi ülésén, ahol az elmúlt esztendő volt mérlegen, s a tennivalók is természetesen. Kritikus-önkritikus hangvételű tanács­kozás volt ez, jóllehet akadt hektáronkénti 90 mázsás kukorica-átlaghozamot betaka­rító gazdaságuk is. Ám a szóródások, ma­gyarán különbségek az egyes partnerek mezőnyében igencsak tetemesek. Az elma­radók felzárkózása az élmezőnyhöz napja­inkban. pontosabban a következő években a legfőbb tartalékát nyújtja mind a ku­korica, mind más növények termesztésé­nek. Erre egy összevetés: az 1KR Nógrád megyei tangazdaságai átlagosan mindössze 31,4 mázsa — a Tolna megyeiek viszont, a a másik póluson lévők, 60,4 mázsa kukori­cahozamot értek el az őszön. A másik legismertebb, immár 350 partnergazdaságot számláló rendszer, a nádudvari Vörös Csillag Termelőszövetke­zethez kötődő KITE (Kukorica- és Ipari­növény Termesztési Együttműködés) igaz­gató tanácsa a napokban vitatja meg a ta­vaszi közgyűlésen elhangzott javaslatok alapján a különféle tennivalókat. A leg­utóbbi igazgató tanácsi ülésen szintén az önkritikus hangvétel dominált, akár Szabó István elnök, akár dr. Magyar Gábor igaz­gató értékelését tekintem. A technológiai fegyelem megtartásának, illetve lazulásá­nak helyzetképe nem valami rózsás, bár átlagosan ez a rendszer érte el tavaly a legnagyobb kukoricahozamot. E két összejövetelen sok minden napló­füzetembe került a megújulási készségről is, miként a két másik legfontosabb ható­körű, a Bajai Mezőgazdasági Kombinát­hoz, illetve a Szekszárdi Állami Gazdaság­hoz kötődő, hasonló nagy növénytermesz­tési rendszer esetében is megvan ez a készség. De Nádudvaron elmondta a Mező- gazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium egyik főosztályvezetője, hogy immár 67 termelési rendszer működik az országban, közülük 21 a szántóföldi, 27 a kertészeti és 17 az állattenyésztési jellegű. Szabolcs- Szatmárban a különböző rendszerekhez több mint 80 ezer hektárral csatlakoztak üzemek. Hogy ez meglehetősen sok, az akkor válik nyilvánvalóvá, ha egybevetjük gaz­dasági lehetőségeinket, s a kívánalmakat. Bármennyit hallottunk is az utóbbi egy­két esztendőben a nyugati gépek úgyneve­zett ,.kiváltásáról”, ez a folyamat egyálta­lán nem megnyugtató. Kitűnt ez a közel­múltban zárult AGROMASEXPO kínála­tán éppúgy, mint mindennapos gyakorla­tunkban. Vagy még nincs, vagy már nem felel meg az igényeknek egyik-másik, szo­cialista országban gyártott mezei masina, míg a tőkés importhoz a deviza hiányzik. Ami pedig a honi gyártást illeti, annak aránya több kormányzati döntés ellenére sem javult. Ahol pedig van pénz, s van gép is megfelelő, ott az emberi tényező hibádzik olykor. Mert ne feledjük, hogy a tekinté­lyes részben importgépekre alapozott, te­hát drága termelési rendszerek csakis ott lehetnek eredményesek, ahol megvan a kellő szakmai felkészültség, a korszerű szellemi töltet. Az említett nádudvari ta­nácskozáson említette például Mihály András, az országos hírű mezőhéki Tán­csics Termelőszövetkezet elnöke: ma már 2—3 millió forintos gépeket veszünk, s egy ilyen masina valóságos üzemnek tekinten­dő. Való igaz: e komplex módszer, a kez­detekben „zártnak” minősített rendszerek lényege éppen abban foglalható össze, hogy a kutatási eredményt egyesítik a géprend­szerekkel, a kémiai és biológiai anyagok­kal és alapokkal. E meghatározó ténye­zőkből úgyszólván következik, hogy kellő szellemi fogadókészség nélkül, merő divat­ból bekapcsolódni ebbe az áramkörbe ki­dobott pénz. A hagyományos módszerek ideje tehát még korántsem járt le, akár a kukorica, akán más növények termesztésében. A di­vatossá válás, a szükséges feltételek lebe­csülésének egyik következménye, hogy le­értékelődnek maguk a rendszerek, s he­lyenként jószerivel már pusztán szakta­nácsadásra szorítkoznak. Ázsiójukkal egye­temben csökken a színvonaluk, háttérbe szorul a minőség, s megmarad a mennyi­ségi szemlélet. A rosszul értelmezett lo­kálpatriotizmusból sem származik semmi jó. Mert nyilvánvaló, hogy az államigazga­tási területek nem gazdaságföldrajzi egy­ségek — miként erre utalt is felszólalásá­ban Bábolnán a mezőgazdasági és élelme­zésügyi miniszter. Volt például olyan né­zet, hogy Bábolna ne menjen el Szabolcs­ba, Nádudvar a Dunántúlra, és így tovább. A MÉM most napirendre tűzte a rendsze­rek általános fölülvizsgálatát, ha kell megrostálását, mégpedig a lehető legszi­gorúbb ismérvek alapján. L ehet tehát, hogy megszűnik néme­lyikük még az idén, lehet, hogy máshoz csatlakozik. Németh Ká­roly elvtárs a Központi Bizottság március 15-1 ülésén hangoztatta a termelési rend­szerek önmegújulásának szükségességét, azt, hogy a legújabb tudományos eredmé­nyek, technikai, szervezési megoldások al­kalmazásával előreívelő szerepet töltsenek be. Bizonyos, hogy a KB-határozatban is kifejtett követelmények szellemében tör­ténik meg ez a megújulás — az egész me- - zőgazdaság érdekében. K. N. Russel Baker: Keserű pirulák A minap bementem egy kórházba és a kapu­ban a portás megállí­tott: „ön nem engedheti meg, hogy ide bekerüljön!" Ebben nem volt semmi új­donság. Amerikában immáron senki sem engedheti meg magának, hogy kórházba ke­rüljön. Az orvosi ellátás költ­ségei olyan magasak, hogy az átlagos beteg, aki mandu­laműtétre szorul, csődbe jut, mielőtt az orvos kivenné a második manduláját. Ebből adódik, hogy napjainkban az amerikaiak többségének egyik mandulája kint van, a másik bent. Megmondtam a portásnak, hogy nem szoru­lok orvosi segélyre, csak lá­togatóba jöttem. A látogató- belépőjegy húsz dollárba ke­rüli, amely öt dollárral ol­csóbb, mint egy zenekari ülés Liza Minelli új musical­jéhez. A liftért hét dollárt kellett volna fizetni, ezért in­kább lépcsőn mentem, ami csak öt dollárba került. A lépcsőmászástól kiful­ladva mélyeket lélegeztem, mire néhány műtős beterelt egy lélegeztető szobába, ahol a légzéselemző készülék kimutatta, hogy a levegő mellett padlóviasz, éter, jód, vécéfertőtlenítő, ajándék gyü­mölcskosarak és ragtapaszok szagát is beszívtam. Ebből a padlóviasz tíz dollárba ke­rült; az éter ötvenbe; a jód huszonötbe; a fertőtlenítő húszba; a gyümölcskosarak szaga tizenötbe; a ragtapaszé pedig megint húszba. Száz dollárt kellett fiztnem a lé­legeztető szoba használatá­ért, a lélegzéselemző haszná* latáért hetvenötöt, és har­minc dollárt azért a papírért, amin a számlát kiállították. Csekken fizettem, s ezek után két őr feltartóztatott a folyosón, miközben egy nő­vér telefonált a bankba, hogy ellenőrizze, nem vagyok-e csekkhamisító. Negyven dol­lárt szabtak ki rám az őrö­kért, huszonötöt a folyosósa­rok használatáért, tíz dol­lárt a telefonhívásért, és öt­ven dollárt a jó egészségi ál­lapotomról szóló irat kiállí­tásáért. Továbbmentem a folyosón a barátom szobája felé, aki gazdag vállalkozó volt, s tör­ténetesen lenyelt üzleti ebéd közben egy halszálkát. A fo­lyosó használatáért ötven dollárt kértek, a folyosó mennyezetvilágításáért húsz dollárt, a radiátorokból ára­dó hőért pedig harmincat. Mivel százötven dollárba ke­rült volna, hogy belépjek a barátom szobájába, inkább megálltam odakinn, és benéz­tem a nyitott ajtón. A nyi­tott ajtó használata tizenöt dollárba került. A barátom nem volt ott. — Hol az az ember, aki halszálkát nyelt? — kérdez­tem egy nővértől. — A felvilágosításért járó tarifa 130 dollár, felelte bo­csánatkérő mosollyal. A mo­solyért 25 dollárt fizettem, s annak bocsánatkérő jellegé­ért külön 40-et. Ez időre a bankszámlám annyira leapadt, hogy féltem, nem lesz egy fillérem sem a kórházból való kijutásra. Legszívesebben rohantam volna le a lépcsőn, ha abban a pillanatban be nem lép gazdag barátom teljesen fel­öltözve és zokogva. A története rövid volt és egyszerű. Teljesen tönkretet­ték. szinte letörölték őt a föld színéről. A halszálkát nehezen találták meg, az or­vosoknak először be kellett hatolni a nyelőcsőbe, majd a gyomorba, mielőtt éltávolít- hatták volna. Ekkorára azon­ban a bankszámlája kime­rült, a biztosításból járó ősz­szeget is felhasználta, a re­pülőgépét, jachtját és autóit árverésen kellett eladnia, maine, delawaerei és venezu­elai birtokai mind odavesz­tek. Mire a műtőasztalra ke­rült, egy fillérje sem ma­radt, de a kórház azért haj­landónak bizonyult bevarrni Zsírolvasztó gépsor a húsiparnál Szovjet gyártmányú zsír- olvasztó gépsorral gyara­podott az állatforgalmi és húsipari vállalat. Az új üzemrész tízmillió forintba került és a folyamatos ter­melés várhatóan az év kö­zepétől indul. Jelenleg pró­baüzem folyik az Élelmi­szer Higiéniai Ellenőrző Szolgálat felügyelete alatt Az új gépsor beállításával jelentősen javulnak a mun­kakörülmények, minimá­lisra csökken a kézi munka igénye. Képünkön Biro- vecz Miklós és Kiss István a zsírolvasztó gépsor irá­nyítását végzi. (G. B.) Lépéshátrányban a konzervgyár (1.) Termelés - ócska gépekkel Látványnak nagyon muta­tós a Nyíregyházi Konzerv­gyár, szép üzem benyomását kelti az utca emberének — kívülről. Amikor megindul a szezon, egyszerre öt gyártó­vonalon folyik a borsó feldol­gozása, amikor a töltőgépek­nél asszonyok tucatjai serény­kednek, akkor egy filmes csettinthet örömében: feleme­lő bemutatni a szorgos mun­kát — ugyancsak kívülről. Évről évre növekszik a ter­melés, az export révén mind többen ismerkedhetnek meg egy szabolcsi gyár termékei­vel — ez is nagyon jó dolog a külső szemlélőnek. De mi van belül? Mi rejtő­zik az eredmények mögött, mi az, ami borzolja a gyárban dolgozók idegeit? Nehéz lépést tartani Az 1964-ben átadott, újnak tűnő gyár a valóságbar ugyanis a mai feldolgozás technikához viszonyítva ela­vult gépekkel dolgozik, egyrt kevésbé tud lépést tartani c minőségi követelményekkel s mindez kihat előbb-utóbb a gyártás gazdaságosságára is. a sebeit, és azt is megenged­ték, hogy megtartsa drága ru­háit, amelyekben odaérkezett. Mindez — úgymond a kórház — az orvosi etika szabályai szerint történt, amelynek ta­rifája 1500 dollár. A barátom mindig érzékeny idegzetű volt, ezért nem csoda, hogy most kitört és zokogni kez­dett az irodában, ahol meg­mondták neki, hogy noha koldusbotra jutott, a világ legjobb orvosi ellátásában ré­szesítették. Az igazgatói iroda haszná­latáért 100 dollárt kértek, a sírás díja 150 dollár volt, s az igazgatási tisztviselő hoz­zátette, hogy az idegösszeom­lásért járó 300 dollárt elenge­di, a többi számlát pedig el­küldi egy végrehajtó ügy­nökségnek. Miközben az aj­tóhoz kísértek bennünket, a kórház nevében ajándékot nyújtottak át a barátomnak: egy bádogpoharat, benne egy tucatnyi ceruzát. Mindezt egy jó tanács kísérte: — Legközelebb inkább vál­jon el — mondta a kórházi tisztviselő humoros hangon. Az olcsóbb, mint halszálkát nyelni. A bádogpohár ára 50 dollár volt, a ceruzáké 30. A jó tanács 100 dollár, s a humoros hangért, amelyet egy végrehajtó ügy­nökség által halálba kergetett pácienstől kölcsönöztek, ösz- szesen tizenötzer dollár. (Fordította: Zilahi Judit) — öregek a gépek, régi ti pusúak — erősíti meg Hercz- ku Zoltán lakatos. — Pedig mát- többször felvetettük hogy néhány gépet cserélni kellene! Nincs hozzájuk al­katrész, sokszor a lakatosok leleményességén múlik, hogy meg tudjuk-e csinálni. It1 van például a kefés mosó: s kezdet kezdetén kaptuk, azó­ta viszont már nem is gyárta­nak ilyen fajtát. — A gyárban lévő gépek kétharmadát már nem lehet pótolni hasonlóval — erősíti meg Simon Lajos műszaki osztályvezető-helyettes. Tényekkel, adatokkal lehet bizonyítani, hogy a műszaki színvonal fokozatosan rom­lott. Amíg 1970-ben a gyár 110 millió forint értékű gép­parkjából mindössze 4 milli­ót tett ki a teljesen elhaszná­lódott gépek értéke, addig a gyors elhasználódás következ­tében 1975-ben már 60 milli­ónál tartottak. S ez a folya­mat azóta is folytatódik. A termelés növeléséhez üzembe helyeztek új gyártóeszközö­ket, a régi, elavult gépek cse­réje viszont többnyire elma­radt. Ráadásul nemcsak a fi­zikai kopással, hanem az er­kölcsi elavulással is számol­ni kell, ami azt jelenti, hogy olyan gépek, berendezések üzemelnek, amelyek a terme­lésben nem a mai technikai fejlettséget, hanem a múltat idézik. Növekvő termelés kisebb létszámmal A konzervgyár pedig lénye­gében változatlan, vagy csök­kenő létszám mellett a ter­melését állandóan emelte. Amíg 1970-ben még az ötezer vagonos évi termeléstől is el­maradtak, addig a múlt évben majdnem hétezer vagont tett ki a termelés nagysága. A gyár vezetőinek és dolgozói­nak igen nagy erőfeszítésére volt szükség, hogy ilyen fel­tételek mellett növeljék a mennyiségi termelést, s ele­get tegyenek a minőségi kö­vetelményeknek. Talán a fe­szült helyzet indokolja némi­képp, de semmilyen formában nem magyarázza, hogy volt olyan év, amikor a minőségi reklamációk aránya a koráb­bi időszakokhoz képest ma­gasabb volt. Ebben viszont nemcsak az elavult gépek, berendezések a hibásak, ha­nem a technológiai fegyelem megsértése is kimutatható. Jelenleg — a gyár számítá­sai szerint — a gépek, beren­dezések elhasználtsági foka mintegy 69 százalékos. Ez az arány némhogy javulna a kö­vetkező években, hanem 1980- ra várhatóan a termelőeszkö­zök háromnegyede számít el- használódottnak. S ami jel­lemző a nyíregyházi központ­ban, az még inkább igaz a tyukodi telepen. Karbantartásra 43 millió Ebben a helyzetben a gyá­ron belül többnyire „tűzol­tó" munkát tudnak csak vál­lalni. A legfontosabb gépek­nél, ahol legjobban szorít a cipő, cserét hajtanak és haj­tottak végre, próbálnak lépést tartani a modern konzerváló- si eljárásokkal. (Az üveg zá­rása például nemzetközileg a legrosszabbak közé tarto­zik.! . Ilyen körülmények között fokozott teher hárul a gyári karbantartó gárdára. Előfor­dul, hogy a gépnek jóformán csak a váza marad meg, min­dent kicserélnek rajta. Mind­ezt a költségek terhére lehet végezni, ezért járható út, az új gépek beszerzése viszont már beruházás lenne. Termé­szetesen a népgazdaság szem­pontjából egyáltalán nem hasznos, hogy ilyen formában a gazdaságtalanabb munkát részesítik előnyben. Ráadásul igen magas, 300 dolgozón fe­lüli karbantartó létszámot is kell tartani, hogy a szezon idején rendben menjenek a gépek. A karbantartás költ­ségeit szemlélteti, hogy 1977 ■ ben 33 millió forintot, az idén 43 milliót költenek erre a célra. — Ott tartunk, hogy három- évenként a teljes gépértéket ráköltjük a karbantartásra — jellemzi a helyzetet Rudi Béla igazgató. Következik: Gondban egy iparág. Lányi Botond Kitüntetett vasútépítők KIVÁLÓ EREDMÉNYE­KET értek el a vasútépítők ta­valy Záhony térségében. A Tu- zséron működő III. számú épí­tésvezetőség Barátság szocia­lista brigádja jó munkája nyomán elnyerte a MÁV Ki­váló Brigádja kitüntetést. Az erről szóló oklevelet a múlt héten Debrecenben megtar­tott ünnepségen adták át, amikor az építési főnökség kollektívája átvehette a MÁV Kiváló Főnöksége ki­tüntetést.

Next

/
Oldalképek
Tartalom