Kelet-Magyarország, 1978. április (35. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-23 / 95. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET IíBSSmí 1978. április 23. o KÉPZŐMŰVÉSZET A valóság igaza Mácsai István kiállítása Meghatóan szép Mácsai István kiállítása a budapesti Műcsarnokban. Meghatóan? Hadd kételkedjünk e jelző helyénvalóságában. Lehet-e „megható” a mérnöki pontossággal megszerkesztett, megfestett valóság? Ügy látszik, lehet. Mindenesetre, valósága válogatja. Ha a festő világunk, lakóhelyünk ama részletét mutatja föl nekünk, amely emberi jelenlétünk nélkül is magán viseli emberségünket, akkor, bár Mácsai esetében leheletfinom eszközökkel, de tetten érhetően hatást gyakorol ránk. Mégpedig jótékony hatást. Szép gondolatok elindítója, emberségünk ébresztője lehet. Ugyanezt mondhatjuk portréiról, sőt kedvelt csendéleteiről, amelyek játszva hesse- getik el maguktól a mesteri naturalizmus dicséretét csakúgy, mint a remek fényképszerűség bélyegét. Embere és világa ugyanis egyaránt az életről mesél. Hogy mi módon? A festő kicsit melankolikus, töprengő, ám életigenlő módján. Különben is. Hogy az említett ismérvek közül — naturalista, fényképszerű — melyik mikor dicséret vagy elmarasztalás, legjobb, ha nem különösen izgatja az alkotót. Mácsait szerencsére a legkevésbé sem lehet az időszerű divatirányzat majmo- lásával vádolni. Akkor ragadta őt meg a legapróbb részletekig megfogható valóság varázsa, évtizedekkel ezelőtt, amikor a manapság világszerte elképesztő készséggel „fényképező” festők legtöbbje talán még meg sem született. De akkor is tudta, hogy a megragadott tárgyak, képmások, arcok mögé kell hatolnia és képes volt ezt megtenni. Ha szomorúságra lelt, nem resteilte észrevenni. Vallotta, hogy az is emberi. És aztán. Ki tudja, vajon a szomorúság vagy az öröm képe hangol bennünket emberi érzésekre? Alighanem csak az igazságé. F.ILMJEGYZ Ismeretlen arcok A felszabadulás előtt szinte minden második magyar film főszerepét Jávor Pál, mindenki Palija játszotta. (Az egykori bálványról nemrégiben érdekes kötet látott napvilágot: alkalmasint visz- szatérünk méltatására.) Mellette akadt még néhány ügyeletes sztár. Férfi is, nő is. A példák felsorolásától eltekintek: ezúttal nem a dokumentáció fontos, hanem maga a jelenség. 1945 után néhány hagyományt átvettünk a régi filmgyártás gyakorlatából. A „bérelt helyek” gyakorlatát is. A mennyiségi visszaesés korában mindez nem tűnt fel annyira, hiszen a színészeket nagyon sűrűn nem foglalkoztathatták, később azonban egyre zavaróbbá váltak bizonyos sémák. Mindig akadt egy felkapott üdvöske. Vagy egy filmről filmre vándorló epizodista. A népszerűséget a filmalkotók általában kamatoztatják. Még a gyerekekét is. Csak egyetlen adalék: Czinkóczi Zsuzsa az ÁR- VÁCSKÁ-ban remekül játszott. Most már a negyedik szerepnél tart, de még egyszer sem sikerült ismételnie. Milyen veszélyekkel jár az efféle módszer? Mindenekelőtt az egysíkúság sivatagi unalmát árasztja a vászonról. Alighogy megjelenik a vásznon a színész, szólásra sem kell nyitni a száját, s már tudom, kit és mit képvisel. Nyilvánvaló, hogy az eszközök is ismétlődnek. Har- mincszor-negyvenszer lehetetlen eredeti színekkel megformálni a munkást, a tsz- elnököt, a kokottot, a hivatalnokot. Az sem mellékes szempont, hogy — a divat makacs uralma miatt — nagyon sok tehetséges művész nem jut szóhoz (főleg vidékiek). A rendezői kényelmesség egyébként előbb-utóbb megbosszulja magát. Aki tiszteli a sablonokat, a kaptafák áldozatává válik. Kényelmes dolog minden jelentős feladatot Páger Antalra, Szirtes Ádámra, Tolnay Klárira, Szerencsi Évára bízni — elég hosszú névsort állíthatnék össze a filmgyár és a közönség kedvenceiről —, nehezebb és érdekesebb viszont ismeretlen szerepjátszók munkáját irányítani. A hivatásosok és az úgynevezett „civilek” között természetesen nagy a különbség. Egy pályakezdő vagy egy évtizedeken át csak színházban fellépő színész kellő instrukciók után megbirkózik a feladattal (hiszen ez a mestersége), aki azonban máshonnan érkezett, összeroppanhat a megbízatás súlya alatt. Azt csak mellékesen említem, pedig lényeges: a lámpalázas amatőr éppen azzal marad adós, ami felléptetését indokolttá teszi — az életszerűséggel, a természetességgel, a közvetlenséggel. A magyar rendezők ebben a kérdésben eltérő álláspontot képviselnek. Jancsó Miklósnál már szerepelt Kovács Kati, a táncdalénekesnő, Fáb- ri Zoltán viszont — noha folyton kutat friss tehetségek után — csak színházból válogat közreműködőket. Bacsó Péter filmjeiben se szeri, se száma az utcáról jött szereplőknek, ezzel szemben Ranó- dy László — a felnőtt szerepekben legalábbis — csak a vérbeli profikat veszi figyelembe. Van-e szabály vagy törvénykönyv ebben a kérdésben? Nincs, ne is legyen. Mint ahogy nem lehet előírni a gépmozgások jellegét vagy a snittek számát, a színésszel folytatott munka mozzanatai — a kiválasztástól a próbákon át a szerep felépítéséig — uniformizálha- tatlanok. Mostanában — a doku- mentumjellegű alkotások szaporodásával egyenes arányban — nagyon sok új arc jelenik meg a vásznon. Dárday FILMREGÉNYÉ-nek nővérei. Ifj. Schiffer Pál CSÉPLŐ GYURI-ja. Rózsa János CSA- TATÉR-ének nyilatkozói. Emberek, akik csak azért és azáltal váltak főszereplővé, mert a rendező erre felkérte őket. Meg azért is, mert sorsuk, magatartásuk, véleményük, útjuk valamilyen vonatkozásban túlmutat a személyes sorson. Ahhoz, hogy az alkalmi színész a kamera előtt otthonosan viselkedjék és a saját világát élje (mintha nem is lenne ott a felvevőgép), soksok rendezői trükkre van szükség. Ezek szakmai gondok; ne beszéljünk róluk. De akad néhány egyéb feltétel is. A művész és alanya — majdnem azt írtam: médiuma — közötti szoros kapcsolat. A körülmények és szituációk hamisítatlanul eredeti rekonstruálásának lehetősége. A megnyilatkozás őszinteségének biztosítása. A belső problémák feltárásának kényszere. Néhány új magyar filmben a spontaneitás a szervező erő: akik feltárulkoznak, hallatlanul érdekesen vallanak életük eseményeiről. Nem színészek ők, dehogyis: az adott alkotásban mégis vál- laikon hordozzák az egész építményt. Művészek is eljátszhatnék regényessé színesített „kalandjaikat” (milyen kisszerű a kifejezés ebben az esetben), ennek azonban mutatványjellege lenne. Az a körülmény, hogy a filmekben folyton előtérben levő, az események fókuszában álló emberek, férfiak és nők, öregek és fiatalok számunkra idegenek, egyéniségük gazdagsága mellett fontos vonzerőt jelent. Gondoljuk csak el: ezekhez az arcokhoz nem társul semmiféle asszociáció. Korábbi moziélményeink függetlenek tőlük. Amikor Dárday nővérei cselekszenek (vagy éppen nem cselekszenek), amikor Schiffer rokonszenves Cséplő Gyurija elmeséli elképzeléseit az életről — nem „köszön visz- sza” a nézőnek semmi. A fenti jegyzettel természetesen nem azt akartam bizonyítani, hogy hivatásos színészek helyett állandóan „civileket” kell szerepeltetni a filmekben. Erről szó sincs. A tények azonban tények: esetenként üdítő, ha az únos- untalan ismert ábrázatot nem kell szemügyre vennünk és számunkra idegen szempárba nézhetünk. Egyszóval, ameny- nyiben a műfaj, a mondanivaló és az életanyag indokolja. tanítónő és cigányfiú is lehet főszereplő. A feltétel „mindössze” ennyi: önmagát adja és legyen érdekes ember. Akkor talán még jobban hiszünk neki, mint az átváltozás sokszor látott mestereinek, akik napról napra alakítják maszkjukat. Veress József Á díjnyertes ló (Hói kazah elbeszélők) Vr Távoli tájak, idegen emberek, a sajátunktól eltérő gondolkodásmód és szokásrend — mindez érdekesnek tűnhet akkor is, ha a világ megismeréséhez az utazás könyvbeli formáját választottuk. Természetesen eleven hangú, jó beszédű könyv kell hozzá, mely útunk során megbízható kísérőnk lehet. A fenti elbeszéléskötet minden szempontból állja a próbát. Azon túl, hogy többségében már ismert nevű írók színvonalas írásait tartalmazza, számunkra külön meglepetéssel is szolgál: az első látásra idegen föld, életforma nem egy vonatkozásában szinte megtévesztésig hazainak mondható. Valóban, mintha saját történelmünk egyes fejezeteihez vezetne vissza, s a népélettel kapcsolatos hagyományokat elevenítené fel bennünk. A realista hangvételű történetek, a néprajzi hitelességű, tárgyszerű leírások többsége az állattartó ember és a táj bensőséges kapcsolatáról, össze- forrottságáról szól, igazán megkapó líraisággal. A legelőiket évszakok szerint váltogató nomádok, elnyűheteilen erejű, kedvű juhászok, szilaj lovasok leszármazottai népesítik be a valamikori szálláshelyeket. Ahogy körültekintünk, a dombok, halmok közt megbúvó jurták fölött friss teafőzetek illata száll, létfontosságú használati eszközök sorakoznak a megszokott célszerű rendben, megjelenítődik a népélet megannyi szép szokása. Kitűnik azonban, hogy a nagy tekintélyű, tiszteletet parancsoló öregek, dolgos kezű asszonyok, tüzes szemű fiatal legények, arányos termetű lányok sorsa már a mai civilizáció és technika által szabott formákhoz igazodik, mai módon járnak-kelnek, munkálkodnak a nagy nyugalmú természeti környezetben. Megfigyelhető továbbá az is, hogy bár végtelenbe nyúló üde legelők találkoznak égbe szökő napfényes hegyekkel, hófedte csúcsokkal, s bővizű patakok, áttetsző vízmosások szélén békében legelészgetnek a nyájak — mégsem csupán az idilli ez a népmeséién festői táj. Az emberek cselekedetében, mozdulataiban olykor még ősi ösztönök, indulatok feszítenek, háborús emlékek szaggatnak fel hegedő sebeket, tetten érhető a múlt. A kötet alapvonulatát az állattenyésztő ember, a kezessé váló, emberhez szokott jószág témájú írások alkotják. Közülük néhány különösképpen kifejező erejű, sikerült írásnak számít (Kumisz: A díjnyertes ló; A fehér aruana stb.), melyekre sokáig és szívesen emlékezhetünk. A fentiek mellett figyelmet érdemel továbbá néhány olyan elbeszélés is, amely színesebbé teszi és tematikájában is gazdagítja a kötet egészét (Rudaki trónja; Naszreddin Hodzsa unokája stb.). Végezetül megemlítjük, hogy a címadó, s még egy novellát az a megyénkben élő Antal Miklós fordította, akinek nevét az utóbbi időben egyre többször olvashatjuk műfordítás-kötetekben, valamint azt, hogy a könyvet kiegészítő magyarázó jegyzék és az életrajzi jegyzetek hasznosan segítik a tájékozódást, s az értelmezhetőséget. Futaky László KM Ránki Dezső arcképe. Tárlatsarok. Női portré.
