Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-26 / 73. szám

VÁLTOZÓ ÉLETÜNK Pályamunkások A szél sebessége olyan, mint a leggyorsabb személyvo­naté: óránként 80 kilométeres sebességű légáramlás sepri vé­gig a homokot Komoró határában. A pályamunkások kékes­szürke köpenye alatt pufajka, és pulóver feszül. Szélenyhé­ben kátrányos talpfa lángol, néhányan fölé tartják elgémbe­redett, görcsös ujjaikat. Az istenverte szélben alig érteni a pattogó vezényszavakat, a vonat közeledte is csak később ész­lelhető. Gombos villák csörömpölnek a kövön, a krampácsok szikrát hánynak a betonalj peremén. Hatalmas gépek segitik a szélfútta embereket. A sokat tudó masinák egy része sínen gurul, más része gumikereken. ízes beszédű, „íbetűző” ember Béres József, a főmű­vezető. Mily furcsa, hogy ép­pen Balmazújvárosban lakik, ahol Veres Péter is lakott egykoron. Persze, emlékszik az íróra, meg a fiára is. Tud­ja. hogy az író sokáig pálya­munkásként kereste kenyerét és írt is egy megrázó könyvet ezzel a címmel: Pályamunká­sok. A fiával meg együtt rúgta a rongyfocit a Gyepso­ron. Béres József 40 évvel ez­előtt „kezdte a vasutat". Mint mondja, ő is protekcióval ke­rült be az egyik csapatba. Abban az időben (a harmin­cas években) sok ember libát, malacot, vagy pénzt ajándé­kozott az előmunkásnak és a pályamesternek, hogy bejut­hasson a krampácsolók közé. Tizenkét évvel ezelőtt mondták Béres Józsefnek a Debreceni Vasútigazgatósá- gon: „Menjen a tuzséri 3-as számú építésvezetőségre fő­művezetőnek. Ott nagy szük­ség lesz a tapasztalt közép­vezetőkre, mert a környéket be kell hálózni normál és széles vágányokkal.” Azóta a tuzséri munkásszálláson la­kik, hétvégeken hazajár csa­ládjához, a Gyepsor közelébe. Júniusban lesz 60 éves, nyugdíjba mehetne, de főnö­kei marasztalják. Talán még egy libát is ajándékoznának neki, csak maradjon, hiszen kevesen értik a vágányépítés „tudományát”. A hajrámunkában is „fel­éled” a fanyar, vasutas hu­mor. Mondják, hogy van itt egy kollégánk, aki szintén „sajtos”. Pontosabban Sajtos Péternek hívják, gégényi la­kos. Köpenye alatt báránybe­kecset és magas nyakú puló­vert visel. Az erős szélben ez érthető, de március közepén miért húzza fülére a magas kucsmát? Mint mondja, azért, mert könnyen megfázik, félti a megromlott egészségét. Húsz évvel ezelőtt. 1958 ápri­lisában Gyüre mellett építet­ték a vasutat, s akkor még villával túrták ki a vagonból az apró zúzott követ. Ingujj­ra vetkőzött, a bolondos áp­rilisi szél hirtelen havas esőt hozott. Nem mehetett el a kabátjáért, mert a vágányzár és az előmunkás sürgette. Megfázott és három hónapig nyomta az ágyat... Most sínfúrót kezel, megerőltetés nélkül. Az áram hajtotta fú­rógép szaporán halad a ke­mény acélban. „Gyürében rasnyival fúrtuk a sínt. Ket­ten hajtottuk a mozgatót, úgy járt a karunk, mint a boxolóknak. A betonaljat a töltés oldalára dobálták le, fejenként gyakran 60—70 ki­lót cipeltünk. Most Apafáról kapjuk az előre gyártott sín­mezőket." A nehéz munka közben Sajtos Péterék sza­lonnát sütöttek ebédre, pap­rikáskrumpli vagy slambuc volt a vacsorájuk. Az örege­dő pályamunkás egy kémény felé mutat: „Ott az üzemi konyha, főzik az ebédet. A meleg leves sok embernek olyan, mint a gyógyszer.” (A megrokkant, megörege­dett pályamunkásokat alacso­nyabb bérért vízhordónak, éjjeliőrnek szokták beoszta­ni.) Makkai Sándor pályamun­kás Kékről jár ki az építke­zésre. Kereken 28 éve emel­geti a krampácsot, hajlítja a sínt... öt nem kapta el a havas eső, erős, edzett em­ber. Mint mondja, újonc ko­rában Demecser mellett dol­goztak. A csákánnyal négy ütemre verték, tömörítették a követ. A lóvontatta kordé- lyok mellett talicskával hord­ták a földet a töltésre. Gör­nyedtek esőben, sárban, me­legben. A sínek közelében nyáron négy-öt fokkal mele­gebb van, a pályán a szél erősebbnek érzik. ötven, majd 48 órát dolgoztak egy héten, most 44 órás a munka­hét. Egy szabályzat szerint 30—35 kilót szabad emelni. Soha semmit nem tesznek mérlegre, néha 50—70 kilós súly terheli izomzatúkat. A talicska nyugdíjba ment, a lapátot planérozásnál hasz­nálják. Hála a szakszervezet­nek, a védrőuha kihordási ideje már nem 12, csak 10 hó­nap. A vasúti orvos néha ide­látogat. ellenőrzi a higiéniát, a cipekedést nem tudja el­lenőrizni, s nem ad öltözkö­dési tanácsokat. Hiába is ad­na, a vasút veszélyes és nyi­tott munkahely. Makkai Sán­dor azt mondja, ennek elle­nére a negyedik évtizedben is megmarad a krampács és a gombos villa mellett. De hozzáteszi, hogy a fogékony fiatal pályamunkások (alig látunk itt fiatalt) tanulhat­nak. Mehetnek könnyűgépke­zelő tanfolyamra, előmunkás- tanfolyamra, ha leérettségiz­nek, még pályamester is vál­hat belőlük. Komoró határában is sok minden teszi könnyebbé éle­tüket, munkájukat. A .mele­gedőkocsi például gumikere­kein a dűlőutakon a nyílt pálya szinte valamennyi sza­kaszára elvontatható. A kül­döncnek nem kell már lóha­lálában rohanni, a kézihaj- tány sem gyötri erejüket. mert a segélykérésre, az üze­netváltásra itt a rádió. A tá­voli munkahelyekre nem gya­logolnak libasorban a pad­kán. mert előttünk indulásra kész a sínautóbusz, amely olyan pompás, hogy szinte nem is illenek bele az olajos, kátrányos ruhás munkások. Mondják, hogy a tuzséri köz­ponti telepen egy panoráma autóbusz áll készenlétben, ha a forgalom miatt nem közle­kedhet a sínbusz, mehet a pa­noráma. A krampácsológép bevetésre vár, a földmunka- gépek egyenletesen duruzsol­nak. Senki sem tudja meg­mondani, hogy ezek a gépek hány pályamunkást helyette­sítenek. A felépített pályát karban kell tartani, hogy üzemképes maradjon. A nyíregyházi pá­lyafenntartási főnökségen mik a fontosabb változások? — kérdezzük Kovács Mihály műszaki főintézőt. Azt mond­ja, az ASA-gép szintez, kram- pácsol és óránként 200 métert halad előre. A gép után egy­két villás ember el tudja vé­gezni a kisegítő munkát. Kor­szerű és szinte felbecsülhe­tetlen él .'kű az FKG típusú felépítmény-karbantartó gép­lánc. amely három nagyobb egységből áll. Egyik szintez, aláver és irányít, vagyis füg­gőleges és vízszintes irányban méretre rendbe teszi a vá­gányt. A másik gép ágyazatot rendez, a harmadik tömörít. A vonalgondozók és a pálya­mesterek gyors kapcsolatte­remtésére szolgál a „Mézga”. Vagyis a dugaszos pályatele­fon. Egy dugaszolás a főjel­zőnél és máris lehet jelente­ni, például a síntörést. Egy ilyen gyors jelentés életeket menthet A Debreceni Vasútigazga- tóságon Petró János, a vonal­biztosok csoportvezetője ké­peket, prospektusokat helyez az asztalra és szinte vasúttör- téneti előadást tart. Mint mondja, a vasútépítők mun­kájának gépesítése a 60-as évek elején kezdődött, a pá­lyafenntartási munka nagy­arányú gépesítésére csak 1971:ben tértek rá. A techni- zálás a vasútnál ugyan meg­késett. de természetes folya­mat. Részben pedig kényszer. Kényszer azért, mert a pá­lyamunkások száma (még Szabolcsban is) 1958-tól 1977- ig a felére csökkent. Félany- nyi munkással kell elvégezni a megnövekedett feladatokat. A csoportvezető magyaráz­za: a régebbi. Csoba rostáló­gép óránként 40 métert ha­ladt. az RM—74 típusú, gép éppen tízszer annyit halad. Utóbbi gép úgy rostál, hogy a vágányt nem kell félretol­ni a helyéről. Tavaly száz ön­ürítős és egyengető kőszállító kocsit vettünk a lengyelektől. A Szovjetunióból Záhony tér­ségébe hamarosan vágányta­karító gépek érkeznek. To­vábbi, nagy teljesítményű osztrák gépek is várhatók az igazgatóság területére. Van­nak és lesznek olyan gépek, amelyek helyettesítik a hiányzó pályamunkásokat, s egyre több az olyan gép, amely a meglévő munkások tevékenységét segíti. Az igazgatóság é^uési és pályafenntartási osztályának ve­zetője. Erdőhegyi György: „Régebben a munka megkönnyíté­se volt a célunk, most a könnyítés mellett az a legfontosabb, bogy a munka gyorsasága növekedjék. Sok korszerű pályára van szükség." fis több, korszerű gépek kezeléséhez is értő pályamun­kásra. A szélben, esőben cipekedö emberek joggal várják a további könnyítést — életükhöz és munkájukhoz egyaránt. Nábrádi Lajos Károlyi Amy: Markó Béla: Az ardeatini barlang Öregasszony valahol vannak, valahol Idegeidre edénycsörömpölést mint anyjában a gyermek aggatott a világ vörös falon, sötét falon mosogatóié zubogása valahol dörömbölnek keveredik benned a távoli kérik az életnek felét vízesések zajával beszakadt körmöd félholdja a kétharmadát kérik esténként fényesen süt mi a sötétben valahol az égen gyümölcstelen érik s hajnalban amikor felkelsz éretlen szirom, meg nem élt ébred az isten is: szín, íz és hang és forma ujjhegyével gyűlik és telik valahol szétnyomja a csillagokat a meg-nem-éltek sorsa mint bogarakat a falon- - _ — ________- —-----­Számonkérők M egint rossz napom van. B. úr, a ma­szek kiskereskedő megállít a piacon, s hű maradva önmagához, ismételten erőszakos. — Mire vár? Arra vár, hogy meg­gondolom. Soha vissza nem térő alkalom. 290 négyszögöl ragyogó fekvésű szőlő és potom áron adom. Hagyjon, B. úr. Udvariatlanul hátat fordítok neki, nincs szándékom szőlőt venni, a szőlőt szeretem ugyan, de műveléséhez, gondozásához nem fűlik a fogam. Nem értek hozzá, és a szabad időmet másra fordítom. B úr persze rosszalóan csóválja a fejét, viselkedésem felháborítja. Hangoztatja is, hogy nem ért engem, hiszen foglalkozásom olyan, hogy mellette nyugodtan megművel­hetném ezt a 200 négyszögölet, s még hasz­nom is lenne belőle. Erőszakos, tolakodó, elvégre a „javamat akarja”. Csakhogy nekem nem kell sem a jó indulata, sem a szőlője. A kisváros utcáit járva mindig találko­zom a számonkérőkkel, a felelősségre vo­nókkal, a beavatkozókkal, a közbeavatko­zókkal, a tanácsadókkal, az erőszakos jóaka­rókkal. Ettől lúdbőrzik a hátam, és ilyenkor érzékelem pontosan azt. hogy mi is tulajdon­képpen a vidékiesség. Okvetetlenkedés, tapin­tatlanság. . . Inkább példákkal folytatom Tegnap este D. a kisváros fontos hiva­talának fontoskodó hivatalnoka megrótt, amiért nem látott a művelődési központban, ahol tegnap este G. zongora-hangversenyét élvezhettem volna. Máskor számonkéri tő­lem. hogy miért nem jelentem meg a fotó- kiállításon. A fontos hivatal fontoskodó hivatalno­kát zavarja, hogy nem úgy élek, ahogy 6. Meggyőződése: az az egyetlen praktikus és okos életvitel, amit ő csinál. Fáraszt és el­szomorít a fontoskodása. Összetalálkozom Istvánnal, a fiatal mér­nökkel. Kissé ideges. Elpanaszolja: szom­szédja leszólta, hogy újból külföldi útra ké­szül feleségestül. A szomszéd minden továb­bi nélkül illetékesnek érzi magát arra, hogy beavatkozzék Istvánék belügyeibe, kifejti: az utazás haszontalan pénzpocséklás. István vásárolna inkább egy hobbikertet, az az iga­zi kikapcsolódás, nem pedig a dögfárasztó csavargás. Igen, és a hobbikertben megte­remne a krumpli, a zöldség, a sárgarépa. István nyúzott képpel hallgatja szom­szédját és szenved. Annál udvariasabb, sem­hogy a bősz okvetetlenkedőt rendre utasít­sa. István a könyvek szerelmese, és szenve­délyes utazó. Harminc éves és bejárta fél Európát. Ismeri Róma utcáit, s meséli, hogy amikor a rádióban Bulgáriáról szóló híreket hallgat, maga előtt látja a csodálatos Rodo- pe hegységet, s gondolatban egy várnai kis­kocsmában mastieát szürcsöl. Szomszédja osztályvezető egy nagyvál­lalatnál. gyakorlatilag értelmiségi munka­kört tölt be. és elvileg ugyancsak szellemi munkát végez. Csakhogy a látszat csal. Ez az osztályvezető egyáltalán nem végez szellemi munkát, ingerülten várja a délutánt, hogy „leléphessen”. A szőlőjében érzi magát ele­mében, ami tiszteletre méltó dolog volna, ha felhagyna az osztályvezetősködéssel és kife­jezetten a szőlővel foglalkozna. Mi lenne, ha egyszer István kérdőre vonná osztályvezető szomszédját: hogyhogy örökké a tőkék között görnyed, s könyvet mikor vesz a kezébe? A fiatal jogász megint egy más eset. Ö a maga módján urbánus, megrögzött város­lakó, „aszfaltkoptató”, a természetben kizá­rólag tájképeken gyönyörködik. Napi mun­káját befejezvén menetrendszerűen beül a kisváros egyetlen első osztályú presszójába ismerősökkel találkozni, beszélgetni, vagy csak egyszerűen bámészkodni. Szó sincs ar­ról, hogy alkoholizálás céljából időzik a presszóban, és arról sincs szó. hogy nőkre va­dászik. Az intézmény „buzgómócsing” gondno­ka rossz szemmel nézi a fiatal jogász „léhál - kodását”, s kartársi alapon gyakran érzi ma­gát indítattva, hogy hősünk magatartását ki­fogásolja, számonkérje. így: — Presszózunk, presszózunk, doktor úr? — érdeklődik fájdalmas képpel. S a gondnok ilyenkor előadja, hogy ez az élet rosszra vezet, ennek züllés lesz a vé­ge, mert a lejtőn nincs megállás, arról nem is szólva, hogy rengeteg pénzbe kerül a mindennapos presszózás. Máskor arról faggatja a fiatal jogászt, hogy talán válni készül. Meggyőződése: minden olyan házasság válással végződik, amelyikben a férj kimaradozik. Nagy a csá­bítás és így tovább, és így tovább. Külön­ben is. egy komoly ember. — a gondnok sze­rint — nem „tehénkedik” egész este szóra­kozóhelyen. Jogász ismerősöm fogcsikorgatva fogad- kozik: eddig türelmesen végighallgatta az okvetetlenkedőt, de legközelebb beolvas ne­ki és megkérdezi tőle, ki kérte meg őt arra, hogy felügyeljen a presszó törzsvendégeire. A gondnok majd természetesen megsértő­dik, elvégre ő a jogásznak csak a javát akarja. A számonkérők kisvárosi figurák. Ki­fogásolnak, felháborodnak, s kizáró­lag azt tartják jónak, ami szerintük megfelel az erkölcsi értékrendnek. Irigylen­dő magabiztonsággal ítélkeznek. Vélekedé­seikben megfellebbezhetetlenek. Gondolom: aki nem úgy él. nem úgy viselkedik, nem úgy’vélekedik, ahogy ők, azt szívesen kerék­be törnék. Varga S. József KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978, március 26. MUNKA ELŐTT. Pál Gyula rajza

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom