Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-19 / 67. szám

■______________KÉPZŐMŰVÉSZET ______________ A tér bűvöletében Keresztvivők Kerámikus? Szobrász? Építész? Csekovszky Ár­pád térplasztikái, kerá­miareliefjei méltán vált­ják ki a tárlat látogatóból a kérdéseket: a mester al­kotásaiban áthatja egy­mást, egyesül a három művészet. Tárgyai erőtel­jesek: a mértani elemek­ből összeolvadó mozgal­mas kompozíciók, a görög ősformákat sejtető tömör női torzók, mind a tér bűvkörében születtek. Monumentális kerámia­stílusa magas plasztikájú reliefjein, terakotta fríze­in is érzékelhető. Vonzza az építészet, rusztikus és fénylő sima felületek já­téka váltja egymást mű­vein. Az épületkerámia áll hozzá a legközelebb, Sa- mott szobrai, murális munkái díszítik az ország különböző városainak te­reit, középületeit. Debre­cenben az áruház hom­lokzatát, Kaposvárott a megyei könyvtár előadó­termét, Miskolcon a mű­szaki egyetem műhely- csarnokát. A kazincbar­cikai kórház előcsarnoká­ban helyezték el A sejtek világa című magasplaszti- kájú reilef jét, a beremen- di cementmű irodaházát ékesíti húsz négyzetméte­res domborműve: a Füg­gőleges ritmusok. Vesz­prémben az új városköz­pont üzletsorán látható hatvan négyzetméteres terakotta fríze: a régi vá­rosközpont emlékét idézi. A műért nívódíjjal jutal­mazta a Kulturális Mi­nisztérium. Csekovszky Árpád ki­fejezésmódját merész for­ma- és dekoratív érzék, konstruktív felfogás jel­lemzi. Műveit a modern magyar iparművész-kerá­mia legjelentősebb alko­tásai között tartják szá­mon. Munkássága nem­zetközileg elismert: a ha­zai tárlatokon kívül Faen- za, Istambul, Vallauris, Sopot, London, Erfurt, Prága kiállításain, bien- náléin is számos diplo­mát, díjat nyert. Az agyagszobrász Cse­kovszky a fiatal kerámi- kusnemzedék tanítója: 1957-től vezeti a Magyar Iparművészeti Főiskola kerámia-szakosztályát. A Munkácsy-díjas, ér­demes művész kerámikus Műcsarnokban lévő kiál­lítása kiemelkedő a bu­dapesti képzőművészeti programok között. H. A. Galambok Térplasztika Könyves­polc Pap Károly ugyan nem tartozik a széles körben ol­vasott prózaírók közé, neve mégsem ismeretlen, az iro­dalomtörténet úgy tartja szá­mon, mint aki valóságos ér­téket hagyott maga után. Mostani két könyvének szin­te egyidejű megjelenése mindezt csak erősíti: a kö­tetbe szedett elbeszélések egyéni hangvételűek, a re­gény önmagában is fajsúlyos műnek számít. A szépirodalomban nem ritka jelenség, hogy egy-egy téma alapötlete a bibliából, mint kultúrtörténeti ősfor­rásból származik. Pap Ká- rolynak említett kötetei is bővelkednek biblikus színe­zetű motívumokban, melyek az átköltés során természetes módon telítődtek köznapi, világi tartalommal. A nyol­cadik stáció is így válhatott FILMJEGYZET Dübörgő csend Egész sereg problémát fel­markol Szijj Miklós filmje: különböző jellegű, társadal­mi és személyes vonatkozású gondokat egyaránt. A Mo­csár Gábor-regény motívu­mai nyomán forgatott DÜ­BÖRGŐ CSEND című alko­tásban szó esik közéleti ese­ményekről, családi konfliktu­sokról, nagy és kis világok harcáról. Az elbeszélés nagy­jából kettős rétegezettségű. Az Alföldön dolgozó olaj- munkások élete alkotja a cse­lekmény egyik pillérét, egy érzelmi válság — ha úgy tet­szik: szerelmi háromszög — története a másikat. Logikus, hogy a két szálnak szorosan össze kellene egymással kap­csolódnia. Az egyiknek a má­sikat erősítenie. A téma fel­adja a leckét. Hogyan függ össze hivatás és magánélet? Miképpen teremthető meg az ember belső egyensúlya? Mi a feltétele annak, hogy harmónia hassa át a kapcso­latokat — ég alatt, föld fe­lett? (Az utóbbi négy szó egyszersmind Mocsár Gábor kitűnő prózájának címe: uta­lás a rendkívül nehéz körül­mények között tevékenykedő „olajosok” munkaterületére.) Mint előbb említettem, a sztori-szálak meglehetősen sokágúak. Az ihlető írás ön­magában is tartalmaz annyi nyersanyagot, mely egyrészt az erőteljes drámaiság, más­részt a jellemfejlődés „szer­vezéséhez” bőségesen elegen­dő lenne. Egyszóval: adott volt egy izgalmas, politikum­ban bővelkedő és az erkölcs mai mozgását megörökítő film realizálásának lehetősé­ge. Sajnos, a végeredmény meglehetősen lehangoló. A DÜBÖRGŐ CSEND rendező­je — ő egyszemélyben a for­gatókönyv írója is — jól ex­ponálja a kérdéseket, de nem válaszol határozottan rájuk. Megfelelő irányban indul el, ám félúton megtorpan. S ami a leglényegesebb: a két ese­ménysor szintézisét, közös nevezőjét nem tudja megte­remteni. A mozaikok elvál­nak egymástól. Látszanak a varratok, melyek — úgy- ahogy — összekötik a na­gyobb kollektíva és a három ember sorsát. Ami az első mese-blokkot illeti: a DÜBÖRGŐ CSEND megpendíti az ingázás nehéz­ségeit, a szakma — az olaj­bányászat — különleges helyzetéből adódó különleges feladatokat, a munkaszerve­zés sajátos menetrendjét, a nemzedékek permanens har­cát, a stafétabot átadásának kötelességét. Szijj hangsú­lyozza, hogy az együttes munka még nem feltétlenül jelent közös gondolkodást. Gáspár, a DÜBÖRGŐ CSEND főhőse — a kiváló munkaerő — maga döbben rá erre az igazságra, de nem sokat tud tenni a körülmé­nyek megváltoztatása érde­kében. A megnevezett cím­szavak a vázlat szintjén fo­galmazódnak meg a filmben. Szijj tényeket közöl velünk, de az ok-okozati kapcsolatok felderítésével nem nagyon bí­belődik. Megtudjuk például, hogy az előbbrejutás, a kie- melkedésj eléggé esetleges ebben a közegben, de hogy miért alakultak így a ha­gyományok s mi a magyará­zata annak, hogy az utánpót­lás, a vezetői káderek neve­lésével tervszerűen nem fog­lalkozik senki: arra nem ka­punk választ. Túlságosan il­lusztratív az alföldi tanya közelében serénykedő brigád mindennapjainak bemutatá­sa. Lőrincz József felvételei nem engedik közel a nézőt ehhez a milliőhöz. Riportnak túlságosan súlyosak a felvé­telek, hangulati tartalmuk azonban túlságosan szimpla. Gáspár — míg fentről a földet kémleli — észreveszi a közeli tanya fiatalasszonyát is. Magányos fiatalember szeme hamar megakad a menyecskéken. Felajánlja se­gítségét a nőnek. Aztán min­den a régi nóta szerint ala­kul: két embert — az asz- szony férje idegenbe jár dolgozni — összeköti a köl­csönös szimpátia meg a sors hasonlósága. Egymáshoz me­nekülnek. Mivel kapcsolatu­kat legalizálni kell, a vi­szonyt az egymást vállaló kötöttség rangjára akarják emelni. A férj közbelép. Nagylelkű gesztussal megbo­csát és hajlandó szemet hunyni a történtek fölött. Etán, a feleségen múlik a döntés. Ö viszont képtelen a végső lépés megtételére. Csak határozatlanságában határozott. Gáspár elmegy. Minden korra jellemző, ho­gyan dolgoznak és miképpen szeretnek az emberek. A DÜ­BÖRGŐ CSEND alapos jel­lemrajzot adhatna a két alapvető fontosságú emberi tevékenység természetéről (különös tekintettel azokra a változásokra, melyek a mun­kaerkölcs és az érzelmi kul­túra tartalmát meghatároz­zák). Szijj Miklós csupán né­hány érdekes snittben érzé­keltette a drámákat. Azért a többesszám, mert a DÜBÖR­GŐ CSEND képsorain nem­csak a Gáspár—Eta—Óhos konfliktus játszik szerepet, hanem sok más, feszültségek­kel járó és a belső egyensúlyt eléggé megbontó helyzet is (a munkacsapat élete, szak­mai gondok, a tanya problé­mái, stb. A vak öregember szerepeltetése kifejezetten komikus, de a többi figura sem él igazán. Sablon-szöve­get mondanak, gépiesen vi­selkednek, eléggé hiteltele­nül mozognak az alföldi vi­lágban. Tudomásul kellene venni azt is, hogy mozgal­mas, érdekes cselekményve­zetés nélkül efféle meséket lehetetlen exponálni. A DÜ­BÖRGŐ CSEND sokszor öt­percekig áll. Semmi sem ló­dítja meg az eseményeket, pedig, mint említettem, villa­mos szikrák ütköznek egy­másnak a levegőben. Szijj Miklós időnként túlságosan nagy teret biztosít a doku­mentumoknak, máskor kínos precizitással rendezgeti el a sztori egymásba kapaszkodó szálait (ilyen a végső „meg­egyezés”, a férj felbukkaná­sa, vagy az öregember ok- vetetlenkedései). Ladik Katalin fakó, szá­raz nőt játszik — sajnos fa­kó, száraz eszközökkel. Sok múlik rajta: a DÜBÖRGŐ CSEND szürkesége jórészt az ő lelkén szárad. Mellette a férfiak sem nagyon csillog­nak, de ők — Madaras Jó­zsef, Szabó Gyula, Kovács Jánós — legalább „hozzák” figuráikat. Veress József Két könyv margójára (Pap Károly: A nyolcadik stáció; A fölbukkanó ember) egyértelmű parabolává. Mű­vészsorsról, helyesebben szól­va arról a művészsorsról vett példázattá, melyet Leviát a festő élt meg. A regény változatos törté­nete a következő. Központi szereplője nem hibátlan em­ber, de mélyen humánus szemléletű. Fiatalságához il­lő lendülettel, kellő hittel és szakmai alázattal kezdi mun­kálkodását az emberek kö­zött. Az öncélú művészet se- kélyes játékai helyett eredeti értékek megalkotására tö­rekszik, vállalva a küzdelmet a megformálás, a kifejezés hiteléért, tisztaságáért. Átlép az iskolás penzumokon, a megszokott sablonokon, mire azonban eljut az igazi mun­ka elkészítéséig, rajta is be,- teljesedik mindaz, amit az általa festett kálváriakép su­gall: az emberi lét próbaté­teleit végigjárva testben és lélekben meggyötrődik, aztán a zsoldosok teszik meg a ma­gukét és műve megsemmi­sül. Az író elsősorban nem a festői, alkotói műhely bemu­tatására helyezi a hangsúlyt, hanem az érzelmi, gondolati síkon lejátszódó folyamatok­ra irányítja a figyelmünket. Leviát az értetlenség, érdek­telenség s a ráaggatott igaz­talan vádak megsűrűsödött közegében végül kénytelen belátni, hogy a világ olykor szégyenletesen olcsó és em­berhez méltatlan eszközökKel manipulálható. Kényszerű kivonulása a társadalomból szimbólum-erejű, egy útsza­kasz nem kevés tanulsággal járó lezárását jelzi. A novellák zömének alap­tónusa — a témaváltozatok ellenére — nem sokban kü­lönbözik a regényben megis­merttől. Az evangélisták hangja erősödik fel az időt­lenségbe szárnyaló próféci­ákban, jövendölésekben (Be­széd a kánai jegyesekhez, stb.), messianisztikus hit ke­veredik az ösztönös forradal- misággal (A fölbukkanó em­ber, stb.), de nem hiányzik az örökzöld téma, a szere­lem megörökítése sem (A he­tedik asszony, stb.). A kötet­ben jónéhány drámai feszült­ségű és önvallomás-jellegű elbeszélést találunk továbbá, mely kulcsot adhat ehhez az öntörvényű írói világhoz (El­indul egy író, stb.). A négy-öt évtizede szüle­tett írások, történetek több­sége egyetemes emberi, pél­dázatnak fogható fel. Mese­szövésükben minduntalan előbukkan a misztikum, a naív elem, mai szemmel néz­ve nemegyszer túlhaladott­nak tűnik a megoldás, túl ál­talánosnak a mondanivaló. Ezzel együtt is olvasásra ér­demes írások, érzékeny tük­rei az emberi létezésnek. Futaky László KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. március 19.

Next

/
Oldalképek
Tartalom