Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-19 / 67. szám
A családalapító A családalapító Grexa Mihály, — aki most sorkatonai szolgálatát tölti — 1976 őszén jött haza Nyíregyházára. Hozta a feleségét, Elke Herzfeldet és az akkor néhány hónapos kislányát, Ildikót is. Mosolyogva meséli, a felsége milyen szívósan ragaszkodott ahhoz, hogy a gyereknek magyar neve legyen. A fiatal férj szerzett egy magyar naptárt, és Elke hosszas keresgélés után az Ildikónál állapodott meg. — Mikor összeházasodtunk, már akkor eldöntöttük, hogy Magyarországon folytatjuk életünket. De a három év letelte után szerettünk volna még egy esztendeig kint maradni. Feleségem akkor fejezte be az iskolát, a gyerek is néhány hónapos volt, féltünk a költözéstől. Sajnos a kintmaradást nem engedélyezték. Hazajöttünk, és rövid időn belül bevonultam katonának. Persze már a házasságkötésünk előtt is tudtuk, hogy ennek a kötelességemnek itthon eleget kell tennem. Az volt a szerencsénk, hogy én még legénykoromban megtakarítottam egy kis összeget, több mint tízezer márkám volt egyben. EbA kép jobbszélén Benkó Gábor bői aztán rengeteg mindent vásároltunk: bútort, robotgépet, különböző műszaki cikkeket. — A család hogyan érzi magát Magyar- országon? — A gyerekkel nem sok gondunk volt, és már a feleségem is megszerette Nyíregyházát. Néhány hónapja a Kelet-Szövker-nél dolgozik, mint pénzügyi előadó. Ügy érzem, beilleszkedett az itteni életbe. A nyáron szeretnénk kimenni az asszony szüleihez. Régen találkoztunk, a nagyszülők már nagyon kíváncsiak az unokára. Néznek majd egyet, ha a kislány németül szól hozzájuk. Ugyanis mind a két nyelven egyformán szépen beszél. Beilleszkedés Az első hónapok voltak a legnehezebbek. Nyolc—tíz hétig még vígan bírták a fiúk, az érzékenyebbekre viszont ezután minden átmenet nélkül hirtelen tört rá a honvágy. Sokan ekkor szedték össze csomagjaikat, s utaztak csapot-papot hárahagyva haza, Magyarországra. Nem a munkahellyel, a munkatársakkal volt a baj, hanem a nagy-nagy önállósággal, a magárahagyatottság érzésével. Nem szabad ugyanis elfelejteni, hogy az NDK-ba jelentkezők többsége 18—20 éves volt, akik között jónéhányan gyerekek voltak még. Nem volt, aki elkészítse a reggelit, a vacsorát, nem volt, aki kimossa, kivasalja a ruhát. Nem volt, aki korholjon, s nem volt aki dicsérjen. Teljesen új arcok, de főként új követelmények fogadták őket, s nem mindenki tudott átállni. — Persze, sokak számára talán nevetségesek ezek az indokok. Hiszen joggal mondhatják, hogy ha az ember Szegedre, vagy akár Pestre költözik, akkor is ugyanezen dolgokkal kell megküzdeni — mondja Nagy József, aki 1970-ben jött haza. — Csak azt felejtik el, hogy bennük élhet a tudat: hét végén, vagy akár holnap, felülök a vonatra, s néhány óra alatt otthon vagyok, ha akarok. Minket azonban országhatárok választottak el az otthontól. Szerencsére a németek mindent megtettek, hogy jól érezzük magunkat. Én villanyszerelőként dolgoztam Karl-Marx-Stadban, ahol remek barátokat találtam. Mióta hazajöttem, már kétszer voltam kint az NDK-ban, s mindkétszer felkerestem a volt munkatársakat. Ha rajta múlott volna, szívesen eltöltött volna még néhány évet, már csak azért is, mert az utolsó évben felvették az ottani műszaki egyetemre. Elkezdeni, azonban már nem tudta. Haza kellett jönnie. Itthon letöltötte a katonaságnál a két évet, s most ismét a régi munkahelyén, a TITÁSZ-nál dolgozik. Biztonságtechnikai előadó, s az üzemi KISZ-bizottság titkára. Folytatja az NDK-ban megkezdett munkáját, hiszen az utolsó évben már ott is, mint technikus, és mint a megyei KISZ-bizottság tagja tevékenykedett. Kereset — Nagyon sok pénzt lehetett keresni — mondja Benkó Gábor, a MEZŐGÉP normatechnológusa, aki két részletben hat évet töltött az NDK-ban. — 6—700 márkával kezdtünk, de ez később felment 1000—1100 márkára is. Ráadásul a magyarok szívesen vállalták a túlórát, a plusz műszakot is, ami természetesen jócskán megnövelte a fizetést. Volt olyan hónap, hogy megvolt az 1300— 1500 márka is. S ehez jött még ráadásképpen mindennap a négy márka kinttartózkodási pénz, ami havonta 120 márkát jelentett. Persze, mint már mondtam, meg kellett dolgoz- 'ni ezért az összegért. Igaz, remek gépek álltak rendelkezésünkre. 67-ben mentem ki először, s komolyan mondom, csak néztük a modern berendezéseket. Akkor még a MEZŐGÉP nem dicsekedhetett — különösképpen a műszaki fejlettségével, s nekünk új volt szinte minden. Már az első turnusban, de különösképpen a másodikban derült ki, hogy a vendéglátók a munkaszervezés terén is előbbre tartanak nálunk. Szigorúbbak a minőségi követelmények, és sokkal folyamatosabban dolgoznak. — Legjobban talán az anyagmozgatás tetszett — folytaja Benkó Gábor. — Ott szinte elképzelhetetlen, hogy a munkás kézzel emelgesse a mázsás munkadarabokat. Két forgácsológép között egy-egy daru van fölszerelve, s minden nagyobb darabot azzal mozgatnak. — Milyen különbségeket fedeztetek fel a magyar és a német munkások között? — A németek lassabban, de pontosabban dolgoznak. Nem kapkodnak, de hihetetlenül egyenletes tempóban végzik munkájukat. S ami a legszembetűnőbb, a nyolc óra szent nekik. Nagyon becsületesen dolgoznak a munkaidőben. Amit jobb lenne elfelejteni Az NDK-t megjárt fiatalok szerint a kíntlévő magyaroknak legalább tíz százalékát nem szabad lett volna kiengedni. Persze, a magyar hatóságok nem láthattak a jelentkezők fejébe, nem tudhatták, ki mire lesz képes — távol az otthontól. Különösen a fiatalokkal, a 18—20 évesekkel volt a legtöbb gond. Ezek a félig gyerekek, félig felnőttek egyszerűen nem tudtak mihez kezdeni a pénzzel, a szabad idejükkel. Pedig külföldi barátaik sokat próbáltak segíteni. Munkaidőben és esténként ingyen nyelvtanfolyamokat szerveztek, közös kirándulásokat, estéket, ünnepélyeket rendeztek, amit a magyarok nagy része ki is használt, de voltak olyanok is, akiknek a kocsmázás, a botrányok kezdeményezése jelentette az igazi szórakozást. Ezek nem sokáig élvezhették a vendégeskedés örömeit. Volt, akit a magyar szervek küldtek haza, ez volt a „kedvezőbb”, — de volt aki az NDK hatóságaival is összeütközésbe került. Ez a néhány rendbontó rendkívül rossz képet festett a döntő többségében becsületesen élő, dolgozó magyar fiatalról. A legtöbb helyütt kiválóan működő KISZ- és pártalapszervezetek sem tehettek sokat. Próbálkoztak a meggyőzéssel, kevés sikerrel. A jogosítvány nélkül, ittasan motorozó magyar fiúkkal nem sokra mentek. Őket csak a gyakran előforduló halálos végű baleset térítette észre, egy időre. Aztán ott folytatták, ahol abbahagyták. Ha szerencséjük volt, nem sokáig. Igaz, a három év eltelte előtt, de élve, s büntetlenül tértek haza. Hazaküldtek T. Lajossal az egyik nyíregyházi építkezésen találkoztunk, ahol segédmunkásként dolgozik. Neki „szerencséje” volt, simán hazajutott. A magyar kollektíva társadalmi közössége az ő esetében is élt jogával, fegyelmi okok miatt megvonták tőle a bizalmat, és hazaküldték. — Piti dolog miatt küldtek el. Ittasan mentem be a munkahelyre... — mondja vállát vonogatva. — Csak ennyi volt az indok? — ... Volt már előtte is két fegyelmim. — Azt miért kaptad? — Ugyanezért. — Megbántad? — Ugyan már! Mit kellett volna megbánnám? Azt, hogy piáltam? Egyszerűen pechem volt. A gyárkapuban megszondáztak, és lebuktam. De hát akkor volt a születésnapom, muszáj volt megünnepelni. — Hogy kerültél ki az NDK-ba? — Olvastam egy plakáton, hogy lehet jelentkezni. — Jól érezted magad? — Mi az hogy! — csillant fel beszélgetésünk során először a szeme. — Nem volt ott a mutter, aki balhézott volna, ha éjszaka piá- san megyek haza. Már azóta megpróbálkoztam egyszer, hogy kimenjek ismét, de nem engedtek. Akkor derült ki, hogy öt évig nem mehetek külföldre. De nem baj. Megvárom az öt évet, és kimegyek. — Nem érzed jól magad itthon? — Itthon? Elegem van az itthonból. Az NDK-ban elvégeztem a nehézgépkezelői tanfolyamot, de itt semmire sem megyek vele. Nincs egy átkozott gép, amin dolgozhatnék. — Miért akarsz visszamenni? — A szabadság miatt. Ott nem ismer senki, azt csinálhatok, amit akarok, teljesen a magam ura vagyok. Letöltőm a katonaidőt, és fütyülök mindenre... Levél a távolból Teschmayer Józsefné az ablak előtt ül, levelet olvas. Legidősebb fia, József küldte nemrég, Haliéból. Hét esztendeje van kint a fiú, s már nem is igen jön haza. Az NDK- ban telepedett le. 1971-ben, mint a VAGÉP villanyszerelője ment ki a baráti országba. Megnősült, van két gyereke, az ötéves Krisztián remekül beszéli mindkét nyelvet. Halléban él egy szép, háromszobás lakásban, feleHalléból jött a levél Teschmayer Józseftől sége egy bölcsődében dolgozik. Most készülnek haza a nyáron egy hónapra. — Soha nem felejtem el ezt a pillanatot, amikor Jóskám bejelentette, hogy egy hét múlva indul — mondja az anyja. — Az idegösszeroppanás szélén voltam, s nemsokára Kálióban kötöttem ki. Pedig akkor még nem is gondoltam, hogy végleg ottmarad. Könyörögtem neki, hogy ne menjen, ne hagyjon itt bennüket, dehát késő volt. Akkor már az apjával megbeszéltek mindent, s az utolsó pillanatig titkolták előttem a tervet. Aztán, mit tehettem volna — beletörődtem. El nem tudtam képzelni, hogy mi lesz vele, hogyan áll meg egyedül a lábán. Világéletében beteges gyerek volt, persze hogy féltettem. Mindig rettegve vártam a postást, mikor hoz vajon rossz hírt. Szerencsére elmaradt, de akkor nyugodtam meg végleg, mikor megnősült. Nagyon szépen élnek, s most már nem is nagyon bánkódom, hogy nem hallgatott rám. Az a fontos, hogy becsületes, tisztességes maradjon. Szöveg: Balogh Géza Kép: Császár Csaba Elmúlt már tíz esztendeje is, hogy Magyarország és az NDK közötti megállapodás értelmében három évre szakmai gyakorlatszerzés céljából elindult a magyar fiatalok egy csoportja az NDK-ba. Megyénkből eddig csaknem ezerötszázan vettek vándorbotot a kezükbe, és cseréltek otthont hosszú hónapokra. Volt, aki tanulni, szakmailag fejlődni akart, de volt olyan is, akit egyszerűen a kalandvágy hajtó tt. Ez utóbbiak közül bizony jónéhányan csalódottan jöttek haza. Nem ritkán a három év eltelte előtt. A többség azonban nem bánta meg, hogy a baráti, de számukra idegen országban dolgozott. Szerelmek, barátságok szövődtek, melyek még közelebb hozták egymáshoz a két országot. Grexa Mihály a német nyelvkönnywel KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. március 19. Nagy József munka közben
