Kelet-Magyarország, 1978. március (35. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-19 / 67. szám
T úlzás nélkül nevezhetjük a társadalmi munka — és a társadalmi munkások — megcsúfolásának, lejáratásának azt, ami a sóstói erdőben történt. Képes hírben számolt be az újság arról, hogy amit a múlt év őszén Nyíregyháza társadalmi munkásai végeztek az erdő tisztaságáért, megóvásáért, azt tavasszal elfújta a szél. Pontosabban a szemetet fújta el a szél, „vissza a természetbe”, oda, ahonnan az erdősepregetők tavaly ősszel kupacokba összegyűjtötték, hogy ne csúfítsa a szép kirándulóhely sétányait. Az történt, hogy a szemétkupacokat senki nem szállította el... Hamarjában nem is tudom, hol találnánk meg az illetékest; azokat, akik felelősek a történtekért. Az erdőgazdaság asztala? Netán a városgazdálkodási vállalaté? Esetleg a városi tanácsé? Talán nem is ez a fontos pillanatnyilag. Jól tudjuk, hogy minden munkahelyen akadnak emberek, akik csak immel-ámmal végzik munkájukat, s ezzel bizony gyakorta százak óráit, napjait keserítik meg. A társadalmi erdősepregetők esetében azonban sokkal többről van szó. Arról, hogy olyan embereket csaptak arcul ezzel a mulasztással, akik szabad idejüket áldozták ellenszolgáltatás nélkül a köz javára és eltüntették az őszi erdő szégyenfoltjait. Ha egy kollektívát sértünk meg, az már több mint egyszerű mulasztás, — ez már politikai kérdés. Öslakónak számító városi ismerősöm meséli, mennyire tűzbe jöttek annak idején Nyíregyháza fiataljai és idősebbjei, amikor a városi stadion épült. Hallották, hogy nincs elég pénz a létesítményre, és mentek csapatostul, sokan ásót, lapátot vittek magukkal, siettették az ünnepélyes átadást. Azóta ez a létesítmény egyik ékessége a megyeszékhelynek. Hasonló tömegméretű megmozdulás segítette létrehozni a város szabadtéri színpadát, amely köztudottan a legszebbek közé tartozik az országban. De említhetünk kisvárdai példát arról, miként varázsolták otthonossá a Várkertet; felhozhatjuk a mátészalkaiak, a nyírbátoriak, vagy a nagy- kállóiak összefogását, akik pénz híján is fürdőt, strandot alakítottak. Ezekkel a példákkal csak azt szeretném érzékeltetni, hogy — bármennyire devalválják is néhány helyen — a társadalmi munka nem csupán beruházási forrás, hanem mindenekelőtt embert és gondolkodást formáló akció. Ha ez így igaz, akkor még inkább elgondolkodtató az a szemét, amit visszafújt a szél a sóstói erdőbe. Hasonlóan gondolkodásra késztetnék azok a kínban született akciók is, amelyeknek már a kezdet kezdetén sem látják értelmét a társadalmi munkára vállalkozók. Mert ilyenek is akadnak, túlbuzgóságból, vagy szemfényvesztésből. Felemlítette például az egyik idősebb gyári munkás: máig sem érti, miért szervezték a fiatalokat virágoskertet csinálni az igazgatói iroda elé, szombat délután. Tudniillik a vállalatnál több olyan beosztású embert foglalkoztatnak, akinek a fizetéséért el kell seperni az udvart, és fel kell ásni a virágoskertet, meg kell locsolni a palántákat... Nemrég pedig egy középiskolai tanár panaszolta dühösen: a könnyűipari üzembe vitte ki az osztályát egy vasárnap délelőtt, hogy társadalmi munkát végezzenek; ami pénzt keresnek, azt befizetik VIT-alapra, s közben a gyermekek ismerkednek a gépekkel, talán né- hányan kedvet is kapnak majd az ott folyó munkához. Előre mindent pontosan megbeszéltek, a gyerekek a 7 órási busszal ki is értek a gyárhoz, de fél 10-ig ott toporogtak a bejáratnál, mert nem akadt, aki eligazította volna őket. Hat óra hosszára tervezték a munkát, lett'vagy másfél belőle, és a gyerekek végül jót nevettek azon, hogy lényegében nem csináltak semmit. N incs szándékomban ezekkel a kiragadott rossz példákkal elhomályosítani a társadalmi munka igazi értékét. Megyei szinten százmilliókra tehetők ugyanis azok az összegek, amelyek az „égből pottyannak” egy falu művelődési házához, a kokárdához, vagy éppen egy üzemcsarnokhoz. De amíg a rossz szervezés, a félmunka, vagy az érdektelenség motiválja helyenként a társadalmi összefogást, addig számolnunk kell azzal, hogy egyesek megmosolyogják az akciót. Ezért sem mehetünk el szó nélkül az ilyen jelenségek mellett. Vasárnapi INTERJÚ Lévai Istvánnéval, a MOH revizorával a mmkaerkölcsről A A revizori foglalkozás, bizonyos képzet- w társításokkal jár. Ha ezt a szót halijuk, többnyire különböző intézmények gazdálkodásának ellenőrzését végző emberekre gondolunk. Mit csinál egy revizor a MOM-ban? — Nem fontos revizornak nevezni engem, még ha a hivatalos besorolásom szerint az is vagyok. Nagyon jól fedi munkám tartalmát a műveletközi ellenőr kifejezés. Afféle „előszűrő” szerepem van: megvizsgálom az elkészült lencséket, mielőtt azok a meóhoz kerülnének, és kiválogatom a selejtet. Fizikai munkás vagyok, noha nem termelek. A Mások munkáját nézve, minősítve, milyennek ítélhető az, akinek kezéből a darab kikerült? — A többség jónak. Kevés a hibás lencse, ritkán kell szóvá tenni a felelőtlen munkát. Másképp vélekedünk arról, aki általában tiszteséggel dolgozik, de néha elront valamit, és megint más a vélemény azokról, akik gyakran vétenek az előírások ellen. Ez utóbbiak vannak kevesebben, de ahhoz elegen vannak, hogy behunyt szemmel ne lehessen mellettük elmenni. Míg a néha hibázóknál a pillanatnyi zavarra, fáradtságra lehet következtetni a selejtből, addig a notóriusan rosszat gyártóknál súlyos magatartásbeli hibákra bukkanhatunk. Olyan ügyetlen ember ugyanis, aki egész egyszerűen képtelen lenne a fogásokat elsajátítani, alig létezik ... Hogyan vállalják az emberek, ha hibáznak? — Érdekes, de általában jól dolgozók ismerik be nehezebben a selejtet. Pedig az ő számlájuk, ellentétben a sokat hibázókkal, elbírná azt a néhány rossz lencsét, ami a kezükből kikerül. Nem is régen történt, hogy az egyik munkatársam által készített 240 lencséből négyet selejtesnek találtam.. Azt állította, hogy én raktam a sok jó közé azt a pár rosszat. Miért nem vállalják? Talán azért, mert úgy hiszik, ezzel csökken a tekintélyük. Én is csináltam már selejtet és nem tagadtam le. Ügy érzem, hogy az ilyesmi nem méltó az emberhez. Milyen fegyelmezetlenségek fordulnak elő? — Valaha sok baj volt az itallal. Nem múlt el névnap, hogy ne történt volna valami, amit csak az ital rovására lehet írni. Ez jórészt már megszűnt, mert alkoholt behozni tilos, aki pedig megszegi ezt, büntetést kap. Persze gond ennek ellenére is van. Legutóbb néhány éjszakai műszakos már délután felvette a fizetését és a pohár fenekére nézett. A műszakba eljöttek, nem látszott, hogy ittasak, a portás beengedte őket. Éjjel azután összeverekedtek ... Baj van a pontossággal is. „Később jönni, korábban menni”, néhányan ezt vallják jelszavuknak. Mások szeretnek igazolatlanul hiányozni. Most bocsátottak el fegyelmivel egy takarítónőt, aki legutóbb is két napig volt távol, de igazolni nem tudta ennek az okát. Azonban nem a két nap miatt kellett elküldeni, hanem a sokszor két és több napok miatt. Egy ideig utólag kiírták szabadságra, de most már betelt a mérték. Talán határesetnek mondható az előírások megszegése és a bűnözés között annak a fiatalembernek a története, aki 1600 forint értéket akart eltulajdonítani és büntetésként javító-nevelő munkára ítélték. Azonban nem is az eset a legérdekesebb, hanem a társak reakciója. A többség elítélte őt, azonban sokan voltak azok is, akik azt kérdezték: „És akiket nem kapnak rajta? Azok megúszhatják?” Ebben ugyanis némi gyanú és elnézés tükröződik és az, hogy a hiba, amit más is elkövet, kicsit mentesít bennünket a felelősség alól. Ez a szorosabb értelemben vett fegyelemsértésekre is vonatkozik. A Mi okozza a hibákat? Mi húzódik meg az elmondott történetek mögött? — Vegyük példának a takarítónőt. Ez az asszony gyárban még sohasem dolgozott, nem tudta betartani a legelemibb fegyelmi követelményeket sem. Megszokta, hogy a földről akkor ment haza, amikor akart; ott tudomásul vette, hogy legfeljebb kevesebb lesz a munkaegysége, és kevesebb lesz a fizetsége. Lehet, hogy ott ez meg is érte neki. Mások két-három napig dolgoznak, azután leköszönnek. Nem tudják, hogy mit vállalnak, amit pedig vállalnak, azt nem akarják teljesíteni. Könnyebb a megfutamodás. Elfogadják például a három műszakot, de az első nehézség, a legkisebb családi probléma láttán elmennek. Nem bírják a gyári légkört; aki a szabad levegőt szokta meg, annak — képletesen is mondva — légszomja van az egyébként tágas gyár falai között. A többség persze iparkodik, és inkább megszokik, mint megszökik. ön mindig gyárban dolgozott? — Tizenkét éve dolgozom gyárban. A tejiparban kezdtem, onnan jöttem ide. Azt az utat jártam végig, mint a többség. Ügy érzem, hogy az iparkodók közé tartozom, az első perctől kezdve elfogadtam, hogy az üzemi élet normái mások, mint amit addig megszoktam. Szerencsém is volt, mert ismerős, idősebb asszonyok közé kerültem, akik segítettek eligazodni az új környezetben. Azt tudom, hogy soha el nem késtem. A MOM-ban egy darabig gépen dolgoztam, nem is voltam a legügyesebb, de ami tőlem tellett, megtettem. Lehet persze, hogy ami az egyik oldalról nézve rossz, az jót is eredményezhet. Hatan voltunk testvérek, nehezen éltünk és szükség volt a keresetemre. Ezt nagyon is éreztem, talán ezért igyekeztem megtalálni a helyemet. Tehát fegyelmezett embernek tartja önmagát? — Amit eddig tettem, annak alapján: igen. A A magánélet kilengései visszahatnak a ^ munkára? Aki a gyáron kívül komolytalan, az a munkában is az? — Mindenképpen van összefüggés a dolgok között. Végül is egyféleképp élünk, még ha életünknek több színhelye is van. Aki az egyik oldalon nem felel meg az erkölcsi normáknak, az nem felelhet meg a másikon sem. Aki elissza a fizetését és nem törődik a családjával — akad ilyen —, az a munkáját sem végezheti jól. Már csak azért sem, mert az ilyen életmódnak megvannak a fizikai, szellemi következményei is. A férfi és a nő közötti vonzalom kifejezésére sem a munkahely a legmegfelelőbb terep. Pedig erre is van példa, és hatása — hiszen rendezetlen viszonyokról van szó —, mérhető a teljesítményben. Akad azonban más példa is. Egy fiatalasszony, aki a normáktól erősen elütő életmódjáról és a gyerekeivel való nemtörődömségről híres, azt érte el, hogy a többiek kiközösítették. Apró momentum: ha kávét akar fizetni valakinek, az nem fogadja el, nem invitálják ebédnél maguk közé. Az persze egyáltalán nem biztos, hogy a gyengébb produkciót nyújtó nő ilyetén „nevelése” eredményes lehet. Sőt, az a biztos, hogy nem. Ennek a reakciója ugyanis a tudatosan vállalt elkülönülés lesz. Sokszor beszélgettem vele, azt mondja, ő most fiatal, most él és őt a kiközösítés nem érdekli. Csak az a kérdés, meddig? ) Van-e generációs különbség az élet és a munka fegyelmében? Ön mondta, hogy a kettő nem választható szét. — A gyár dolgozóinak túlnyomó része fiatal. Azonban az mégis kimutatható, hogy az idősebbek „hozzáállása” jobb, komolyabban veszik, amit csinálnak; általában mindent komolyabban vesznek, így a munkát is. Nem tudom, csak gondolom, hogy mi lehet ennek az oka. Talán az, hogy a fiatalok könnyebben élnek? Hogy nem úgy szorulnak rá a pénzre, mint az idősebbek szorultak valaha? Számtalan fiatalt tudnék mondani, akinek nem a szó szoros értelmében létszükséglet a pénz. Ha nem keresnének, a szülők akkor is eltartanák őket. Jó részük magára költheti azt, amit keres. Én valamikor az utolsó fillérig hazaadtam mindent. Az sem volt jó, de ez sem az. Azt mondtam, nem szorulnak rá a saját keresetre, ebből pedig az következik, hogy talán a munkára sem. Ha nem teljeskörűen, de végigpillantottunk a jelenségeken és beszéltünk az okokról is. Kiderült: az esetek jelentős részében a munkafegyelem nem választható el a munkássá válástól, annak buktatóitól. A kérdés az, hogy milyen módon lehet segíteni a gondokon? Hogyan lehet a munkásélet útját egyengetni azoknak, akik csak most kóstolgatják? — Említettem, hogy amikor a korábbi alkalmi munkák után először kerültem üzembe, a tejiparhoz, egyebek mellett szerencsém volt, hogy a munkával ismerős és engem jól ismerő idősebbek közé kerültem, ök átvezettek az akadályokon, segítettek a beilleszkedésben. Ügy vélem tehát, hogy mindez beilleszkedés kérdése. Két oldala van ennek is: a befogadó közeg és az, aki szeretné, ha befogadnák. Ha az illető nem is akarja, hogy a közösséghez tartozzon, legtöbbször nincs mit csinálni. Ha akarja, csak a módját nem találja, segíteni kell. Mindkét típusból sok található. Egy kolléga — ki tudja miért? — nem hajlandó a többiek közé ülni. Hívják, nem megy. Azt mondja: „Jól vagyok én így is.” Nehéz erre válaszolni, és megmagyarázni neki, miért nem jó úgy, ahogy van, hogy igenis tartozik valahová és a jobb kapcsolat nem elsősorban a többiek érdeke. Akadnak soha rá nem érők, akik semmiben részt nem vesznek, pedig családjuk sincs, amire hivatkozhatnának. Mindez látszólag messze áll a munkafegyelem kérdéseitől, de mégis ide tartozik, mert a közösség minősége a munka minőségén mérhető le. Mit lehet ten- nij Sokat kell az ilyeneklMj—hcsaélgetni, megmagyarázni nekik, hogy hol esik egybe a közösség érdeke a saját érdekeikkel. A meggyőzés mellett azonban más eszköz is van, a büntetés. Nyilvánvaló persze, hogy ez csak a rossz munkát végzők, a fegyelmezetlenek esetében alkalmazható akkor, ha a jó szó már nem használ. Minek van nagyobb hatása: a szép szónak, vagy a keményebb fegyelmezésnek? — Az eddigi tapasztalatok alapján: a fegyelmezésnek. Ennek talán az is oka lehet, hogy a szép szó mögött nem elég meggyőző a tartalom, hogy a jószándékú magyarázat, rábeszélés nem elég hatásos. Egy dologra azonban vigyázni kell: most csak a fegyelem ellen hibázókról beszélgetünk, és ebből úgy tűnhet, ez a legnagyobb problémánk. Tehát ide kívánkozik az is, hogy a fegyelmezetlenség nem jellemző nálunk. Igaz, hogy a sorból kilógók száma azért nem kevés. A Keveset beszéltünk a vezetőkről, az w irányítók és az irányítottak kapcsolatáról. Mi ennek a szerepe? — A példaadásnál fontosabb dolog nincs. Ugyanannak kell vonatkoznia a főmérnökre, az igazgatóra, mint bármelyik munkásra. Nekik éppúgy kötelességük a pontosság, ebben az esetben képletesen is mondva: a reggeli és délutáni blokkolás, mint bárkinek a gyárban. Ügy érzem, ebben nálunk hiba nincs. Nemcsak mi nem ülünk névnapot, az irodákban sem koccintgatnak. Nem csak a rossz, de a jó példa is ragadós. Nem egyszer hallottam már úgy korholni a későket, hogy „Te, a főnök már régen itt van...” És ebben nem fenyegető él volt: „ha a főnök észreveszi a késést, akkor baj lesz”. Sokkal inkább a követendő mintára való hivatkozás csendül ki belőle. Ebből az következik, hogy a vezetők és beosztottak viszonya egyértelműen jó? — Néha — őszintén mondom — nehezen magyarázható dolgokat tapasztalok. Olyan ügyekkel, amiket a művezető is elintézhet, rögtön az igazgatóhoz futnak. Ha ez a bizalmatlanságból fakad, akkor szinte érthetetlen. Egyébként ez is a fegyelmezetlenség egy fajtája, tetézve a tévhittel, hogy az igazgató azonnal megoldhat minden bérkérdést, műszakbeosztást. Számtalanszor mondjuk, tartsák be az előírt utat, mert sokszor még csak nem is szólnak közvetlen felettesüknek, mielőtt az igazgatóhoz futnak. Amin érdemes elgondolkozni: a szaladgálok sokszor a gyengébben dolgozók. Csak illusztrációként említem annak a kollégának az esetét, aki rossz munkája, fegyelmezetlensége miatt nem kapott órabéremelést, ezért az igazgatóhoz próbált ultimátumot benyújtani. Azt mondta, hogy ha nem kap pénzt, kilép... Nem kapott emelést. Dolgozni csak a pénzért szükséges? — Azért is. A munkának sok öröme van. Többek között az, hogy tudok dolgozni, mert egészséges vagyok és szükség van rám. Véleménye szerint mi a munkaerkölcs? — Mindaz, amiről beszéltünk, de korántsem mondtunk el róla mindent. Köszönöm a beszélgetést. Speidl Zoltán Ellenszél KH VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. március 19.
