Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-12 / 37. szám

1978. február 12. o Művészeti csoportjaink Hét nyelven énekelnek... H a valami nagyon meg­nyeri tetszésünket, ki­válóan sikerül, azt is szoktuk rá mondani: hét nyelven beszél. A kórusnak, amelyet most bemutatunk, nem az idegen nyelvekben való jártasság a fő erőssége, de mellékesen — hét nyelven énekel... Tízéves jubileumához köze­ledik a nyíregyházi városi művelődési központ fenntar­tásában működő Ifjú Ze­nebarátok Kórusa. Tagjai kö­zött zömmel a Krúdy gimná­zium diákjait találjuk, né­kötöttség, nehezen tudom megoldani a haza járást. Tíz év alatt ■ az évenkénti újjászületés ellenére is je­lentős sikereket értek el. El­nyerték az Éneklő ifjúság kó­rusverseny nagydíját, megyei versenyen vívták ki a leg­jobb színvonalú együttesek­nek ítélhető nívódíjat, orszá­gos kórustalálkozóról hoztak el arany oklevelet, gyakori szereplői a Magyar Rádió Kó­ruspódium című műsorának. A „szakmában” az egyik leg­jelentősebb elismerést is megszerezték: országos minő­ban, de remélem, megtalá­lom a módját, hogyan foly­tassam tovább... Ildi szólóénekes a kórus­ban, azt mondják a többiek, hogy neki van a legjobb hanganyaga — no és a leg­nagyobb hangterjedelme. Há­rom oktávot tud. Bordócz Sándor és Boron- kay Ferenc — a Krúdy két negyedikes diákja — foglal­kozik még hasonló tervekkel, csakhogy mindketten a hang­szeres előadóművészethez vonzódnak. — Tagja vagyok az ifjúsá­Szabadtéri minikoncert. Az Ifjú Zenebarátok Kórusát Gebri József vezényli. (Csutkái felv.) hány vasváris, pár főiskolás és egy-két „visszajáró lélek” társaságában. — A legtöbben úgy kerü'l- türtk az együttesbe — ma­gyarázza az egyik krúdys di­ák, Pethö Zsolt —, hogy a „mester”, vagyis Gebri tanár úr „kihallotta” a hangunkat az osztályból. Különpróbát tartott, s megkérdezte, vol­na-e kedvünk kórusban éne­kelni. Különleges helyzetben van ez a csoport, hiszen évről év­re újjá kell születnie. Elmen­nek a negyedikesek, az újak, az elsősök beilleszkedése akármilyen könnyen megy is — mégiscsak időbe telik. Sze­rencsére a toborzással elég jól állnak, érdeklődőkben nincs hiány. A nagyobb gond az — kivált a gimnazistáknak —, hogy nem mindig tudják az iskolai és a kórusprogra­mokat egyeztetni. Meg kell jegyeznünk, hogy a diákok ennek ellenére nem panaszkodnak. Igaz, olyan­kor bosszúsak, ha kötelező iskolai elfoglaltság miatt nem tudnak eljönni a próbára — ez azonban inkább még kö­zelebb hozza az egyes embert ehhez a jól összeszokott kö­zösséghez. A kórus ugyanis nem kötelező, tagjait „csu­pán” a zene iránti szeretet köti — s ez a legnagyobb erő. Aki egyszer megmelegedett közöttük, nehezen válik. Bár papíron nincs felső korhatár, a gyakorlatban az a szokás, hogy az érettségi után meg­válnak egymástól. Van, aki végképp szakít az énekléssel, s van, aki „felnőttebb” kórust keres magának. Többen éne­kelnek a vegyeskarban, és a debreceni Kodály-kórusban. A tanárképző főiskola hallga­tói közül jelenleg is többen visszajárnak, például a föld­rajz-testnevelés szakos Bojtos Valéria, akinek eszébe sem jutott, hogy azért kellene ab­bahagynia, mert főiskolás lett. Az igazi „visszajáró lélek” azonban olyan, mint Szamos Ferenc, aki ennek a próbának a kedvéért Miskolcról utazott ide. — Bányamérnök hallgató vagyok a Nehézipari Műsza­ki Egyetemen, most éppen a vizsgaidőszak után. Azért tu­dok itt lenni, mert amott már teljesítettem a követelménye­ket. Valójában azonban fél lábbal már kint vagyok az együttesből. Sok az egyetemi sítő versenyen megkapták a hangversenykórus fokozatot. Legújabb sikerük az első le­mez, amelyen Farkas: Rózsa­madrigálját, Petrovics: Ját­szik a szél című darabját és Gastoldi: Szép nap süt újra című kórusművét adják elő. Gyakori szereplői a megyei hangversenyeknek, önálló koncertekkel, vagy közremű­ködőként. A nyíregyházi ka­rácsonyi koncerteken ötödik, a nyírbátori zenei napokon negvedik alkalommal vettek részt a nagy vegyes kar ol­dalán. Rendszeresen fellép­nek a nagyobb megyei és nyíregyházi ünnepségeken, ezenkívül a jelentősebb tár­sadalmi eseményeken is szá­mít színvonalas műsorukra a rendezvényeket szervező in­tézet. Mindjárt a megalakulás évében lehetőségük volt kül­földi turnén is bizonyítani. Elsőként a kárpátaljai terület több városában mutatkoztak be. Azóta jártak már Cseh­szlovákiában, Romániában, tavaly pedig a lengyel test­vérváros, Rzeszów kulturális vezetőinek meghívására ad­tak a környéken nagysikerű koncerteket. A kórus jelenleg változó létszámmal ötven-hatvan főt számlál. Tagjainak nagyobb része több éves hangszeres­zenei előtanulmányokkal ren­delkezik, főleg zongorán és fúvós hangszereken játsza­nak. Az énekléssel kapcsolat­ban legtöbbjükben nincs más vágy, mint egy magas mű­vészi színvonalú kórus tagjá­nak lenni — de csak amatőr­ként. Néhányan azonban most is vannak, akik ennél többre éreznek magukban ambíciót. Mint például Ga­lambos Ildikó, akinek már csak ez a félév van hátra a főiskolából — s szeptember­től tanító lesz. — öt éve énekelek ebben a kórusban és öt éve járok a zeneiskolába magánénekre. Országos versenyeken is részt vettem már, s úgy érzem az eddigi szereplések alapján; valamivel több is van ben­nem annál, mint hogy közel áll hozzám az előadóművé­szet. Most, a kezdő pedagógu­sokra vonatkozó új rendele­tek megakadályoznak a ko­molyabb zenei tanulmányok­gi fúvószenekarnak is — mondja Bardócz Sándor — tubán játszom. Talán furcsán hangzik, hogy egy nem első­sorban interpretáló hang­szerrel kapcsolatban művészi ambícióim vannak, de van néhány jó, tubára írott mű is, azon kívül pedig vonz a kamaramuzsika. Most is ját­szom egy kamarazenekarban — és készülök. Hamarosan felvételire megyek Debre­cenbe, a zeneművészeti szak­iskolába. Boronkay Ferenc hangsze­re a zongora, kedvenc kor­szaka a mai zene, műfaja pedig a free-jazz: a szabad stílusban előadható jazz-zene. Ö is forgatja a fejében a fel­vételit a szakiskolára, de még nem döntött. — A nyáron már volt egy zenekarunk, de felbomlott. Továbbra is az a legfonto­sabb tervem, hogy szeretnék egy jó jazzegyüttest alakíta­ni, a mai zenét népszerűsíte­ni. A hangszeres tanulmányok nem hátráltatják, inkább se­gítik a kórus munkáját. Na­gyobb a tájékozottság a ze­neirodalomban, könnyebben „foghatók” a stílusok, talán ez is segíti őket abban, hogy nem vesz túl sok időt — igénybe egy-egy új mű szín­padképes megformálása. Ha jön egy új darab, össze­dugják a fejüket, közösen próbálják lefordítani a né­met, francia, angol, olasz, vagy latin szöveget. A len­gyeleknek anyanyelvükön énekeltek. Kedves korszaka­ik is vannak, például a re­neszánsz, vagy a kortárs ze­ne, a kedvenc műfaj pedig a madrigál. Szívesen tanulnak modern művet is. Már tud­ják, hogy Nyírbátorban a nyáron a szimfonikus zene­kar karmesterének. Molnár Lászlónak a művét fogják énekelni. Gebri József főis­kolai adjunktust, a kórus „maestro”-ját a további ter­vekről kérdeztük: — Fontosnak tartjuk a rá­diós kóruspódium fellépéseit, ezekre nagy figyelemmel ké­szülünk. A nyilvános koncer­teken pedig azt szeretnénk, ha az eddig elért színvonalat tartani tudnánk. Egy évente újjászülető gárdától ez is na­gyon szép teljesítmény... Nagy László emlékezete Már az első műveiben is felismerhetők a tehetség je­lei, de indulásában nem volt semmi különösebben megle­pő vagy felfedezés számba menő újszerűség. Versei több­nyire életképek, fiatal hévvel rögzített impressziók. Álta­lában a falusi élet. a mezei munka epizódjai késztették írásra, nagyon erősen kötő­dött a mawar költészet ha­gyományaihoz. Pályájának alakulásában meghatározó szerepe volt a szülőföldről hozott népköltészetnek, álta­lában a folklorisztikus világ- szemléletnek és a kollektív képzetkincsnek. Az otthoni környezet mel­lett ebbe az irányba terelték figyelmét a diákköri irodalmi ösztönzések is, amelyek fő­ként a népírók műveiből, kü­lönösen a paraszti élményvi­lágot közvetlenül feltáró köl­tők verseiből sugároztak fe­léje. Sinka István, Nagy Im­re és mások műveire gondol­hatunk itt elsősorban. Korai verseiben sajátos kettősség feszül. A nehéz, sötét képek és a vidám, világos színek váltogatják egymást. Friss, népies ízű, üde hangja, egyé- rii látásmódja hamarosan fi­gyelmet ébresztett. Nem sok­kal első verseinek megjele­nése után már a legtehetsé­gesebb szocialista szellemű fiatal lírikusok között emle­gették. Első kötete Tűnj el. fájás címmel 1949-ben jelent meg. Verseinek egyik csoportja természeti képekkel átszőtt zsánerkép. Többnyire közvet­len családi élményköréből meríti témáit (öreganyám, Sajnálom, Reggeli előtt). A költemények másik csoportja az ország új problémáit énekli meg egyéni, friss lá­tásmóddal (Rohambrigád, Piros búzával. Dombon). Az alaphang általában derűs, optimista. Szavaiban az új életbe érkezett fiatalember bizakodása és életkedve lük­tet, azé az emberé, aki az eseményeknek nem csupán szemlélője, de tevékeny ré­szese is kívánt lenni. Nem egyszer harsány indulókat fogalmaz, az új honfoglalás énekesévé szegődött néptri- bun hangján. Az öröm líri­kusa volt akkor, áttételek nélkül foglalta versbe a fel­szabadult ország fiatal nem­zedékének, a fényes szellők korának életérzését. Második kötete, A tüzér és a rozs (1951) nem jelentett előreléDést az előzőhöz ké­pest. A friss hang helyét fel­— Egy nyelven beszélünk, Marat-aga — harsogta a tele­fonba Karrijev —. és maga még mindig nem képes fel­fogni, hogy nem tehetem. Folyton csak a magáét haj­togatja. Nem fogok a maga kedvéért törvénybe ütköző dolgot cselekedni. Inkább ne­velje meg a csemetéjét, hogy a saját erejéből javítsa ki a ketteseit. Itt az ideje, hogy a kölyök végre megtanuljon szárazdada nélkül élni... Szó sem lehet róla! Dühösen lecsapta a kagy­lót, aztán kényelmesen elhe­lyezkedett a díványon, és az újságjába mélyedt. Tekinte­te megakadt a „Húzz ki a pácból!” című cikken, amely a „szocialista összeköttetése­ket”, az elvtelen segítség- nyújtást állította pellengérre maró gúnnyal. „Jó, hogy nem adtam be a derekamat” — gondolta magában, amikor hirtelen felpattant az ajtó, és a felesége zuhant be feldul- tan a szobába. — Jaj nekem! Micsoda sze­rencsétlenség! — jajveszékelt Durszum-edzse. váltja a szubjektíve őszinte, de eszmeileg és művészileg mégsem hiteles pátosz. Ez az időszak azonban a negatívumok mellett új él­ményekkel is gazdagította. 1949-től 1951-ig ösztöndíjjal három évet Bulgáriában tölt. Megtanulja a bolgár nyelvet, megismerkedik a bolgár iro­dalommal, s különösen a bol­gár népköltészet óriási hatás­sal van rá. Bulgáriai tartóz­kodása nagy ösztönzést ad műfordítói tevékenységének kibontakozásához. 1952—53 táján Nagy Lász­ló lendületesen ívelő kibon­takozása átmenetileg meg­torpan. Költői világa átszí­neződik, komorabbá válik, idillfestő kedve lehorgad. Vál­ságának mélypontját a Gyöngyszoknya című költe­mény, Nagy László első hosz- szú éneke jelenti. A termést elpusztító jégverés képét idé­zi fel döbbenetes, szinte apo­kaliptikus erővel. A termé­szeti csapást mitológiai alak­ká növeszti, egy démonikus asszonnyá, aki kocsijával a táj fölé ér s hatalmas szok­nyájából rázza a mezőkre a jeges gyöngyöket. A Gyöngyszoknya után újabb hosszú versek is szü­lettek. Ha nem is lett kizáró­lagossá ez a műfaj költésze­tében, ettől kezdve végigkí­séri pályáját, s talán nem túlzás, ha azt mondjuk, hogy legjelentősebb megnyilatko­zásait ettől kezdve főként ezekben kell keresni. Ilyen hosszú versei ebből a korsza­kából: A vasárnap gyönyöre, a Havon delelő szivárvány, valamint a Rege a tűzről és jácintról. 1957-ben jelent meg Nagy László első gyűjteményes kö­tete, a Deres majális. Ezt hosszú ideig nem követte újabb verseskönyv. A törté­nelmi megrendülésen kívül évekig tartó súlyos betegsé­ge is gátolta az alkotó mun­kában. Végül csaknem 8 évvel a Deres majális után jelent meg új kötete, a Himnusz minden időben (1965). A kö­tet versei egyszerre jelentik az addigi életmű folytatását, s valami újnak a kezdetét is. Nem kétséges, hogy a hosszú szünet alatt elmélyült és ki- teljesedett költői világa. A versek azt bizonyítják, hogy a költő legyőzte rémeit, s ha óriást küzdelem árán is, ki­lábalt emberi és világnézeti válságából. Ez azonban nem jelenti azt. hogy mostmár — Miket zagyválsz itt ösz- szevissza? Miféle szerencsét­lenség? — Szegény kisfiam... a mi édes gyermekünk... — zoko­gott az asszony —, a rendőr­ségre került... Elgázolt vala­kit... Hányszor kértelek, hogy ne vedd meg neki azt az át­kozott kocsit! — Azért ne óbégass! — mordult rá Karrijev, és fel­tárcsázott egy számot. — Te vagy az, Mergen-aga? Hogy szolgál a kedves egészséged? Köszönöm kérdésed, jól va­gyunk, csak Orazikkal tör­tént egy kis malőr... Bevitték a rendőrségre... Nagyon kér­lek, húzz ki a pácból, öreg fiú... Köszönöm... köszönöm... Igazán kedves vagy... Karrijev feltárcsázott egy másik számot is: — Aman Amanovics? Szalam alejkum! Aman Amanovics, segítsen a szegény rokonon... Nem. nem, csak Oraziknak van egy kis kellemetlensége... Valami bá- mész fpiankó nekiszaladt a kocsijának... Most bent csü­csül a rendőrségen... Igazán megtenné? Nagyon hálás va­gyok önnek... nincsenek kétségei. Állandó­an ellentétek között vergő­dik: élet és halál, fejlődés és pusztulás, remény és kétség- beesés képei vonzzák vagy taszítják. A kötet legmélyebb mon­dandóit ezúttal is nagymé­retű kompozíciói, a hosszú énekek hordozzák (Búcsúzik a lovacska, Menyegző, A Zöld Angyal, A forró szél imádata). A Menyegző Nagy László egész eddigi munkás­ságának kiemelkedő teljesít­ménye. A vers csíráját egy bolgár népszokás emléke ad­ja, egy mágikus szertartás, egy rítus, amelynek során a fiatal házaspárt bemutatják a tengernek és megáldják. Az archaikus valóságelem azon­ban csak képzeletindító moz­zanatként szerepel. Az ősi népszokás felelevenítése a költő számára csak ürügy, a tengernek bemutatott, pár­ban álló „két emberi csillag” ott a sziklafokon voltakép­pen modern szimbólum. Az elszántság, a tisztaság, a szép­ség jelképei ők, akik arccal a tengernek, kéz a kézben állnak, mindennel dacolva. S mögöttük, a mozdulatlan­ságra kárhoztatott ifjú pár mögött folyik a dáridó, ha­talmasan és szinte féktelenül tobozódik a násznép. A mát­kapárral már mit sem törő­dő tömeg őrjöng, s ez a „násznép” személyesíti meg a műben azokat, akik a ter­mő élet megnyomorítására, felzabálására, elposványosí- tására szövetkeztek. A valóság elemei és a te­remtő fantázia képzetei szét- választhatatlanul összefonód­tak a hatalmas költői vízió­ban. Hasonló szimbolikus tar­talmak hordozója másik két hosszú éneke, A zöld Angyal és A forró szél imádata is, a költői világkép azonban nem­csak a nagy kompozíciókban fejeződik ki, hanem a rövi- debb terjedelmű lírai versek­ben is. Azt nem tudhatjuk, s talál­gatni is értelmetlen lenne, milyen irányban, hogyan fej­lődött volna tovább Nagy László költői pályája. Élet­művét azonban, melyet a fájdalmasan korai halál most egyszerre befejezetté tett, így is vitathatatlanul a felszaba­dulás utáni magyar líra egyik legegyénibb fejezete­ként, elfogultság nélkül mondhatjuk: egyik legna­gyobb teljesítményeként tart­hatjuk számon. Katona Béla Még le sem tette a kagylót, amikor betoppant Oraz. — Csakhogy itthon vagy, édes kisfiam! — rohant hoz­zá Durszum-edzse és könnyez­ve átölelte. — Elengedtek? — Mi van veletek? — ál- mélkodott Oraz. — Honnan kellett volna hogy elenged­jenek? — Hát a rendőrségről... — szipogta az anyja. — Mutasd magad, ugye nem történt semmi bajod, amikor az a holdkóros a kocsid alá fe­küdt... — Ugyan, mi jut eszetek­be, nem ütöttem én el senkit — csodálkozott Oraz. — Gép­jármű-ellenőrzés volt, műsza­ki vizsgálatra kellett vinnem a kocsit. Az pedig ugyanab­ban az épületben van, ahol a rendőrség. — Csak most ka­pott észbe, hogy miért olyan izgatottak a szülei: — Ahá, hát ezért emlegettétek a rendőrséget! Karrijev mérgesen ráför­medt a feleségére: — Látod, milyen pánikot keltettél, te őrült! Én meg jól beugrottam neked, és fö­löslegesen háborgattam egy csomó derék embert. Majd még azt hiszik, hogy provo­kálni akartam őket. A végén még megharagusznak, aztán szeretném tudni, ki fogja a drágalátos magzatodat kihúz­ni a pácból, ha egyszer tény­leg a nyakára hajt valaki­nek?! (A türkmén szerző írását oroszból fordította: Zahemszky László Asirberdi Kurtov: Húzz ki a pácból! KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom