Kelet-Magyarország, 1978. február (35. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-19 / 43. szám
Amikor megkaptam a feladatot, hogy a „Tizennyolc éven aluliakat nem szolgálunk ki” témában cikket írjak, úgy gondoltam: elég egy-két szórakozóhelyre benézni, tele lesz bort, sört, pálinkát iszogató fiatalkorúakkal, s már kész is a dörgedelmes riport. Aztán amikor az ötödik, meg a tizedik helyről is úgy jöttem ki, hogy kóla mellett szórakozó fiatalokat láttam, nem szép, de bevallom: csalódottnak éreztem magam. Biztosan rossz napot fogtunk ki — mondtam segítőimnek: a rendőrtisztnek, a kereskedelmi felügyelőnek, a társadalmi ellenőrnek. De nyomban meg is bántam, mert rámpirítottak. „Hát azt nem tudod elképzelni. hogy ilyenek a fiatalok?” Valóban: milyenek is a fiatalok? Szerda este van. A hőmérő mínusz öt körül mutat. Nagyhalász főutcáján alig látni néhány sietős embert. A presszóból fény szűrődik ki, a belső teremben már diszk- rétöbb fény árad. Letakart hangszerek jelzik: ma itt nem lesz zene, de erről árulkodik a vendégek létszáma is. Egy sarokban két hölgy kólázik, arrébb egy asztalon sörösüvegek állnak. Pillanatokig gazdátlannak tűnnek, aztán a szomszéd asztalnál ülők nyúlnak át, s emelik koccintásra poharaikat. Előttük nem fér el, meg nem is lenne célszerű odapakolni, csak összesöröznék vele a kártyát. Aprópénzkupac mindegyikük előtt, verik a blattot, csak akkor néznek fel, mikor igazolványukat kérik tőlük. Itt szoktak kártyázni — mondják — dehát mivel is lehet elütni egy unalmas téli estét, amikor még a zenekar is szünnapos? Valameny- nyien elmúltak már 18 évesek, természetesen azt isznak, amit akarnak, de hogy kártyázni miért engedik őket, amikor ezt nem szabad, azt csak a felszolgálónő tudja. Persze nekünk nem mondta meg. Ibrányban is mindössze négy-öt asztalnál ülnek. A fiatal felszolgáló mondja: máékor többen vannak, hétvégeken pedig hely is alig akad. Míg beszélgetünk, szemmel saccolgatjuk: hányán lehetnek fiatalkorúak a vendégek között. Majdnem mindenki — állapítjuk meg magunkban, de igazolványkérésre mégsincs szükség, mert valamennyien kólát isznak. Na majd Tiszabercelen látunk valamit — gondolom magamban —, de meg sem kell állni a község közepén lévő kisvendéglő előtt, mert — fél nyolc körül lehet az idő — zárva van. Egy férfit állítunk meg, van-e másik vendéglő Bercelen? — Van, de nem érdemes odáig menni — mondja — az is zárva van már ilyenkor. Sokszor volt verekedés — folytatja kérdés nélkül is — ezért aztán este már minden bezár. Dombrádon szintén zárva a presszó. Az étteremből cigányzene hallatszik, ide is benézünk. Nyolcan-tízen ha lehetnek, kabátban, sapkában állnak, mert olyan hideg van, hogy nem érdemes leülni. Fiatalkorú itt sincs, megyünk tovább. Kisvárdán a presszóban már több a vendég. Egyik asztalnál héttagú társaság beszélget. Egy lány, hat fiú, előttük sör, a lány kólát iszik. Fiatal'korúaknak nézzük őket, nincs más megoldás: igazolványt kell kérni. Ketten zsebbe nyúlnak, öten már mondják is: sajnos nincs náluk. Melléjük telepszem, sorra kérdezem, hány évesek? Bármit mondhatnak? nincs mód ellenőrzésre, de hárman is mondják: még csak 17. — Nem ide indultam én — mondja egyikük —, hanem moziba. De mikor odaértem és láttam, hogy a Helló Dolly-t játsszák, nem mentem be. Azt mondják, végig- éneklik az egészet, engem meg ez nem érdekel. Ráadásul négyórás film, így aztán végképp elment a kedvem. Találkoztunk a haverokkal, aztán bejöttünk egy sörre. Nagy baj? A másik fiatal korú fiatalember folytatja: — A diszkóklubba szoktunk inkább elmenni, de ma szünnapos. Épp az előbb nézett be ide a vezetője, biztosan neki is hiányzik a társaság. Más meg nincs. Diszkó, mozi, cukrászda: ennyi a választék. Azt mondják, ha felépül majd a kultúrház, akkor választani is jobban lesz miben. Munkájukról faggatom őket. Szívesen és őszintén válaszolnak. Egyikük a költségvetési üzemnél, a másik az építőipart szövetkezetnél, a harmadik a baromfifeldolgozóban, a negyedik egy festő kisiparosnál dolgozik, ketten a Vulkániban találtak munkát, a lány kereskedőtanuló. Szeretik, amit csinálnak, a tanulók kivételével a keresettel is elégedettek. Azt mondják: jól megértik magukat az idősebbekkel, csak olykor-olykor a nyelvükre kell vigyázni. Nem a feleselés miatt, hanem nyíltságuk, őszinteségük miatt. Megkérdezik, amit nem értenek, kimondják, ami nem tetszik nekik és azt sem értik, miért van az, hogy szűk körben a felnőtteknek is ugyanaz a véleményük, de ha mondjuk egy tanácskozáson kell elmondani, akkor szemérmesen hallgatnak róla. A mellettünk lévő asztalnál egy fiatalember ül. Látszik rajta, hogy többet ivott a kelleténél, asztalán üres féldecis poharak. Hívja a pincért, de az már nem ad neki, aztán „áthallgat” a mi asztalunkhoz. — Hé Laci! Gyere csak! — szól oda egyiküknek, aztán meg se várja, míg odaér, megkérdezi: Mit akarnak ezek? Hogy ne mástól tudja, a rendőrtiszt tőle is igazolványt kér: rajta sem látszik, hogy 17 vagy 19 éves. — Nincs tárja szét a karját —, de már elmúltam 18 éves, ha tudni akarja. Állapota nem alkalmas a beszélgetésre, meg aztán, hogy igazolványa sincs, meg kell kérni: fáradjon haza. Az asztaltársaság is tudomásul veszi, hogy igazolvány nélkül nem maradhatnak tovább, de akik még nincsenek 18 évesek, igazolvánnyal sem lehetnének már itt, nyolc óra rég elmúlt. A presszóval majdnem szemben lévő Kinizsi étterembe vezet az útunk. Cigányzene szűrődik ki, középen négy pár járja a csárdást. Csaknem telt ház van, a terem végén látszik még két üres asztal. Letelepszünk, onnan vesszük szemügyre a társaságot. Az első, akin tekintetünk megakad, az a fiatalember, akit a presszóból már hazakiild- tünlk. Peohjére a mellette lévő asztalnál találunk magunknak helyet. Fejével, lábával követi a zene ritmusát, közben a pincért figyeli, mert rendelne valamit. A pincér nem akarja, vagy nem veszi észre a fiút, egyedül van, sokat kell szaladgálnia. Bennünket meglát, odajön, rendelünk — nem árt egy próbavásárlás sem —, aztán mikor sem a kikért ital mennyiségével, sem az árával nincs probléma, eláruljuk jövetelünk célját. Néz, de hogy hallja-e miről van szó, azt nem tudjuk eldönteni, mert még a környékére sem megy annak az asztalnak, ahol fiatalokat vélünk felfedezni. Még egyszer hívjuk, és megkérjük, hogy vegye komolyra, amit a fiatalkorúak kiszolgálásáról neki tudni kell, aztán biccent és megy tovább. Várunk, várunk, de mert semmi nem történik, nekünk kell tenni valamit. Az asztalnál hárman ülnek. Két fiatalember és egy lány. Sört iszogatnak, s józanságukból ítélve alighanem az első üvegnél tartanak. A lány nem hozta magával az igazolványt, de -megmondja: már elmúlt húszéves. A két fiú következük. Egyikük két, a másik három hónap múlva lesz 18. Asztalukhoz invitálnak, és azt kérdezik, miért volt szükség az igazoltatásra? — Azt akarjuk megtudni, hogy az előírások ellenére kiszolgálják-e szeszes itallal a fiatalkorúakat, meg azt is: egyáltalán találunk-e fiatalokat este nyolc után a presz- szókban, éttermekben. — Olyan nagy baj, hogy itt vagyunk? — kérdezi egyikük, s mindjárt hozzáteszi: mit számít már az a két-há- rom hónap? — Nem a két-három hónap a baj, hanem hogy feltehetően 5 hónappal ezelőtt is megitták a sört — próbálom magyarázni, aztán a fiatal szervezet szellemi és fizikai fejlődéséről, az alkohol ártalmairól beszélek, s mindjárt hozzáteszik: ez viszont igaz. Meg az is, hogy — és itt a maguknál is fiatalabbakra gondolnak — nem mindig kellemes dolog végignézni, ami este történik, ha akad egy-két részeg a vendégek között. — Ha egy negyedórával később jönnek, már nem találkozunk — mondja az egyik fiú — mert úgy terveztük: megiszunk egy sört, aztán megyünk haza. Reggel hatkor kell nekünk munkába állni, ki kell pihenni magunkat, mert nem könnyű lehúzni nyolc órát a Vulkánban. Jól keresünk mind a hárman, megvan a háromezer is havonta, hát jut belőle néha egy-egy üveg sörre is. — Más szórakozási lehetőség nincs Kisvárdán? — kérdezem tőlük — s a válasz elég bizonytalan. — Van diszkó is. de hát oda sem mehet az ember mindennap — válaszol a hosszú fekete hajú fiú —, meg aztán ha ide bejövök, én választom meg a társaságomat és jobban érzem magam. Érti, -mire gondolok? — kérdez rám, aztán folytatja: — Csak a munkában nem tesznek különbséget a magyar és a cigány között. És persze, akik ismernek, a barátok, mint például ő — mutat a mellette ülő szőke fiúra. Elköszönünk. Ők megisszák a sört és távoznak, én visszaülök eredeti asztalunkhoz. Az ittas fiú, aki a mellettünk lévő asztalnál ül, megunja a tétlen várakozást — esetleg közben a pincér közölte vele, hogy nem szolgálja ki (?) — és elindul. Egy asztallal arrébb rendőr tizedes áll fel és hozzánk indul. Igazolványt kér, mert látta, hogy mi is — természetesen a civil ruhás rendőrtiszt — igazoltatunk. Aztán elmondja: nem is olyan rég egy civil ruhás férfi igazoltatott néhány vendéget, azt mondta magáról, hogy százados. Mikor elkérte az igazolványát, akkor derült ki róla, hogy szélhámos. Másnap másik irányba indulunk. A végcél Mátészalka, de most ott kezdünk, s ami útba esik, azt nézzük meg hazafelé jövet. Őrben azért — még odafelé — megállunk egy percre, de be sem kell menni, az utcáról látni, hogy nincs bent fiatal. A szálkái presszóban nincs teltház, de nem is üres. Néhány asztalnál fiatalkorúak ülnek, előttük kóla, tekintetük a tévén pihen, aholkézi- la-bdameccs látható. A Szat- már étteremben még ennyien sincsenek, azt mondják: később van nagyobb forgalom. Majd Nyírbátorban biztosan többet látunk — gondolom —, oda épp akkor érünk, mikor kezdődik az igazi este. A Kakukk étterem presszójában nincs üres asztal, de ha lenne, akkor sem lenne mit nézni. Fiatalkorúak nincsenek, a felnőtteknek meg jogúk van inni, míg csak kiszolgálják őket. Az étteremben teljes a csend, mindössze egy asztalnál ülnek — munka nélkül a pincérek. A városi tanács épülete melletti presszóban sem sok a látnivaló. A kályhát bátyus cigányok ülik körül, beljebb olyan hideg van, hogy kabátban is alig érdemes leülni. A kállósemjéni presszó is csendes, négy férfi beszélget egy-egy pohár bor mellett. Nagykállóban, a tsz pincéjében már mozgalmasabb az élet. A legbelső teremben szól a zene, itt már több a fiatal. Egyik asztalnál hatan ülnek. Előttük három fél konyak, hat kóla, s az igazoltatásnál kiderül: hárman már felnőtt korúak, övék a konyak, a fiatalok kólát isznak — mondják — s nincs okunk kételkedni. Nyíregyházára már későn érkezünk. Az éttermekben, ahol cigányzene szól, nincs is fiatal, őket inkább a beatzene vonzza. Akkor várjunk szombatig... Délután két óra. Az Om- niában .magnózene szól, néhány asztalnál jókedvű fiatalok. Egy háromtagú társaságot nézek ki magamnak, ahol négyen ülnek, oda úgysem férek. Túlesünk a bemutatkozáson, amelyből megtudom: valamennyien diákok. — Ide szoktunk bejönni egy-egy kólára főleg szombatonként, mert ilyenkor van időnk csevegni? Hétköznap? Ki ér akkor rá ilyesmire? Szakkör, KlSZ-foglal- kozás, edzés, meg az isten tudja mi, örülünk, ha úgy be tudjuk osztani az időt, hogy ha jó műsor van a tévében, legalább azt meg tudjuk nézni. Sört? Azt nem szoktunk inni, pedig fogadjunk: ha kérnénk, adnának ... A Márkában minden este telt ház van. A környék lakói mondják: záróra után gyakori az utcán a verekedés, mert két-három üveg sör után már könnyebben felszabadulnak az indulatok. Bent nagy a zsongás. Keresem, hol látok fiatalkorút, de mindössze egy lányt sacco- lok annak. A fiú — biztos elmúlt már húszéves — egy kólát és egy féldecit kér, nyilván a felszolgáló is úgy gondolja ahogy én: a lányé a kóla, a fiúé a konyak. így is rakja eléjük, aztán mikor elfordul, a lány nyúl a konyakért, a fiú kiönti magának a kólát. Ellenőrzés Talán elég is ennyi a körút tapasztalatából, mert hiába írnék még négy-öt helyről, ugyanez lenne a kép. Kevés, és a legtöbb helyen szeszes ital nélkül szórakozó fiatal van a szórakozóhelyeken, hiszen elfoglaltságuk lényegesen nagyobb, mint a mai középkorúnké volt annak idején. Értik, hogy aki nem elégszik meg az általános, a középiskolával, annak sokat kell tanulni, amelyhez nem csak időre, de tiszta fejre is szükség van. Szórakozásuk is más, mint a -miénk volt, mert mások az igényeik és mások a lehetőségek is. Persze azért túlzás lenne azt állítani, hogy minden fiatal rendes. Vannak, akik igénytelenek, s vannak, akik környezetük hatására válnak azzá. Sok fiatalkorú fiú és lány nő fel veszélyeztetett környezetben, olyan családban, félcsaládban, ahol több rosszat lát mint jót, s sajnos, többségüket ilyenné formálja az élet. Közülük kerülnek ki a fiatal korban bűncselekményt elkövetők, s többségében közülük azok is, akik már ebben a korban a borospohárhoz nyúlnak. A szórakozóhelyeken tett megyei körút azért azt hiszem elárul valamit. Azt, hogy szórakozásunk fő helye már nem a cukrászda, s hogy aki — jobb híján — mégis ilyen helyre megy, nem azért nem isziik, mert a pincér nem adna neki. És ez sokkal megnyugtatóbb, mintha fordítva lenne. Szöveg: Balogh József Kép: Mikita Viktor Divatos lesz a teázás? Ez bizony sör — 18 éven alul.
