Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-08 / 7. szám

Változó életünk Szeressük egymást A lakóbizottsági elnök mondja: — Néha az az érzé­sem, hogy a házban nemcsak emberek laknak! És végig­vezet az épület egy részén. Kiégett műanyag padló a lép­csőházakban, csikknyom min_ denfelé. A pincén egyetlen ajtó sem jó. Kilincsek hiá­nyoznak. A bejárati ajtót va­laki beverte. Az átjáró tűz- folyosón ürülék. A lift gomb­jai kiégetve. A ház körül az ablakokból kiöntött hamutar­tók tartalma, kihaj igáit üve­gek cserepei. A falak men­tén feltépett szegélycsík. A panelek közül kitépett szige­telőgumi-szalag. Együtt élni tudni kell — Egy faluravaló ember él együtt ezekben a házakban — folytatja az elnök. Korra, foglalkozásra, műveltségre nézve annyiféle, ahány. Van­nak szanáltak, albérletből jöttek, vidékiek, évekig la­kásra várt családok, egyedül­állók és nagy családok. Ami­kor beköltöztek, mindenki örült, fogadkozott. És ma? Szeretnék néha elmenekülni! Az egyik emeleti lakásba nyitok be. Fiatal férfi, M. Nándor fogad. Érdeklődök: elégedett a lakással? — A lakás jó. De meg kell zavarodni a szomszédoktól. Az egyik mindig részeg. Veri a feleségét. Próbáltam már szólni neki. Elküldött mele­gebb éghajlat alá. A felesége viszont jön, hónap végén. Hol ezért, hol azért. Néha pénzért. Megsajnáljuk. De ki­bírni az örökös vihart a szom­szédban, az nem megy. — Nézze — mondja egy la­kó a nyolcadikon. A víz itt csordogál, lassan lefelé a fa­lon. Tudja honnan? A tize-, dikről. A múltkor felme­gyünk. Zörgünk. Tudjuk, hogy a tulaj otthon van. De nem ébred fel. Örökké iszik. Pedig tanárember — mond­ják. — Kérem, én beteszem ma­gam mögött az ajtót, aztán nem érdekel semmi — így Sz. János műszerész. Engem nem érdekelnek se a szom­szédok, se ami a házban van. Kinek van szüksége arra, hogy haragosokat szerezzen? B. Márton, aki népfront­bizottsági tag a lakótelepen, így vélekedik: — Nem tu­dunk együttélni. Még évek kellenek, amíg a jó példák hatni fognak. Talán a gyere­kek már igazi bérházlakók lesznek. Hol a példa mostanában? — A gyerekeket tessék hagyni — mondja az egyik házfelügyelő. Persze nem is rájuk haragszom. A szülő a hibás. Tessék elhinni, nem győzök szólni nekik például a lift miatt. Utazgatnak, s aztán a lakók csodálkoznak, hogy rossz. Teli van velük a pince, ott tanyáznak. Rohan­nak, őrjöngenek. Nem is szó­lok, ilyenkor mindig csak a szülőkkel ütközöm össze. — Hagyja el magát a ház­mester — vélekedik B. Gyur­ka, 15 esztendős iskolai ta­nuló. Hová. menjünk? Ha arénázunk, hát akkor hagy­janak minket békén. Hová menjünk? Az utcán ilyenkor hideg van. A lépcsőház, a pince marad. Sajnálja? Azért van, hogy rendbetartsa a há­zat. Seperjen, meg minden. Törődjön a'saját gyerekével. Z. Zoltán, aki három gye­rek apja, toldja az előbbie­ket: — Még mindig jobb, ha itt vannak a közelben. Hely kell a fiataloknak. A házfel­ügyelő inkább azzal törőd­jön, hogy ne legyen teli ide­genekkel a ház esténként. — Jönnek ide a latrok bő­ven — magyarázza a negye­diken T.-né. — Tudja, annyi elvált és egyedül élő asszony van itt, hogy na. Jönnek is hozzájuk. Néha olyan a ház, mint egy... Ha szólnánk, ha­mar megkapnánk, hogy ki is a k. Aztán még mondják is: joguk van. Nagykorúak. A srácok meg lesik őket. Hát ez nem erkölcstelenség? — Kevés a jó példa — el­mélkedik O. úr, a földszin­ten. A szülők mindig a gye­rek pártját fogják, a felnőt­tek nem mutatnak példát. Ne is csodálkozzunk, hogy bé- kétlenek a házak. Vegyük H.-ékat. Az ember a múlt­kor a széket dobta ki az ab­lakon. A fia lent röhögte: zűröz a fater. Csodálkozik? Ismeretlen ismerősök — A házban alig ismerek valakit. Ez így jó. Vannak arcok, amelyeket megjegyez­tem, azoknak köszönök — így F. György, könyvelő. Egy biztos, ez a viszony jobb, mint másutt. A köszönés még megy. De nem is akarok töb­bet. Végtére lakni jöttem ide, nem lelkiéletet élni. — Kérem, én két vagy há­rom családot ismerek. A fér­jem munkatársa az egyik, a másik a szembeszomszéd, a harmadikat a gyerekeim ré­vén ismertem meg. Rendes emberek mind. Nehezen megy itt az ismerkedés, mindenki rohan. Meg aztán ezek a zárt lépcsőházak szinte elzárnak egymástól minket. Mi Pes­ten olyan házban éltünk, melynek függőfolyosója van. Ismeri? Nos, ott szinte adó­dott, hogy ismertük egymást. — A gyesesek, azok igen! Egész nap együtt lődörögnek a ház körül. Persze, ők a legnagyobb pletykafészkek. Mindent tudnak, mindent fi­gyelnek. Jobb lenne, ha töb­bet törődnének a gyerekük­kel. A nyáron is, az egyik lá­nyát majd elütötte az autó. A másik fia itt ette a koszt. Azt hiszi, rájuk néztek? — Nézze, én orvos vagyok. Szinte minden lakásba be­járatos. Nyugodt szívvel mondom: nem rosszabbak itt sem az emberek, mint má­sutt. Hirtelen kerültek ilyen nagy közösségbe. Ebből ter­mészetes, hogy számtalan sur_ lódás adódik. Egy azonban bizonyos: sok olyan is akad, aki alkalmatlan az együtt­élésre. Nincs szankció — Senkit nem lehet elta­nácsolni a házból — magya­rázza a lakóbizottsági elnök. Figyelmeztetünk, dorgálunk, elbeszélgetünk. Gondolja, ér valamit? Egy-egy esetben, különben semmi. Sőt, már meg is fenyegettek, hogy ne játszam az eszemet. A leg­több ügy nem rendőrségi. Nem tehetek állandóan sza­bálysértési feljelentést sem. Talán többet kellene törőd­nünk egymáss&l. Vagy az idő? — Pedig időnként elkelne, hogy valakinek kitegyék a szűrét. De talán jobb volna, ha először megnéznék, ki al­kalmas arra, hogy bérházban lakjék. Itt vannak a hetedi­ken D.-ék. Mit gondol, mit csinálnak? Mindig este 11 után öntik le a szemetet, hogy csak úgy zeng a ház. Vagy a másik lakó — B. Józsefné mondja — az 10 után porszí­vózik. Fölöttünk valaki örök­ké fapapucsban jár. Kértük, hogyne kértük volna. Azt mondta, törődjek a magam piszkával. — Tárgyalták már ezeket la­kógyűlésen. Nem ér az se sem­mit. Tudja azt mindenki, hogy aki betette a lábát egy la­kásba, azt onnan az isten se rakja ki. — Karácsony előtt történt. Az egyik lakónak volt egy kakasa. Itt kukorékolt már hajnalban. Kértük, beszél­tünk vele: ne ébressze fel az egész házat. Azt mondta: ne urizáljunk, ha a szülei meg ő húsz évig tudta hallgatni a kakaskukorékolást falun, bír­juk ki mi is. Már arra gon­doltam, hogy egy horgon le­engedek egy kis kukoricát, és kihorgászom a balkonról azt a dögöt. Lépni kell Sűrített példáink, melyeket három különböző lakóházból szedtünk össze, riasztó képet festenek. Persze a mindenna­pok során ezek a dolgok kis­sé megoszlanak, a csaták el­szórtabbak, s egyszerre mind sehol nem fordul elő. Mégis: az ember csak töri a fejét, mit is lehetne tenni. — Talán az a baj, hogy nem ismerjük egymást. Enél- kül persze minden jó szó csak az idegen beszéde — fo­galmazza véleményét dr. M. Vilmos tanár. A másik: téte­lezzük fel a másikról is a jót. És végül, tekintsünk ma­gunkba is, hiszen biztos, hogy ki kisebb, ki nagyobb dol­gokban maga is ludas. — Jó példa volt a nyáron az, amikor a ház körüli tár­sadalmi munkára szedtük össze egymást — emlékezik az egyik lakó. Munka közben egészen jól megismertük egy­mást, sok dolgot beszéltünk meg, olyat, ami a házra, az együttélésre vonatkozott. Ta­lán több olyan alkalom kel­lene, ahol emberileg összejö­vünk. — Nézze uram, mindenki a másikra vár, hogy lépjen. Ez a legkönnyebb — mondja G. Barnabás. Nekem a lakótár­sak legtöbbjével jó a kapcso­latom. Túl a köszönőviszo­nyon, sokat el is beszélge­tünk. Nem mondom, hogy járjunk örökké egymáshoz, meg házaljunk. De legalább azzal kezdjük, hogy az er- kélyszomszédriak mondunk két kedves mondatot. Hegoldódik? Világos: a bérházi lakást is tanulni kell. Egv sor be­idegződést kell félredobni, egy sereg új dolgot kell szo­kássá avatni. Kell a jó szó, a bizalom, a kölcsönös tiszte­let, a feltételezett legjobb szándék, a nyíltság, a keve­sebb pletyka, a megbocsá­tás, a rosszra haragvás, a kö­zös becsülése, az egyéni szo­kás tisztelete, s ki tudja még mennyi tudomány. De talán D. Albert bácsi szavai a leg­jobban megszívlelendők: — Tetszik tudni, én amon­dó vagyok, hogy nem szeret­jük egymást eléggé. De va­jon miért? Én valamikor kertes házban laktam. Még arra a gyerekre se tudtam haragudni, aki megdézsmál­ta a barackfámat. így aztán a kis lurkókkal is jó barát­ságba keveredtem. Mert a csínytevésnek is volt oka, s annak is volt szép oldala. Elhiszem, hogy nagyban ez már nehezebb. De minden közösségnek abban van az ereje, hogy tud fenyíteni és szeretettel nevelni is. Bürget Lajos Szepesi Béla: SÓSTÓ (tusrajz). Farkaskaland — Nem igaz abból egy ige sem, hogy nem volt időjárás-előrejelzés a hajdani idők­ben! ... így kezdte magnóra mondott gondo. latait Binyere-Bíró Károly nyugdíjas tsz- gazda az elmúlt hetekben, amikor a régi idők dolgai felől beszélgettünk otthonában. (Az ige különben ebben az esetben, nem a bib­liai igét jelentette, hanem a kenderfeldolgo­zás egyik mértékegységét Az egybe számolt három szálat a felmotolált fonálból, melyből tíz ige tesz ki egy pászmát és így tovább... tehát mindig kicsi dolgot értettek alatta.) — Volt az — emelte fel mutatóujját — csak nem olyan hivatalos formában, meg tu- dományoskodva, mint mostanság, hanem az apró jelenségek hosszadalmas megfigyelé­seiből következtetve. Mert például őszre kelvén, ahogy dol­gozgatott az emberfia a határban, nem kellett más, csak megfigyelni a güzüt. Azt az apró egérhez hasonló mezei rágcsálót. Mert ha az sok ennivalót hordott össze a vacka fölé — ami közt a muhar magjától a paréj bugájáig és az elhullott napraforgószemekig minden volt, s azt jó vastagon bekaparta földdel — biztosan nagy télre lehetett számítani. (Bár nem volt haszontalan ez a szorgalom, mert a tanyákról elcserkésző disznók — főleg a vén kocák — napokig csemegéztek egy-egy ilyen halomnál. De ebből a mindent össze- szedésből eredt a túlszorgalmas emberekre alkalmazott, güzül, mindent egybe güzül, olyan, mint egy güzü stb. kifejezés is.) — Aztán ott volt — folytatta — a lú. (Nem a ló, hanem a lú, hosszú úval.) Mert ha több éven keresztül tartotta az ember, azt is kiismerte rajta, hogyan öltözik fel té­lére. Mert teszem azt, ha tömött és hosszú volt a szőrzete — persze a kondíciótól füg­gően, mert a sovánvnak mindig jobban kell takarózni — biztos a tartós hideg. — Hát azt meg ki gondolná — tolta tar­kójára kozákosan formált bárányból kucs­máját — hogy a disznó is árulkodik a vár­ható időjárás felől?! Pedig igaz. Úgy em­lékszem rá, mintha csak ma volna, amikor az öreg Dudás-Sarkadi — aki különben tu­dós ember hírében volt — miután kettévágta a disznót, azonnal a lépit vette ki. Végig­nézte, sorba tapogatta és azt mondta: na pulyák, lássátok rajta azt a vastagodást a közepe táján és hosszában? Na, ez minél na­gyobb és hosszabb, annál tartósabb lesz a zimankó... — A juhászok még egyszerűbb dologból következtettek — fűzte tovább. — Az öreg Haskó András például, aki százöt esztendeig élt és százéves korában még a birkák kö­zött aludt, apánknak mesélte, hogy ő már a neve estéjén meg tudja mondani, milyen lesz a tél. Éjfélkor a juhok fekvését figyeli meg. Ha azok összebújnak, egymáshoz fekszenek és minél többen egy csomóban, annál kemé­nyebb idő várható. Ha viszont széjjelhúzód­nak, szinte mindegyik külön-külön. akkor nem kell félni, ha pillanatnyilag rüfög is. — Egyszer egy ilyen kemény tél közepe *iián. hngv megjárta az én apám apja — folytatta kérés nélkül. — Hóttig emlegette, azért is tudom olyan jól. Arról volt szó, hogy az esztendő lejártával az adószekeret be kellett volna vontatni Nagykárolyba. Egy nagy vasalt szekér volt az, melynek vastag vaslemezekkel borított ládájába a beszedett adópénzt rakták és az egyik kulcsa itt volt a községházán, a másik pedig Károlyban. De ki vigye? — az volt a kérdés. Akit kísérni se kell, mert megbízható, meg biztos fogata van. „Majd elmegyen a jó lovas Binyere Mihály” — talált;? ki valamelyik esküdt. Az öreg, aki akkor még javakorabeli ember volt, amikor megtudta, mit akarnak, ott is vakarta, ahol nem viszketett neki. Messzi van, az út se jó, rövid a nap, meg minden! De nem volt ki­térés, mert akkor még forspontba is kiren­delhették a fogatosokat. Befogta hát a négy jegytelen gesztenvepejt, mert az ilyen színű volt a mániája minden fajtámnak és nap­szállta előtt már Károlyban volt. Csak néz­tek rá, hogy magába’, kísérő nélkül jött. Rögtön készült is hazafelé. „Hová indul jó­ember?” — így a hajdú. „Jobb, ha meghál, mert a csanálosi, meg a vadaskerti erdő környékén annyi a farkas, mint a nyű!” Hadd legyen, felelte nagyapám és még gondosab­ban nézett meg mindent. Az istrángot, a haslókat, a gyeplőszárakat és amikor csak úgy, szőrire, felpattant a nyergesre, csak annyit mondott, hogy gyű. Egyszerre és csendes trappban indult a négy ló. Nem szo­rította őket. Ahogy akartak, úgy mentek, mégis haladtak. Hát egyszer csak látja ám a holdvilágnál, amikor a vadaskerti bejára­tot elhagyta — ott volt akkor a legnagyobb erdő —, hogy mintha az ostorhegyes füle megbolondult volna. Hol előre vágódik, hol oldalra, majd hátra, köröz vele és gyorsítja veszettük a menést. Alig pár pillanat múlva már fel is hangzott az első üvöltés. Majd a másik, harmadik. A lovaknak sem kellett több, vágtába mind a négy! A két első olyan iramba, hogy a gyeplőnél fogva majd lehúz­ták nagyapámat a nyergesről. Aki nem azért rettegett, hogy elérik a farkasok, hanem hogy a rossz úton megbotlik valamelyik ló és rakásra hullanak. A lovak persze félel­mükben — mert néha az üldözők lihegését is lehetett hallani — minden erejüket ösz- szeszedték. az út pedig egyre javult, úgy­hogy a szélső háznál szinte csak bevágódtak az udvarra. Kapu nem volt, csak két oldalt sövény. — Komám, komám — kiabálta nagyapám, mert a komája lakott ott — far­kasok, farkasok! Az pedig ahelyett, hogy megijedt volna, gyorsan elő a sutról a pus­kát, a csövét ki az ablakon és már célzott is. Mert a kilenc farkas — megszámolta őket gyorsan — nem ment be az udvarra. Ott ültek sorban az utcán és csak forgatták a fejüket. Szépen sütött rájuk a hold. A^Jűt is fel lehetett volna szedni világánál, nem­csak jól irányozni. A kanit, a vezért ültette rá a célgömbre és aztán durr. De mire újra csömöszölte az elültöltős, nagyöbű puskát, már nem volt mire lőni. Ordítva, kavarog­va eltűntek a helyszínről a farkasok. Csak reggel látták aztán, mi történt. Hogy a szétroncsolt farkasból csak a vér­foltok maradtak ott a havon. Hogy csontos­tól, bőröstől, szőröstül, az utolsó porcikáig felfalták éhükben és dühükben a többiek ... Szállási László Krutilla József: Lengyelországi táj. KM VÄ8ÄRNÄP* mh-léklet 1978. Január 8. Q gyerekek...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom