Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-01 / 1. szám

1978. január 1. ANNAK AZ EMBER ÉLETÉBEN NEHÉZ PILLANATOK. HOGY ILÜKI, MENNYIRE TUD ÜRRA LENNI RAJTUK, AZ SOK MIN­DENTŐL FÜGG. EGYEDÜL IS LEHET BOLDOGULNI, DE A CSA­LÁD, A MUNKAHELYI KOLLEKTÍVA SEGÍTSÉGÉVEL MEGSOK­SZOROZÓDIK AZ ERŐ. SOKSZOR REMÉNYTELEN KÜZDELEM­BŐL KERÜL KI GYŐZTESEN AZ EMBER. ERRE PÉLDA TALLAI MIHÁLY LAKATOS SZAKMUNKÁS ESETE. Sikeres agyműtét után A lakatos íjra dolgozni akar Tallai Mihály most negy­venéves. Ugyanúgy dolgo­zott, alapított családot, mint a hozzá hasonló korú embe­rek. Lánya, Mária 14 éves, fia, Mihály 10 esztendős. Fe­lesége dolgozik, a férj is ke­reste a jobb megélhetést. Nem vándorló típus, munka­könyvében a Nyíregyházi Konzervgyár a harmadik be­jegyzés; avatásától, 1964-től a gyár dolgozója. Terveztek, mint minden más család: felnő a nagylány, a fiú, egy szobával bővíteni kellene a rakamazi szerény kis lakást, be kellene vezetni a vizet, felszerelni az áhított fürdő­szobát. 1<Hl Nem nagy tervek, de reá­lis elképzelések. A sors azonban közbeszólt. Előbb fejfáj ásók, egyensúly- és eszméletvesztések formá­jában. A családfő, akiről az a hír járta munkahelyén, hogy a gyári tmk egyik legjobb szakmunkása, sze­rény, segítőkész, tapasztala­tait szívesen átadja; bejáró, de szó nélkül marad, ha a gyártóvonal javításai miatt túlórázni kell. Előbb csak bizonyos fajta munkát nem bíztak rá: nem köszörülhetett, mozgó gép­hez nem közelíthetett. Aztán orvosi vizsgálatok következ­tek, már az utcán sem köz­lekedhetett kísérő nélkül — bármikor rosszul lehetett. Súlyosbodó epilepszia — ál­lapították meg az orvosok, s az egyébként ereje teljében lévő 37 éves szakmunkást le­százalékolták, nyugdíjazták. S a betegség fokozódásával megkezdődött a család kál­váriája. Meg kell gyógyítani — ez járt a felesége fejében, talán a nap mind a huszon­négy órájában. Vizsgálatok, reményt nem ébresztő kórla­pok, rendelők, kórházak, konzíliumok tucatszámra. És rohamok egyre többször..., naponta öt-hat alkalommal is. Egy újságcikk jelentette az első reménysugarat a véget nem érő vizsgálatok, kedve­zőtlen eredmények között. Tallainé olvasta, hogy Lenin- grádbam egy orvosprofesszor­nő éppen olyan betegeket gyógyított meg, mint az ő férjéé. Levelezés, a Vörös- kereszt támogatását kérik, s közben tovább kutatnak. Szóba kerül egy svéd, majd egy magyar professzor neve, dr. Fényes Györgyé, aki szin­tén végez bonyolult agyi mű­téteket. A feleség írta a levelet: egy lakatos élete, egy négy­tagú család boldogulása a tét. Kérte, vizsgálja meg a férjét. A válasz nem vára­tott sokáig, megkezdődtek a vizsgálatok, Szegeden. Egy évig tartott, amíg minden szükséges adat együtt állt, s megérkezett egy bonyolult új gép, amelytől egyebek között azt is várták, hogy ponto­sabb diagnózist ad majd Tal­lai Mihály betegségéről, a műtéti lehetőségekről. Az agyműtétet Szegeden 1977. augusztus 11-én hat és fél óra hosszat tartott. Az operáció után hét nap következett az intenzív osz­tályon. Amikor először moz­dulni és beszélni tudott, a feleségétől és a nővértől azt kérte, telefonálhasson a gyár­ba, a régi brigádnak. Ez volt talán a szegedi klinika egyik legrövidebb telefonbeszélge­tése. „Nem tudok mást mon­dani, köszönöm, fiúk!” Hogy a több éves szenve­dés, az élet-halál közt két­esélyes operáció után éppen egy régi munkáskollektíva Űjra együtt a család. (Császár Csaba felvétele.) jutott Tallai Mihály eszébe, annak külön története van. A Május 1 szocialista bri­gád, amelynek egyik legré­gibb tagja, nem akármilyen kollektíva. Háromszor nyer­ték el az aranyjelvényt, s a „Vállalat Kiváló Brigádja” cím birtokosai. Társuk har­madik éve került el közülük, de ma is benn szerepel a névsorban, ma is brigádtag­nak tekintik. Amikor azonban arról hal­lottak, hogy az egyre többe kerülő betegség miatt Tal­lainé házuk eladásának gon­dolatával foglalkozik, s húsz­ezer forintos kölcsönt is fel­vett, elhatározták, közbelép­nek. Mindenki dolgozik egy napot társadalmi munkában és ad még száz forintot, alap­nak, hogy enyhítsék a család gondjait. Biczó József, Ko­vács Vidor, Tóth István, Kohn Mihály, Zsigó László, Győri Gyula, Elek Sándor, Király János felváltva vé­gezték el a férfikezet kívánó házi munkát; kiment Raka- mazra az egész brigád, és bevezették a vizet a lakás­ba, hogy ezzel is elviselhe­tőbbé tegyék a család életét. Gyümölcsre, praktikus aján­dékra váltották a brigádju­talmak egy részét. Három és fél év kálváriá­járól már-már múltidőben lehet beszélni. Tallai Mihály nemrégen újra benn járt a gyárban — sokan nem is­mertek rá. Optimista, vissza­tért jó kedélye. Megnyugo­dott a család is. Az alatto­mos betegség még kísért, a gyógyszereket még szedni kell. A feleségnek azt aján­lották: ha lehet, ne dolgoz­zék tavaszig, segítsen még a férj felépülésében. De a leg­utóbbi vizsgálaton közölték: már nem kell Szegedre járni az ellenőrzésekre, elég felke­resni Nyíregyházán a szak­orvost. Nyáron vissza lehet térni arra a kérdésre, hogy a meggyógyult lakatos mikor mehet vissza társai közé, a brigádba. Tallai Mihály most két dolgot csodál. Az orvostudo­mányt és az emberek — a család, a munkahelyi kollek­tíva — erejét, ami vissza­hozta őt az életnek. A lakatos újra dolgozni akar. Marik Sándor A apa 1951-ben, a fia pedig 1972-ben kez­dett dolgozni a „Vul­kániban. Böjti Miklós és ifjú Böjti Miklós: két gene­ráció. Az apa arca kerek, ősz borostától tüskés; vonásain az évtizedek nyoma, ötven­hat esztendős. A fia hosszú­kás arcú, a szeme kerek, mintha csodálkozna. Mind- kettejük fején nyűtt svájci­sapka: valaha kék, mára szürkére patinázódott. Ruhá­juk is egy „divat” szerint készült munkászubbony. Pu­lóvertől feszülő vedlett ka­bát, lötyögve a bakancsra bukó nadrág. A műhelyek eleganciája. Ahogyan egymásra néznek, látszik, hogy egy tőről fa­kadtak. AZ APA: — Én úgy ke­rültem Kisvárdára, hogy fo­ciztam. Szálkán kezdtem, az­tán áthívtak ide. Játszottam én mindent, a középcsatár­tól a balszélsőig. A megyei bajnokságtól az NB II-ig jártam végig a lépcsőket. Megszerettem itt, jók voltak a barátok, sok még ma is megvan, aztán megismerked­tem a feleségemmel, lakni is volt hol, hát ittmaradtam. . A FIA: — Apám azt akar­ta, hogy érettségizzem, de nekem bizony nem volt hoz­zá kedvem. Inkább Pestre „Ebben a gyárban értem el mindent.” szerettem volna menni, hogy ott a víz- és gázszerelő szak­mát tanuljam ki, de apámék féltettek: tanulni Kisvárdán maradtam. Itt a gyárban sza­badultam 1969-ben esztergá­lyosként. Amikor kezemben volt a szakma, nyakamba vettem az országot: a fővá­rosig meg sem álltam. Igaz, négy hónapig bírtam csak, kész ráfizetés volt az ne­kem: a munkásszálláson el­lopták a ruháimat, nem ke­restem annyit, amennyibe a pesti kiruccanás került... És túl sokféle ember volt Buda­pesten, nehezen tudtam raj­A KÉTSZERES ÉLETMENTŐ Ember a hajó alatt! — Négy ujjat láttam fel­villanni a vízben. Egy pilla­nat volt az egész. Nyomban kihajoltam a csónakból, és megragadtam az eltűnő ke­zet... Téli kikötőbe vontatták a tiszai hajókat Vásárosna- mény alatt. Vastagszik a jég­páncél a hajótestek körül, egy időre mozdulatlanságra Vannak kárhoztatva a hajók. Középütt pihen a Tiszavirág, amelyen csaknem tragédiá­val végződött egy figyelmet­len lépés az elmúlt nyáron. Egy húszéves lány iszonya­tosan hosszúnak tűnő per­cekig élet és halál között vergődött a hajótest alatt a vízben. Sikoltás a fedélzetről — Vitka alatt horgonyoz­tunk a Szamoson. Előző nap egy húsztagú csoport érke­zett a hajóra. Ungvárról ér­kezett főiskolás lányok vol­tak — nyári szünidejük egy részét Magyarországon töl­tötték. Dél előtt nem sokkal történt: én és a feleségem a hajó konyhájában voltunk, az egyik kísérő tanárral be­szélgettünk. Már menni ké­szülődött a csoport. Egyszer csak sikoltozás, kiáltozás hal­latszott a fedélzetről. Felro­hantunk, és a lányok félig magyar, félig orosz kiabálá­sából kivettük: egyikük a vízbe esett. Egy uszály hor­gonyzott szorosan mellettünk. Elég volt egy figyelmetlen lépés, és a lány, aki az uszály­ra akart átlépni, hogy ott fényképezzék le társai, a széttartó hajóorrok között csillogó vízben kötött ki. Nem tudott úszni, kapaszko­dót sem lelt keze az ellensé­gesen föltornyosuló fémfala­kon. A sebes sodrú Szamos elragadta: besodródott a ha­jók alá... Mindez pillanatok alatt játszódott le, s mire a hajó gondnoka, Nyitrai János le­pillantott a vízbe, már csak szétfutó gyűrűk szikráztak a felszínen. — Időm sem volt végig­gondolni, de nyomban az ju­tott eszembe, hogy a hajók alá került, tehát föl kell bukkannia hátul, hacsak... hacsak bele nem akad vala­mibe a víz alatt. Harmincnégy lépés — Nekem az járt a fejem­ben — veti közbe a felesége, aki a „személyzet” másik tagja a Tiszavirágon —, hogy gallyak lehetnek a vízben. Ha valamelyikbe beleakad vagy ijedtében megkapasz­kodik ... — Harmincnégy lépés volt a hajóorrtól a farig — utó­lag lelépte Nyitrai János. A mentőcsónak a- hajó mögött ringatózott, beleugrott a ha­jós, és fürkészni kezdte a vizet. — Egy ideig semmit sem láttam, és csak akkor kezd­tem igazán megijedni. Ab­ban sem lehettem biztos, hogy ez alatt a hajó alatt so­dorta végig a víz — lehet, hogy az uszály alatt fuldok- lik szegény... Aztán meg­láttam a felvillanó fehér uj- jakat, és akkor már csak a cselekvés volt hátra. Megra­gadtam a kezet, mélyen ki­hajoltam a csónakból, szinte derékig lebújtam a víz alá. Ekkor már tudtam: a kor­mánylapátba akadt a kis­lány, beszorulhatott. Tapo­gatózva megkerestem a má­sik vállát, és kihúztam a ha­jótest alól. A kormánylapát­ra fektettem, aztán a többiek segítségével föltettük a fe­délzetre. Eszméleténél volt! Csak egy kicsivel később kezdett szédelegni, úgy hogy orvoshoz siettünk vele. Egy motorcsónakba ültettük pok­rócba bugyolálva — a fejét is belefúrta. Nem akart vi­zet látni... A „vizes" család Szerencsére semmi komo­lyabb nem történt a fiatal lánnyal: a vásárosnaményi kórházból alapos vizsgálat után elengedték. Köszönetét mondani sem volt ideje, délután továbbutaztak és megmentője addigra vissza­tért a hajójára. Nyitrai János ötvenedik évét tapossa. Apja is vízi ember volt: halászmester. Ezt folytatta fia is, majd át­pártolt a hajós mesterséghez ezelőtt tizenegy évvel. — Három gyerek volt már akkor — a halászatból meg nem nagyon lehetett megél­ni. Volt, hogy mázsányi ha­lat fogtunk egy nap, volt, hogy egy kilót se. Különben is: én már régóta vágytam a hajós életre ... Először mat­rózként a négyes uszályra kerültem, aztán voltam kor­mányos is, meg a hajóvezetői vizsgám is megvan már. Most gondnok vagyok a Ti­szavirágon — a vállalat üdü­lőhajóján. A feleségem taka­rít, meg ha kell, főz is. A fiaim közül kettő szintén a vállalatnál van: az egyik matróz egy éve, a másik sze­relő a vízműtelepen. A leg­kisebbik fiú még tanul. Három gyermeket adott az életnek Nyitrai János — és rajtuk kívül még csaknem két életet. Ezenkívül egy ízben már mentett életet. 1973-ban tör­tént. |3 ... — A tavaszi kifutás előtt egy alkonyatkor ültem a Ti­szavirágon, és egyszer csak nagy csoibbanást hallottam a híd felől. Már erősen sötéte­dett, de nyilvánvaló volt: va­laki a vízben van. Csónakba ugrattam, ketten még mellém léptek, és arrafelé eveztünk. Egy el-eltűnő sötét folt volt a fuldokló feje, mire mellé­értünk. Már csak a karjai ágaskodtak ki a vízből. Ki­húztuk nagy nehezen — esz­méletlen fiatalember volt — alsóruihára levetkőzve. A hídon közben megtalál­ták a húszéves forrna fiú le­vetett ruháit a korlát mel­lett. öngyilkos akart lenni. A gyors beavatkozás meg­mentette az életét. Tarnavölgyi György 2 SS S3Ej3S .1. ZSÉ2E Apa és fia tűk kiigazodni. Visszajöttem. Itthon először a MEZÖGÉP- nél dolgoztam, aztán öt éve az öntöde munkása lettem. AZ APA: — Betanított munkás vagyok, hol ezt, hol azt csinálom. Egy rossz kis kóceráj volt itt 1951-ben. Egy ütött-kopott műhelyben vagy hatvanban dolgoztunk. A csarnokok, ha lassan is, de cserélődnek, a munka vi­szont sokat változott. Több és jobb a gép ... Amire pe­dig nagyon régen vártunk: áll a szociális épület. A ke­resetre panasz nem lehet: a múlt hónapban pontosan 4818 forint lapult a boríté­komban. A FIÚ: — Nem rossz itt dolgozni, már régen nem bá­nom, hogy esztergályos let­tem. Örülök, hogy a „Vul­kániban vagyok. Jó, hogy apám és anyám is a gyár­ban dolgozik — anyám most szabadságon van. Jók a kol­légák. A pénz megfelel: az átlagom háromezer felett „Biztos, hogy le nem beszé­lem.” van, a múlt hónapban azon­ban hatezret kaptam. Mon­dom, szeretem a munkámat. Persze néha mást kell csi­nálni, mint amire a papírom szól: most öntvényt puco­lunk, mert bedöglött a pu­cológép ... Még előttem van minden. Még nagyon sok dolog tör­ténhet. Talán leérettségizem. Most dolgozni kell, a többiek már pucolják az öntvénye­ket... biztosan várnak rám... AZ APA: — Ebben a gyár­ban értem el mindent, ami­re ma büszke vagyok. Laká­som van a lakótelepen. A két gyerekem — mert van egy gyógyszertári technikus lá­nyom is — tanult. Mindket­tő családos, és egy percre tő­lünk önálló otthonukban él­nek. Tehát, amim anyagiak­ban — de másban is — van, ebben a városban, ebben az üzemben szereztem. Barátom sok akad, ismerek minden­kit, annyi szállal kötődöm, hogy ez eltéphetetlen ... K llönösebb vágyam már jnincs. Négy év múlva Inyugdíjba megyek. Vigyázok majd az unokákra, és elmegyek a barátaimhoz. Megtalálom őket a KISZÖV- klubban. Ultizunk egyet és elbeszélgetünk a régi mécs­esekről, közben pedig meg­iszunk egy kis sört. A FIÜ: — Néhány helyet megjártam már, de elérkez­tem abba a korba, hogy ál­landóságot akarok. Munká­ban és családban egyaránt. Megtaláltam mindkettőt. Kis­fiam másfél éves, ki tudja, mi lesz belőle? Egy biztos, megakadályozni semmiben sem fogom. Válasszon foglal­kozást kedve szerint. És ha ő is a „Vulkán”-t választja egyszer, biztos, hogy le nem beszélem. Munkásdinasztia, anno 1977. Speidl Zoltán KM VASÁRNAPI MELLÉKLET

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom