Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)

1978-01-15 / 13. szám

Vita a korszerű népművelésről többre szükség../' Tulajdonképpen már maga a szándék Is elgondolkoztat és szólásra késztet. Nem ke­vés kérdőjelnek kellett felhalmozódnia ah­hoz, hogy megyei lapunk olyan kérdésről kezdeményezzen vitát, amely éveken keresz­tül országosan is sokféle megközelítésben szította a vitázó kedvet. A közművelődés helyzetéről és fejlesztésének feladatairól 1974 márciusában megtartott MSZMP KB ülés előtti előkészítő munkálatok válogatott do­kumentumai 500 oldalas könyvet tesznek ki. Hol van még akkor a számtalan, témát érin­tő tanulmány, cikk, jegyzőkönyv és az írás­ba sose foglalt vélemények számbavehetet- len sora! Rövidesen négy éve van már köz- művelődési párthatározatunk, több mint egyéves a közművelődési törvény, s most oly sok vita után újra vitára szólítanak, vitára a korszerű népművelésről. A vitaindító cikk néhány felvetésének megválaszolása előtt azonban egy általáno­sabb észrevételt kell tennem. A cikk íróját személyesen is jól ismerve és becsülve tu­dom, otthonos a vita tárgyát képező kérdés fogalmai körében. Ha tehát „korszerű nép­művelésről” ír és ezt a közművelődés tar­talmi, módszerbeli kérdései lényegi kifejező­jének tekinti, — nem véletlenül fogalmazott ilyen módon. Amennyiben ezzel azt kívánta jelezni, hogy a közművelődés tartalmáért és módszereiért a népművelők felelősek, e meg­különböztetést megtisztelőnek tartom, de csak részben és fenntartással fogadom el. A közművelődésben éppen az a gyökere­sen új, hogy ......nem csak értékel, válogat, közvetít, hanem a művelődés alanyainak cselekvő részvételével új értékeket is létre­hoz..., — egyik igen lényeges sajátossága az, hogy az emberek cselekvő és alkotó mó­don vesznek részt a kultúra elsajátításában, a művelődés folyamatában.” Nem elégedhetünk meg tehát azzal, hogy csak a „népművelő” munkájából fakadó gondokat vitassuk. A hivatásukat gyakorló népművelők számára bármennyire tanulsá­gos lenne is így a vita, csak részigazságokig juthatunk el. Márpedig a vitaindító cikk — egyelőre — csak ilyen kérdések körében mo­zog. A „népművelés” egy termékeny történel­mi, kultúrtörténeti korszak lezárásával kor­szerűtlenné vált fogalom (tartalom és mód­szer), nekünk tehát sokkal fontosabb lenne, hogy a továbbiakban ne a „korszerű népmű- velés”-ről vitatkozzunk, hanem — a fentiek szerint értelmezett — közművélődés tartalmi és módszerbeli kérdéseiben kapjunk lehető­séget a tisztánlátásra. A forma és tartalom egysége és korsze­rűsége részünkről is alapvető kérdés. Bizo­nyos, hogy vannak, akik a korszerű formák hajszolása közepette feladják a tartalmi igé­nyességet, mások a „tartalom” fedezékében meztelenül mászkáltatják a királyt. Az, aki „csak” korszerű formát, vagy „csak” korsze­rű tartalmat keres, azonban még mindig konstruktívabb, mint aki elandalodik a sab­lonok heverőjén. (Megjegyzem, a sablon sem pusztán formai kérdés!) A korszerűség — hogy a rossz szemlélet áldozatára visszatérjek — nem is csak a forma és tartalom szétszakítása miatt szüle­tik meg olyan keservesen, hanem azért is, mert a modernség követelményének — amely szerint modern az, ami a „legújabb kor szel- • lemi és műszaki fejlettségének, igényeinek, ízlésének megfelel, a kor követelményeinek megfelelő” — kielégítéséhez sajnálatosan keveset tudunk e követelmény egyik legje­lentősebb eleméről: az igényekről. Az irányelvekből, feladattervekből átvett „társadalmi igényeket” nem egyszer nagy­vonalúan nem szembesítjük a társadalmi valósággal. Mikor pedig ebből nehézségeink támadnak, végső érvként a TÖRVÉNYT em­legetjük, feledve a figyelmeztetést, hogy „szocialista művelődő közösségeket csak ön­kéntesen — és nem önkényesen — lehet megszervezni”. Márpedig e valódi igények ismerete nélkül meddő minden korszerűsí­tési törekvés. El kellene gondolkodnunk arról is, hogy az új formák (nem egyszer öncélú) keresése mellett nem hanyagolunk, szegényítünk-e el olyan rég bevált formákat és módszereket, melyeket felületesen, vagy ifjonti hévvel — csupán „korosságuk” alapján — korszerűt­lennek kiáltunk ki? Rosszul sáfárkodunk a szakmai tapasztalattal és — bizonyára az alkotó jelleg félreértelmezésével — túl sok a „majd én kitalálom, majd én megmuta­tom” jellegű (ezért többségében meddő!) próbálkozás. De éppen a közművelődési szemlélet je­gyében szükségesnek tartom megmondani, hogy e külön-külön problémákkal küzdő (és nem kevés eredményt felmutató!) intézmé­nyek, üzemek és társadalmi, politikai moz­galmak összehangolt együttműködése, belső munkánk és együttműködésünk szervezett­ségének kiépítése, megjavítása a lakosság kulturális ellátásában is további gyorsabb ütemű fejlődést tenne lehetővé. Olyan köz- művelődési gyakorlatot, melyben — világos politikai célok mellett — átélt valósággá lesz a tudás, az ideológia, az erkölcs, a kultúra, a művészet, az életmód egysége. A hatékonyság és minőség korában élünk. Ügy gondolom, nem mennyiségben, de mi­nőségben van többre szükség és lehetőség megyénk közművelődésében, hogy jobb és korszerűbb legyen. Tóth László, a Nyíregyházi Városi Művelődési Központ igazgatója Nézte a lányát. Nagyon ha­sonlított hozzá. — Tudod, hogy nem bá­nom, de minek? A vonat ak­kor is elmegy, ha nem ácso- rogsz itt. Marika hangja megkemé­nyedett: — Nem a vonat mi­att akarok maradni! A csendbe újabb vagonok csattantak bele. Egy kései ré­szeg ment át a hídon, léptei dobogtak a deszkán. Halkan énekelt valamit, halkan és borzasztó hamisan. — Tudom, nehéz a Bácsi­val ... — Nem anyu, igazán. Hisz szívességből teszi... Igazán annyi mindent szerettem vol­na elmondani neked! — Hát beszélj, kislányom! Hallgattak, fogták egymás kezét. — A fiúkkal hogy állsz? Marika arcán kis mosoly szaladt át: — Az a baj, hogy állok. — A múltkor írtál valami­lyen Feriről. — Ó, az a múltkor már egy éve volt! — De hát azért kell valaki — nézett rá Mária. — Talán más lenne... Ha apád él­ne... E lrobogott egy vonat, nagy sárga ablakai egymás után villantak fel előttük, mint valami Öreg mozifilmen. A szerelvény vé­gére csatolt mozdony abla­kán egy olajos arcú figura könyökölt ki, a vajas kenyér utolsó morzsáit gyűrte le. A kezében lévő összegyűrt szal­vétával megcélozta a sín mellett baktató kopasz vas­utast, de nem talált. — Figyelem, figyelem — mókázott Mária. — A máso­dik vágány mellett tessék vi­gyázni, a második vágány mellett vonat halad! Emlék­szel még ? ... Meg arra, hogy: figyelem, figyelem, szolgálati közlemény. Józsi, keres a feleséged! — Anyu, ne menj el! — Rám hasonlítasz. Saj­nos. Emlékszem, mikor kicsi voltál, mindig sírtál, ha va­lakit kikísértünk az állomás­ra. El akartál menni vele, legalább az első megállóig. Egy postás gyalogolt el mellettük nagy csomaggal. Arról énekelt, hogy régi má­niája végighasalni a Stefáni­án. Lába alatt ropogott a só­der, megbotlott, csúnyán ká­romkodott. — Anyu — súgta Marika —, olyan sokat szeretnék be­szélni veled. — Kislányom — mondta Mária —, ne sírj! Hamaro­san eljövök, s meglátod, ak­kor tovább maradok. Ha meg befejezed az egyetemet, úgy­is hazajössz... Bement a fülkébe, körülné­zett. Szemben egy kopasz, idősebb férfi valamilyen új­ságot olvasott, időnként föl­nevetett, kotkodácsolva. Ügy nézett ki, mint Benito Mus­solini holdfogyatkozáskor. Egy fejkendős nénike már szétterítette tucatnyi réklijét, elhasalt a pádon. Át fogja aludni a hosszú utat és re­mélhetőleg hortyogni fog. A mozdony rövidet sipított, s váratlanul elindult. Korán van, villant át az asszonyon, el sem búcsúztunk. Szegény Marika. Marika a peronon kísérte a vonatot. A szerelvény las­san döcög, míg be nem ér az állomásra, majd csak ott gyorsít. Addig lehet mellette jönni, integetni. A kislány óvatosan lépkedett a sinek mellett, kezét félszegen tar­totta, és kicsit mosolygott. — Marikám, kislányom — suttogta Mária. A szavak ke­rek ködfoltot festettek az üvegre, Marika nem hallotta őket, csak azt látta, hogy az anyja mond valamit. A vonat hirtelen felgyor­sult, Mária az ablakhoz ka­pott, hogy lehúzza. A ko­pasz felmordult: — Ne nyis­sa ki, árt az asztmámnak! — A ... kislányom — mondta, aztán csendesen le­ült az elvásott bőrülésre. — Majd találkoznak újra — mondta a férfi. — Ebben a nyavalyában mindig min­denki találkozik. A szerelvény már kint járt a nyílt pályán, alig látszott. Marika el­indult, leszegte fejét, bámul­ta a nagydarab kavicsokat. A vonat messziről, diadal­masan füttyentett egyet: tu- tuuu. A megafon is újra reccsent, Marika azonban már messze járt. Csak a re­kedt orrhangot hallotta érte­lem nélkül: jou-jou-jou, jou- jou. Nyírmada MEGYÉNK TÄJAIN Merre tart a falusi konyha? A húsleves tetején arany­lón csillog, vastagon úszik a zsir, csigatész­ták dagadoznak a kövér lé­ben, comb, fej, aprólék sű­rítik a levest. Elkészült a rántott hús, megpirult a fasí- rozott, illatozik a töltött ká­poszta, a pörkölt. A nyírma- dai Félegyházi Gáboréknál eljegyzés van, az ikerlányok egyikének, Katinak a kézfo­gója. Az asztalt tizenöten ülik körül az ünnepi vacso­rához. A kanál szinte megáll a levesben. A háziasszony örömmel látja: ízlik a főzt- je. A lakomát négy tyúk, két kacsa bánta, és hozzá még hat kiló disznóhúst vett Fél- egyháziné. Aztán a sütemé­nyek. Készített édeset, sósat, pálinkához, borhoz valót. Az esküvőre pedig főleg a nász­asszonya készül majd, báró akkor is csak kitesz magá­ért, hiszen jönnek a fiús ház­tól a menyasszonyért. Mindig szeretett sütni-főz- ni Félegyháziné. A ház mö­gött, a baromfiudvarban száz-százötven tyúkja kárál, harminc kacsája hápog. Igaz, az ABC-boltban állandóan kapni mirelit baromfit, de az csak nem olyan, mint ame­lyik az ő sárga kukoricáján nevelkedett. Az ura meg sem enné azt a fagyasztott húst — pedig már megszok­ták, hogy hét végén házi- szárnyas kerül az asztalra. Persze a mélyhűtött ba­romfival sokan megbarátkoz­tak már Nyírmadán. Főleg a dolgozó nők, akik újabban nem csak jól, hanem gyorsan is akarnak főzni. Mázsaszám fogy hetente a fagyasztott csirke az ABC-boltból. Dzvo- nyár Mihály vezető alig győ­zi a rendelést. Egy eszten­deje került Nyírmadára, s azóta a bolt forgalma több mint duplájára emelkedett. Mielőtt ide került, mondták is neki: A nyírmadaiak sze­retnek enni. Azt azonban nem gondolta volna, hogy tőkehúsból heti 12—15 má­zsát is el tud adni, töltelék­áruból pedig egy hét alatt 15—20 mázsa is elkel. Pedig így igaz. Tejből is bőven kell rendelnie, napi 260—300 li­tert. Azt sem hitte volna, hogy főleg a drága szalámit keresik majd, a télit, a tu­ristát és a csemege párost. Dzvonyár Mihálynak feltűnt, hogy a községben nem lehet cukrászsüteményt kapni. „Pe­dig biztosan megvennék azt is az itteniek” — gondolta, és rendelt is mindjárt a vásá- rosnaményi cukrász-termelő­üzemtől. Azóta rendelhet akármennyit, sosem romlik rá. Karácsony előtt 400 da­rab tortát és 33 ezer forint értékű aprósüteményt adtak el az ABC-boltban. Elfogyott volna több is, ha tovább tar­tott volna a készlet. A házi­asszonyok . felsóhajtottak. Nem kellett pancsolniuk a sütéssel. Mert ma már bizony a nyírmadai asszonyok sem akarják idejük nagy részét a spór mellett tölteni. Másként élnek, mint régen. Igaz, sze- szeretik a zsíros, tápláló éte­leket, de a tört krumpli, a puliszka, a borsó, a habart étel, a paszuly lassanként ritkul az asztalokról. Ellen­ben egyre többen veszik a konzervgyári készítménye­ket. Olyan is akad, aki disz­nót sem öl — mondván: a boltban úgyis mindig friss húst kapni, minek hát ott­hon vesződni? Persze azért sok házhoz hívtak böllért a télen, mégis, a jó húsellátás lehetővé teszi, hogy aki akar­ja, megtakarítsa magának a fáradtságot. K nyelem ide, kényelem oda, azért arra eddig mégsem volt példa, hogy valakinek vasár- vagy ünnepnap eszébe jusson: Ebédeljünk az étteremben! Ünnepen minden háznál meghitt családi körben köl­tik el az ebédet. így volt ez, s így is marad meg jó ideig. Hétköznap persze az egészen más. Itt ebédelnek a tanács és a tsz-iroda dolgozói, az egyedülállók és az idősek kö­zül pedig sokan hazaviszik az ételt. Az étterem kihasz­náltsága így is csak 50 száza­lékos. Készételt nem is igen kifizetődő főzniük — véli Kun László vezető —, leg­feljebb egy-két félét készíte­nek, általában sertéspörköl­tet, babgulyást. Frissensült- ből már 10—12 félével szol­gálhatnak. Nem csoda, hogy kicsi a forgalom, hiszen az állami gazdaságnak és a sertéshiz­laldának is saját konyhája van. A nyírmadai feleségek­nek sem kell delente ételt cipelniük a mezőre. Az álla­mi gazdaság gépkocsival szál­lítja a földeken dolgozóknak az ételt. Mi marad akkor a vendéglőnek? A társadalmi és az egyre gyakoribb csalá­di ünnepségek megrendezése. Mert egy-két háznál már a lakodalmi vacsorát is a ven­déglőben rendeztetik. Van, aki a lakását óvja, másutt nincs elég segédkező asszony­kéz... Egy szó mint száz, egyesek rájöttek, célszerűbb az ilyet a szakemberekre bíz­ni. Senki se gondolja azon­ban, hogy a vendéglői lako­dalmi vacsorákon takarékos- kodnak a jó falatokkal. El­lenkezőleg. Van dínomdá- nom, étel, ital, no és fekete­kávé. Mert néhány éve ez utóbbi is igen kedvelt lett a községben. Az óvodában, iskolában sem spórolnak a koszttal. Nyírmadán a gyerekeknek is jó az étvágyuk. A nehéz éte­leket már otthon megszokták — így az óvoda, az iskola konyháján is elsősorban zsír­ral főznek, illetve hogy te­gyenek valamit a korszerű táplálkozásért, próbálkoznak az étolajjal is. Ám a tésztát vastagra gyúrják, igazi, jó „parasztosan”. A kismamák sem szeret­nek pepecselni a bébi­ételekkel. A Nyíregy­házi Konzervgyár termékeit keresik a boltokban. „Egyál­talán nem gond a gyerme­kek etetése” — mondja Sze­gedi Miklósné, aki 19 és 4 hónapos kicsijeit neveli. A sárgarépát, a sütőtököt és a parajpürét a csepp lány na­gyon szereti. A nagyobb gyermek, a kisfiú pedig már rég megeszik mindent. Fej­lődnek is szépen a puják. Krisztián két és fél kilóval született, féléves korában több mint 8 kilós volt. Mondta is a védőnő, fogja soványabb kosztra a gyerme­ket. Csilla is jó húsban van, az ő születési súlya 2,90 kg volt, s most négyhónapos ko­rában 6,70 kg. A dédi büszke rájuk, ö még álmodni sem mert annak idején bébikon- zervekről. Háromhónapos ko­ruktól a felnőttek kosztjára fogta gyermekeit, paszulyon kívül mindent adott nekik. Kemencét sem melegíte­nek, kenyeret sem sütnek az asszonyok. Kint, az utcán, a levegőben mégis friss ke­nyérillat terjeng. A Máté­szalkai Sütőipari Vállalat ki­helyezett részlege látja el friss pékáruval az üzletet. Napi 40 mázsa kenyeret ad. K g megszűntek az egy­kori szatócsüzletei, helyettük összesen 13 fűszer- és zöldségbolt kínál­ja áruit. Közöttük az ABC- és az önkiszolgáló bolt a leg­korszerűbb. Az utóbbi veze­tője, Tóth Miklósné sem pa­naszkodhat a vásárlókra. Ha valami új árut rendel, a nyírmadaiak azonnal kipró­bálják és megbarátkoznak vele. Az asszonyok nem ra­gaszkodnak feltétlenül a ma­guk gyúrta tésztához, szere­tik a boltit is. Használják a különféle levesporokat, kere­sik a vegetát és a többit. Ki­megy a divatból az időt rab­ló befőzés is, hiszen a polco­kon ott szoronganak a gyári befőttek, az elrakott sava­nyúság. Egyre többen jönnek rá, mennyire megéri meg­venni ezeket. Étolaj, marga­rin ma még kevesebb fogy, de már akadnak, akik a könnyebb ételeket kedvelik, akik egészségesebben táplál­koznak. A tízórai, az uzsonna szintén gazdagabb, változa­tosabb a mindenkori zsíros kenyérnél vagy szalonnánál. Szalámi, kolbász, konzerv ke­rül a kenyérszeletek közé, a kenyeret pedig selyem-, nem pedig újságpapírba cso­magolják — mint valamikor... Kádas Viktória KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. január 15. ^

Next

/
Oldalképek
Tartalom