Kelet-Magyarország, 1978. január (35. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-15 / 13. szám
Feketefuvar E lmondtam a nyugdíjas vezető történetét. Egy éve már a tájékára sem néz az irodának, mert úgy érzi: a jelenlegi vezető azzal kívánja erősíteni pozícióját, hogy lekicsinyli a múlt eredményeit. Felnagyítja az egykori hibákat, sőt nem átallja, hogy személy szerint is ártson. A nyugdíjas vezető fiát feketefuvaron kapták. 460 forint értékű volt a fuvar, és fegyelmi vétségként az üzemben örök időre eltiltották a gépkocsivezetéstől. Mi ez, ha nem személyes bosszú? — kérdezte az apja. A beszélgetés további részében már a feketefuvar volt a téma. Feledtük azt, hogy miből indultunk ki, de pró és kontra vitatkoztunk: mi az, ami megengedhető és mi az, ami nem? A társadalmi tulajdon jogtalan használatáról, eltulajdonításáról volt szó. Elmondta a gépkocsivezetőnk, vele is megtörtént, hogy egy asszonyt kisgyermekével együtt felvett a kocsijára, hazaszállította, s ezért kerülőt volt kénytelen tenni. Az ilyen eset, úgymond, megengedhető — mondta ő, hiszen nem pénzért, hanem jóindulatból, segítő szándékkal cselekedett. Ha a szomszédnak egy csavarra van szüksége és mert tudja, hogy a másik szomszéd esztergályos, megkéri: ingyen, jó szándékból készítsen számára egy különleges csavart. Az esztergályos teljesíti a kérést, pénzt nem fogad el. Vétett-e a társadalmi tulajdon ellen, vagy sem? Minden bizonnyal vétett, mert akármilyen oldalról is nézzük a dolgot, a közösségi tulajdonban lévő gépet, anyagot, energiát használta fel személyi célokra. Ugyanígy: ha egy gépkocsivezető jóindulatból letér az előre meghatározott útvonalról, csak azért, hogy valakit hazavigyen — kivéve, ha nem életveszélyről van szó —, a társadalom kárára teszi azt. Más dolog, hogy mennyire kell szigorúan büntetni a különböző vétségeket. A bevezetőben említett „feketefuvaros” fiút az apa szigorúan megdorgálta és azt is elismerte, jogos volt a fegyelmi felelősségre vonás. De kivenni a gyerek kezéből a kenyeret adó szakmát, ez már túlzás! Kétségtelen, hogy a fegyelemre, a fegyelmezésre — sokszor példát mutató, igen szigorú fegyelmezésre is — szükség Van. De a fegyelmezésnek az elkövetett vétséggel megfelelő arányban kell lennie, mert egy bizonyos pont után a fegyelmezés már nem nevelő szándékot sejtet, hanem egészen mást. Az illető tsz elnöke kitartott amellett, hogy aki pénzért, előre megfontolt szándékkal használja egyéni célra a gondjaira bízott gépkocsit, azt nem lehet eléggé megbüntetni. A szigorúságra annál inkább nagy szükség van, mert eléggé eluralkodott a feketefuvar. Fegyelemre van szükség a társadalmi tulajdon védelmében. De ezek után azt is ki lehet mondani, hogy az örök életre szóló eltiltás túlzott volt egy kissé. Túlzott akkor, amikor mindenki tud kapásból említeni olyan eseteket, hogy a 460 forintot érő feketefuvarnál jóval nagyobb vétségeket alig-alig toroltak meg. Nem a félrelépők, a fusi- zók védőbeszéde ez, inkább hangos gondolkodás arról, hogy kinek mi a véleménye a közösségi tulajdonról, ki hogyan viszonyul a gondjaira bízott eszközökhöz. A legtöbb ember még gondolatban sem vét a közös tulajdon ellen. De általában nem ezeket az embereket vesz- szük észre, nem ezekre figyelünk fel, hanem a kisebbségre. Az „elmélet” is adott a rosszra: „Ha neki szabad, nekem is!” Meglehet, a feketefuvart végző fiatalember is így gondolkozott. De így gondolkoznak azok is, akik előbb szeget, a szeghez kalapácsot, a kalapácshoz vlkendházat szereznek, görbe úton. Beszélgető partnerem vallotta: mindig lesznek „dörzsöltek”, mindig akadnak tudatlanok, akik rosszat cselekednek. Ha így is van, ez nem a teljes igazság. A társadalmi tulajdon védelmének vannak hathatós eszközei. Ilyen a büntetés is, ha nevelő célzatú. Vasárnapi INTERJÚ Görbedi Miklós vezető szakfelügyelővel a szintkülönbségekről Valamikor misztikus félelem kísérte a tanfelügyelőt, amikor megjelent az iskolában. Tanár és diák egyformán félt. Mint magyar—történelem szakos vezető szakfelügyelő, aki naponta járja a megye iskoláit, mit tapasztal? Félnek öntől a tanárok, a beosztott szakfelügyelők, esetleg a gyermekek? — A megye valamennyi általános iskolájában felügyelem a magyar nyelv és irodalom, és a történelem tanítását. Ügy tapasztalom, nem félnek tőlem. Nemcsak azért talán, hogy nem annyira ijesztő a megjelenésem. Mindig sikerül megtalálni a megfelelő hangot a szakfelügyelő kollégákkal, a szak- tantárgyakat tanító szaktanárokkal, és a gyermekkel is. Harmincöt év pedagógiai tapasztalatai sok mindenre megtanítják az embert... A Váratlanul jelenik meg az iskolákban, w vagy közli az érkezését? — Váratlanul. Előfordul, hogy amikor elindulok itthonról, Tiszalökről, még nem tudom, melyik iskolában kötök ki. Ez ugyanis attól is függ, milyen észrevételeket, problémákat hallok a járási hivatal művelődés- ügyi osztályán, hol van szükség a sürgős szakfelügyelői látogatásra. Természetesen nem ötletszerűek a látogatások. Éves munkatervet készítek, rögzítem a napot, az iskolát, amelyet meg szeretnék látogatni. Azért mondom így, mert váratlan dolgok is közbeszólhatnak, ilyenkor nem a papírforma szerint, hanem a napi észrevételek alapján nyitok be az iskolába... ^ Hová vezet az első útja? — Természetesen az iskola igazgatóját kell megkeresnem, ezt diktálja az illem és a szabály is. De csak annyi időt töltök az igazgatóiban, amennyi feltétlenül szükséges. Szívesebben vagyok a tanári szobában, ahonnan a „kiválasztott” szakos tanárral, és sokszor a járási szakfelügyelő kollégával együtt indulunk az órára... A ön dönti el, vagy a tanár, hogy melyik w órát látogassák? — Általában közösen beszéljük meg. Meg szoktam adni a választási lehetőséget. Menjünk arra az órára, amelyiket a szaktanár javasol. Nem baj, ha a legsikeresebbnek vélt órára esik a választása, hisz abból is képet alkothat az ember. Ha ilyen a legjobb, — amit ő szívesen mutat meg — hasonlíthatom, milyen lehet a többi. Nem nagyobb-e a szakfelügyelő jelenlétében a nevelők szereplési hajlama, amikor mást mutatnak a „vendégnek”, mint más napokon? Nem vezeti ez félre a szakfelügyelőt? — Gyakori, hogy egyes kollégák igyekeznek kibújni a bőrükből. Más módszer, ritmus szerint vezetik az órát. A sokéves szakmai gyakorlat és emberismeret azonban hozzásegíti az embert, hogy ezt észrevegye. Ilyenkor tapintattal igyekszünk hozzásegíteni, hogy feloldódjék és önmagát adja. Ne szerepeljen és szerepeltessen. — Volt egy eset, egy magyar irodalomóra, amelynek a hangulata szinte kínálta, hogy a nevelő a hanglemezes befejezést válassza. Érzelmi többletet, élményt adott volna a gyermekeknek. Ezt az óra értékelésekor szóvá is tettem. A kolléga félreértette a jó tanácsot. Valószínűleg elterjedt, hogy nálam a legfontosabb az eszközök felvonultatása. Legközelebb ugyanabban az iskolában egy másik tanár óráját látogattam. Kishíján hasraestem a drótokban. Volt a tanteremben diavetítő, írásvetítő, hanglemez, magnetofon. Használta is valamennyit, csak éppen az óra lényege veszett el... A Elégedetlen a szemléltetőeszközök hasz- w nálatával? — Szemléltetőeszközökben ma már nincs hiány iskoláinkban. Beszerzésükre különösen az utóbbi években nagy gondot fordítottak a megyei oktatási szervek. De a használatukkal még sok a baj. Előfordul, hogy egyes iskolákban egyáltalán nem veszik igénybe. Volt rá példa, hogy felbontatlanul ott porosodtak az igazgatói szobában, vagy a szertárban. Másutt viszont akkor is kötelezőnek vélik a használatukat, mikor az adott órán nem szükséges. megkérdeztem, miért nem szeretik a történelmet? A válasz az volt, hogy ők szeretik. Miért van akkor a sok egyes? Kórusban feleltek, hogy az nem a feleletért van, gyűjteni kellett és sokan megfeledkeztek róla. Ezért kaptak egyest. Természetesen megsemmisítettük az igazságtalan osztályzatot. A Helyes irányban változik-e az értéke- ^ lés, osztályozás? Hogyan érhető el, hogy mondjuk a 3-as osztályzat azonos tudást jelezzen minden iskolában? — Még nem vagyunk egy nevezőn az értékelés, osztályozás gyakorlatában. Persze utópia lenne azt várni, hogy a 3-as (vagy bármelyik osztályzat) a megye minden iskolájában, minden pedagógusnál ugyanazt a teljesítményt fejezze ki. A szubjektív elemeket nem lehet kiküszöbölni. De közelíteni kell. Nem fogadható el, hogy ugyanaz a teljesítmény az egyik iskolában ötöst, a másikban hármast, vagy kettest érjen. A A hiba a tanárokban van? Vagy közre- ^ játszanak az iskolák között meglévő szintkülönbségek is? — Elsősorban tanáraink szemléletének kell változnia. Egy részük ugyanis még nem a teljes tanulói aktivitást, teljesítményt figyeli, hanem a „feleltetéskor” nyújtott munkát. Nem élnek eléggé az értékelés sok-sok lehetőségével. Rendszerint azokat „szólítják” akik folyton jelentkeznek. Kevés az elismerő, biztató szó, amely szintén az értékelés egyik formája, különösen azoknak, akik nehezebben oldódnak, akik nem emelik folyton a magasba kezüket. Sokszor elmarad az órán a kollektív munka, az a bizonyos aktivizálás, amely nélkül egyetlen pedagógus sem lehet nyugodt. Nem csak néhány, hanem valamennyi gyereket meg kell tanítani az alapvető ismeretekre. A A házi feladatok dolgát rendelettel sza- ^ bályozták. Betartják-e ezt, mikor szűnnek meg a sablonszerű egyforma házi feladatok? — Sajnálatos, hogy rendelettel kellett szabályozni, miből szabad házi feladatot adni. Még azután is találkoztunk a régi módszer alkalmazásával. Azt is szabályozták, csak olyan házi feladatot szabad adni, amit a tanár útbaigazítóan ki is javít. Mint minden változás, ez sem ment simán. Két szélsőséget tapasztaltunk. Volt, aki egyáltalán nem adott házi feladatot, így nem kellett bajlódni az útbaigazító kijavítással, mások ugyanúgy adtak, mint ezelőtt, és nem javították ki... Egy-két év telt el, míg az útbaigazító javítás gyakorlattá vált és a házi feladatok ügye rendeződött. Részben. A differenciálás elve ugyanis azt kíyánná, hogy ne sablont, mindenkinek egyforma házi feladatot adjon a tanár, hanem a gyermekek ismereteik, a pótolnivaló fogyatékosságok szerint kapják a házi feladatot. Néhányan hasonlót, míg mások más feladatot, s vannak, akikhek nem is kell házi feladatot adni. Nem fenyeget-e veszély, hogy az iskolák főként a gyermekek írásos munkái alapján mérik a tudás szintjét? — Szakfelügyelői ellenőrzéseink során tapasztaljuk, hogy túlteng az írásbeliség. A gyermekek a jegyek többségét az írásbeli munkákra kapják. Némely kolléga „cetlit” irat; valójában témazáró dolgozatként értékeli és leosztályozza. Ez egyáltalán nem megnyugtató, nem ad reális képet a gyermek tudásáról. Sokan írásban nehezebben tudják kifejezni magukat, szóban sokkal jobban. Itt is a nevelői szemlélet megváltoztatásáról van szó, amelyért a szakfelügyelet és az iskolavezetés sokat tehet. Csúnyán írnak a gyermekek. Mi ennek az oka? — Az okot nem abban látom, hogy bizonyos írástempót is megkövetelnek a tanárok. Nem is abban, hogy az új tanterv már az alsó tagozatban megengedi az egyéni írásmód alkalmazását. A csúnya írás oka szerintem a túltengő írásbeliség. Szinte minden tárgynál elszaporodott a már említett írásos teljesítménymérés. S minden tárgy tanára elsősorban az írásban adott válaszok, megoldások eredményességére kíváncsi, nem pedig a helyes és szép írásra. Miben látja az anyanyelvi nevelés legfőbb akadályát? Segített-e az előbbre- jutásban a tananyagcsökkentés? A Mi a véleménye az olykor ugyancsak w öncélú tanulói gyűjtőmunkáról, amelyet a tanárok egy része követel a gyermekektől? — Ugyanaz, mint a szemléltető- és segédeszközök öncélú használatáról. Csak a célszerű gyűjtésnek van értelme, nevelő hatása, haszna. Az egyik iskolában feltűnően sok 1-es osztályzatot láttam a naplóban. A szünetben szóba elegyedtem a gyerekekkel és — A tananyagcsökkentés kedvező változásokat hozott, vagy nevezzük inkább tananyagmódosításnak. Időre volt szükség, amíg kollégáink többsége megértette, hogy a változtatások szerint tanítson, ne pedig a saját elképzelése, szelektáló hajlama, egyéni „tanterve” szerint. Előfordul ma is, hogy egyes kollégák burkoltan erőltetik a tanterven felülit, amit ők egyénileg elhagyhatatlannak tartanak. De különösen a nyelvtan tanításában érezzük, hogy mindjobban a nyelvhasználat, a nyelvhelyesség gyakorlati kérdései kerülnek a középpontba, nem pedig az elvont, nyelvhelyességi kérdések. A Hogyan érvényesül a történelemtanítás- ” ban a lényeges összefüggésekre való törekvés, és annak a tanári gyakorlatnak a visszaszorítása, hogy egyetlen rosszul idézett évszám után ne ültessék le a diákot? — Történelemtanításunk az utóbbi három évben szinte ugrásszerűen javult. Ez annak köszönhető, hogy több szakos tanár dolgozik iskoláinkban, kevesebb a nem szakos nevelők által adott órák száma. Változtak, fejlődtek a módszerek is. Korszerűsödött a szemlélet: a kollégák többsége a történettől jut el a történelemig, s igyekszik valóban a lényeges összefüggéseket megragadni, az évszámok túlhajszolása nélkül. A Ónálló gondolkodásra, ítéletalkotásra w neveli a gyermekeket történelemtanításunk? — A történelemtanítás végső célja, hogy kifejlessze gyermekeinkben az önálló véleményalkotást, hogy a tanár „fülbe súgása” nélkül tudjanak egészséges, önálló ítéletet alkotni a múlt és a jelen nagy és napi eseményeiről. Ez persze a tanár szakmai kulturáltságától, habitusától függ, hogy ne érje be azzal: „én elmondom”, „te meghallgatod”, „megtanulod” és ugyanazt „elmondod” nekem. Én pedig osztályozok. Adjon lehetőséget, teremtsen olyan szituációt, hogy a gyermek megtegye a szükséges utat. A Mindkét tárgy tanításában nagy lehető- w ségek kínálkoznak a világnézeti, erkölcsi, politikai nevelésre. Hogyan élnek ezzel nevelőink? — Azt mondhatom, amit nemrég egyik neves professzorunk: a jó cél, a jó módszer, és a jó tanár —, ez a három nélkülözhetetlen a mi munkánkban. De a legfontosabb a jó tanár. A magyar nyelv és irodalom hazaszeretetre, önismeretre, nemzetköziségre, szocialista világnézetre nevel. Ugyanígy a történelem, amely kimondottan politikai tárgy. Aki ezt nem használja ki, bűnt követ el. És nemcsak az évfordulók, az ünnepségek idején, hanem az utánuk következő hétköznapokon is. Nevelőink többsége él a szaktárgyak által kínált nevelési lehetőségekkel, de még sokszínűbbé, élményszerűbbé tehetjük a munkát. A Mi lehet az oka, hogy a nevelői munka olykor elszürkül, rutinszerűvé válik? — Azt hiszem azok szürkülnek el, akik nem veszik komolyan a képzést, önképzést, vagy olyan tantestületi légkörben dolgoznak, amely nem kedvez az alkotó munkának. A nevelő csak naprakész tudással, felkészültséggel állhat a gyermekek elé, hogy azok gúnyos mosoly helyett tisztelettel nézzenek fel rá... A Népszerűnek tartja-e a szakfelügyelői munkát? A néhány éve megszűnt utasítási jog nem jár-e a szakfelügyelők rangjának csökkentésével? — Néhány éve megszüntették a szakfelügyelők utasítási jogát. Néhány szakfelügyelő kollégám úgy gondolta, csökken a nimbusz, a hivatali hatalom. Azóta tapasztaljuk, ha bárki el tudja fogadtatni magát szakmailag és emberileg, s bebizonyította az évek alatt, hogy tud hasznosítható tanácsokat adni, akkor nem baj, hogy a hivatali hatáskör csökkent. — Mi nem utasítunk, látogatásunk tapasztalatait ajánlás, tanácsként közöljük. Sok igazgató vissza is jelez. Egyetlen esetben fordult elő a hét év alatt, hogy az egyik szakfelügyelő észrevételeit az iskolaigazgató nem fogadta el. Megreklamálta. És igaza volt. £ Ki ellenőrzi a vezető szakfelügyelőt? — Az oktatáspolitikai felettesem a megyei tanács művelődési osztálya, módszertani főnököm az Országos Pedagógiai Intézet De legjobban az általam látogatott szakfelügyelő kollégák munkája hitelesíti az enyémet, az övékét pedig a látogatott szaktanárok munkája. A végső cél, a gyermek fejlődése mutatja meg, mit ér az egész, milyen leendő felnőttet nevelünk közös erővel, egymás segítésével. Q Köszönöm az Interjút. Páll Géza KM VASÁRNAPI MELLÉKLET 1978. január 15.
