Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-08 / 288. szám
1977. december 8. KELET-MAGYARORSZÄG 3 Á másik „kártyája" B evalljuk, vagy sem, felötlik a gyanú, ha valaki szívesebben beszél tőle „idegen” témákról, mint a saját szakmájáról. Nem szereti eléggé? Unja? Pályatévesztett? Tehetségtelen? Tudálékos? Ne soroljuk a gyors ítélet szülte jelzőket. Egyes esetekben lehet alapja a gyanakvásnak. Többségében azonban nemigen. Az a gyárigazgató, aki szívvel-lélek- kel segíti a művelődést, kiállítás nem nyílik nélküle — még lehet kiváló gazdasági vezető. De az a népművelő sem „botcsinálta”, kényszerpályán mozgó valaki, aki jól ismeri a termékszerkezet alakulását, ne adj isten a gépkihasználás fokát és egyéb közgazdasági dolgokat. Valójában az lenne az ideális, a korszerű, ha a saját szakmánkban való alaposság mellett mindnyájan szélesedő látókörrel, figyelő-tanulmányozó szemmel gazdagítanánk önmagunkat, egyben a „beavatottak” körét. Ez azonban még nincs mindig így. Ezért is érdemel figyelmet az a törekvés, amelynek körvonalaival a megye népfrontmozgalmának gyakorlatában találkozhatunk. A sokféle érdeklődésű, szakmai képesítésű, ízlésű embert soraiba tömörítő mozgalom egyik fő feladatának tartja a látókör folytonos bővítését. A népfront tisztségviselők továbbképzésében is érezhető ez a törekvés. Nem csupán mozgalmi, módszertani kérdések kerülnek itt bonckés alá, a résztvevők alapos tájékoztatást kapnak a megye, a járás, a község gazdasági életéről, üzemlátogatásokon vesznek részt. De ellátogatnak a népfrontaktivisták a múzeumba, a levéltárba is, találkoznak a megye toliforgatóival, képzőművészeivel, műemlékekkel, emlékhelyekkel, régészeti ásatásokkal ismerkednek. Mi végből? Hogy ne szűkén, saját kis „parcellájukat” lássák csupán, hanem a teljesebb valóságot. Hogy látókörük ne szűküljön le csak szakmai, vagy csak népfrontmozgalmi, módszertani kérdésekre. Sugallja a sürgető igény: ma már kevés a saját portán való tájékozottság, legyen szó gazdasági vezetőről, politikai munkásról, népművelőről. Nem állíthatjuk persze, hogy ugyanolyan következtetésre jut egy-egy tényből a gazdasági vezető és az üzemi népművelő. Egy példa: a megyei közművelődési tanács legutóbbi ülésén az Öntödei Vállalat kis- várdai üzeméről egyebek között elhangzott: a dolgozók 30—35 százaléka bejáró, kétharmada három műszakban dolgozik. Nem ugyanazok a tennivalók vonatkoznak a gazdasági vezetőre, mint az üzemi népművelőre. De bele kell, hogy lássanak egymás „kártyáiba”, különben nem boldogulnak a saját munka- területükkel. Említhetjük az iskolák és az üzemek kapcsolatait is, amelyeknél elég sok a formális elem, de mind több az életszerű partneri együttműködés. Egyik friss példájával éppen a hét végén találkozhatunk, amikor is egyfajta „szülői” értekezletre hívja meg a nyíregyházi Kossuth szakközépiskola a képzésben érdekelt „bázis” üzemeket. Gondolkozhattak volna úgy is az iskola vezetői: minek törjük magunkat, mi végezzük a munkánkat, az üzemek pedig majd megoldják valahogy a szakmunkás-utánpótlást. De nem így tettek, a tantestületet nagyon is komolyan foglalkoztatja, milyen szakembereket képezzenek, s egyáltalán hogyan alakul majd az iskolából kikerülő fiatalok munkába állása, boldogulása. Hol a határ? Hol kell megállni, nehogy a hozzá nem értés, a túlbuzgóság, a dilettantizmus hálójába kerüljünk? Ez a határ sohasem mutatja magát, mindig a józan helyzetismeret és a normális önkontroll segít. Ma már olyan közérdekű dolgokban, mint a városfejlesztés, lakossági vitára bocsátják a várható elképzeléseket. De még nem szoktunk hozzá eléggé, hogy merjünk véleményt is mondani egy-egy lakótelep elhelyezéséről, mert félünk a szakma, a tervező-épí- tész-városfejlesztési szakemberek . megmosolyogják az észrevételeinket. Pedig nemegyszer bizonyosodott be: a laikus szemlélő is talál lényeges mozzanatokat, mentes a szakmai „műhelyvakságtól”, a lakó praktikus hétköznapi szemüvegén keresztül nézi a kirajzolódó terveket... N em a mindenhez értés kétes eredményeit kívánjuk felmagasztalni. Gyorsuló világunkban elég lépést tartani kinek-kinek szakmája fejlődésével, ott elérni a kívánatos otthonosságot. De a továbblátás nemcsak a saját út járhatóbbá tételét segíti. A mások munkájának, gondjainak megismerése a mások munkájának megbecsülését is eredményezi. Páll Géza O lvasom az újságban, hogy az NSZK-ban, ha valamely vállalat vezető munkatársát egy tárgyalásnál, vagy megbeszélésnél akár csak öt perccel tovább is jeltartják, amint az üzleti szempontból szükséges, a tárgyalást félbeszakítják. Olvasom az újságot és tűnődöm: az NSZK gazdag ország? Jóval gazdagabb, mint a mi országunk. Lám, mégis tudnak számolni. Számolok és is: ha naponta egy vezető munkatársnál hat látogatót veszek alapul, az hat munkanap alatt 180 perc, tehát kerek három óra. Ennyi megy veszendőbe. Egy vezető munkatársnál heti három óra, tizenötnél 45 óra, tehát majdnem egy teljes munkahét az „üresjárat”. S ha tovább számolok, ha feltételezem, hogy egy ilyen üresjáratú hét, mondjuk száz, vagy — úristen, még rágondolni is rossz — ezer üzemben, hivatalban fordul elő, milyen óriási kiadás, veszteség az! Elszörnyed az ember! De kell ez? Csoda kelletik tán ahhoz, hogy a megbeszélések ne tartsanak tovább a feltétlenül szükségesnél? Volt idő, amikor én is azt hittem, hogy a szokásos, normális módon tudom• a beszélgetést úgy irányítani, hogy az tömören, gyorsan, hatékonyan célozza ne csak megbeszélésünk tárgyát, hanem annak idejét is. Sűrű „igen”-nel és „rendben van”-nal próbáltam gátat állítani a szózuhaCsodálatos ötlet tagnak. Volt idő, hogy mint a lemez sercegtem: még egy, még két vendéget várok, tíz perc múlva, öt perc múlva el kell mennem. A szemem úgy ugrált a faliórára, mintha rugón járt volna, percenként összeigazítottam órámat a vendégével, nehogy elkéssek, ahányszor a titkárnő az előre megbeszéltek szerint beszólt, figyelmeztetett, hogy induljak, annyiszor rántgat- tam vendégemet az ajtó felé, de hiába. Volt úgy, hogy csuklási ingert erőltettem magamra, vagy az A—2 támadásainak legerőteljesebb rohama idején úgy tüsszög- tem, mint Háry János diákja. Ám minden hiába volt. Vendégeim között akadt, aki nem öt, de ötven perccel lopott meg és azzal köszönt el, hogy a délutáni viszontlátásra, volt, aki telefonon hívott fel és újrajátszottuk a másfél órás beszélgetés minden részletét, és volt, aki este a fürdőkádam szélére ülve még mindig ott tartott, ahol reggel elkeztük. De mindez már a múlté. Egy csodálatos ötletem íme most így realizálódik: tárgyalás, üresjárat? Egy gombnyomás talpammal a szőnyeg alá rejtett csengőn. Nyílik az ajtó, két hatalmas, fehér köpenyes férfi lép be. „Császárom" — fordulnak felém —, „Hadvezérem” — fordulnak vendégemhez. — „Még két percet adunk, hogy eldöntsék, melyik szárnyon támadjunk. A mi véleményünk ugyanis az...” £ 's mire ismét vendégem felé fordulok, az már nincs a szobában. Egyszer fordult elő, hogy a mégis ottmaradt vendég felé nyújtottam a kezem, ám ő rémülten a nyitott ablakot választotta a baráti jobb helyett. Papp János SOK HÉG A „DE..." Egyre szebb látványt nyújt a z épülő gumiabroncsgyár. — A látványos munka befejeződött. Vannak bizonyos berendezések és felszerelések, amelyek hiányzanak az építkezéshez. Márpedig nélkülük nem indítható a gyár — fogalmaz a kivitelezők pártbizottságának titkára, Láncz László. — Mintha a műszaki gárda jobban felkészült volna erre a beruházásra. Az emberi oldallal viszont gondok vannak — ad hangot véleményének Hidegkúti László a gumigyárból Figyelmeztető félmondatokat lehet sorolni: „Jól állunk, de ...” „Az építkezés halad, de ...” „Két év múlva termelni kell, de...” Mindez csupa aggódás, ki nem mindott kérdés, amelyik a megye legnagyobb, folyamatban lévő ipari beruházásánál vetődik fel. Egy év után Alig egy év telt el a hitel- szerződés aláírása, az építkezés megkezdése óta. A Taurus Gumiipari Vállalat Nyíregyházán egy évi 130 ezer darab mezőgazdasági gumiabroncsot gyártó üzemet épít fel. Ehhez a Magyar Nemzeti Banktól a tőkés export növelésére szolgáló keretből mintegy félmil- liárd forintos hitelt vett fel. Az építés, a gépek beszerzése, a folyamatos termelés megindítása több, mint egy- milliárd forintba kerül. A tervezett befejezési határidő 1979 vége. A nyíregyházi gyár tőkés exportja 1980 után háromszorosára növekszik. A beruházó,, a kivitelező tulajdonképpen elégedett lehetne. Az év végéig 377 milliós teljesítés valósul meg a nagy munkából. Szakaszos tervszolgáltatás mellett az építési munkának a felénél tartanak. A fontosabb gépekre már megvan a szállítási szerződés, pedig csak az idén április elsején írták alá az amerikai Goodrich Company- val a know-how szerződést, amelynek alapján a gyártási technológiát átadják. Miért elégedetlenek? Akkor miért elégedetlen mindenki? Korántsem azért, mert nem ismeri el az eddigi sikereket. Azonban tudja, hogy a következő másfél évben legalább ugyanilyen lendület, akarás kell, hogy a határidőket betartsák. Ez derült ki azon az üzemi párt-végrehajtóbizottsági ülésen is, amelyet december 2-án tartottak a gumigyárban. A laikus szerint talán kapkodásnak tűnik néha, ahogy az építkezés folyik. Pedig sokkal inkább a rugalmasság jellemző rá, hiszen többnyire résztervek alapján dolgoztak, hozták tető alá a főüzemi épületet, készítették el a négy raktárt. — A KEMűV nagyon aktívan vett részt az akadályok elhárításában, nemcsak a kivitelezésben, hanem az alkotásban is — mondja erről Penziás Tibor, a Taurus beruházási főmérnöke. Február végéig valameny- nyi kiviteli terv elkészül, ekkor már könnyebb lesz az építés. De rögtön jön a másik gond, hogy a kisebb, kisegítő gépek és berendezések szerelése elhúzódhat, ha nem tudják időben beszerezni azokat. Ugyanis olyan furcsa helyzet alakult ki, hogy a szovjet gyártmányú alapgépek, a szocialista és tőkés importból származó gépek szállítása biztosabbnak tűnik, mint a hazai gyárak termékeinek megvétele rövid határidőn belül. Az akadályok elhárításán a kivitelezésben részt vevő vállalatok, a párt- és tanácsi szervek képviselőiből alakított koordinációs bizottság is részt vesz. Háromezer oldalnyi dokumentáció Előre is gondolni kell, a termelés megindítására. Jelenleg 162-en vannak a nyíregyházi gyár létszámából Budapesten, hogy az ottani abroncsgyárban ismerkedjenek a gyártási folyamatokkal. Jövőre újabb száz ember indul útnak, s 60 műszaki is hozzákezd a közel hasonló technológia megismeréséhez. A technológiát szállító cég már 3000 oldalnyi dokumentációt küldött — ez csak a fele a teljesnek —, ennek is folyik a fordítása, honosítása. Mindez szükséges ahhoz, hogy a mezőgazdasági abroncsgyár próbaüzemét már 1979-ben elkezdjék. Ugyanakkor olyan gondok szorítanak, hogy a munkás- szállítást az új üzemben hogyan oldják meg. Ugyanis a betanuló dolgozók 50 községből verbuválódtak. Tervezik száz munkáslakás építését, .azonban itt nemhogy a terveknél, de még csak az elgondolásnál tartanak. így nem valószínű, hogy két év múlva ezekből lakás lesz. Bővítették a szakmunkásképzést, az NDK-ban is tanulnak fiatalok, de a felnőttek képzését iis megindítják. — Kialakult egy törzsgárda, szükséges az itteni dolgozók átirányítása is, hogy az új üzemben a párttagok adják a magját a kialakuló szervezetnek — fogalmazza meg Holló László, az üzemi pártbizottság titkára. A feladatok között pedig ez szerepel: „Legyen pártfeladata a vezetőknek a beruházással kapcsolatos munka.” Á legnagyobb tartalék A beruházó nemcsak reménykedik abban, hogy időben elkészül az új gyár, hanem abban is bízik, hogy valamelyest előrébb tudják hozni a határidőket. Ebben segítséget ad a gyári KlSZ-véd- nökség éppúgy, mint a koordinációs bizottság. A legnagyobb tartalék viszont abban van, hogy a tervezésben, építésben és szerelésben részt vevők nem az akadályokra hivatkoznak, hanem azon vannak, hogyan lehet azokat elhárítani. Akkor, amikor menet közben rendszeresen figyelemmel kísérik a beruházást, minden bizonnyal a határidőre történő megvalósítás érdekében tesznek. Ez a záloga annak, hogy bizakodva tekintsenek a következő másfél év elé. Lányi Botond
