Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
KM kmhhhmmi GABORJÁNI SZABÓ KÄLMÄN: TÉL KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: A vándor K arácsony másodnapján érkezett a vidéki kisvárosba. Messze földről jött, cipőjén országoknak havával, sarával, feje fölött varjak fekete kíséretével. Sok száz kilométert tett meg gyalog. Éjszakánként pincegádorokban, padlásokon hált. Nem volt munkája. Minthogy pedig az ország északi részében nem akadt munkája, valami vak bizakodástól sarkallva azt hitte, hogy sok száz kilométerrel távolabb, az ország déli részében majd akad munkája. Amint végighaladt a nyárfasortól szegélyezett főutcán, már tántorgott a fáradtságtól. Leült egy utcapadra, maga mellé dobta sovány batyuját és körülnézett. Éhséget érzett. De korgó gyomránál is jobban fájt a lába. Ahosy megállott és már nem dagasztotta a sarat, egyszerre lüktetni, sajogni, égni kezdett a két alsó végtagja. Megpillantotta egy orvos tábláját. Bement hozzá. — Doktor úr — mondotta —, messze földről jövök, szegény vándor vagyok, nem tudok fizetni. — Vesse le a cipőjét — mondta gépiesen az orvos. A vándor kihámozta lábát a toprongyos állati bőrökből. Maga az orvos is elhült. Két sáros, véres csonkot látott fekete, sárga és kék sebekkel. Azon tűnődött, hogy ma, a repülőgépek korában, milyen alkalmatlan, idejétmúlt közlekedési eszköz a gyaloglás. — Van kérem errefelé munka? — kérdezte a vándor alázatosan. — Bizony nincs, kérem — szólt az orvos épp oly alázatosan, mint szövetségesének. — Nekem sincs — tette hozzá. De elharaota szavát, mert eszébe jutott, hogy neki most végre van munkája. Kiszólt a kiscselédnek, hogy a konyhában melegítsen vizet, s hozza be. Addig pipára gyújtott. Megkínálta a vándort egy cigarettával! Némán füstöltek. Hozták a vizet. A vándor beleáztatta a lábát. Aztán az orvos kezdte el kezelni. Benzinnel tisztogatta, itt-ott be is jódozta, leragasztotta a sebeket, s az egészet csinos, fehér pólyába kötözte. — Majd pihentesse — tanácsolta minden remény és meggyőződés nélkül. A vándor megköszönte az orvos szívességét, kiment a rendelőből az udvarba, ott álldogált egy darabig egy ecetfához támaszkodva. Sokáig észre se vették. Vidéken egy ember nem mindjárt tűnik föl. Csak egy óra múlva látta meg az orvosné, aki az udvarban tett-vett. — Ki ez? — kérdezte. — Valami vándor — szólt a kiscseléd. — Messze földről jött. . — Ha akadna a ház körül munka — re- begte a vándor. — Szeretném meghálálni a doktor úr jóságát. Az orvosné rátekintett. Értelmes embernek látszott. Kopott volt és sápadt, de szeme világított s szemén fekete csontkeretes szemüveg tündökölt, az egyetlen kifogástalan holmija, mely lencséjével összefogta, élesítette tekintetét, s mintegy még inkább hangsúlyozta fájdalmas értelmét. Közölte, hogy négy nyelven beszél. — Ért a varrógéphez is? — tudakolta az orvosné. A vándor bólintott, s az orvosné lehozatta az udvarba a varrógépet, mely már tavasszal elromlott, s azóta egyáltalán nem működött. Odatették az ecetfa alá, a vándor leült eléje egy székre. Jólesett ülnie. Nézegette, vizsgálgatta a gépet. Próbálta hajtani is, de az nem moccant, állt, mint a cövek. Levette a kerék szíját, forgatta ide-oda a kezével, olajozta a csapágyakat, a forgókat, befűzött a tűbe, rázta az orsót, babrált. Sokáig babrált. Olykor háta mögé állt a kiscseléd, a kocsis vagy egy a házból, s tudakolta: — Jár-e már? — Kell neki — szólt a vándor, s csak piszmogott, nem sietve, az érdeklődők pedig tovább álltak, szintén nem sietve. ✓ Közben az orvosnak vendégei érkeztek, azok a rokonai, akik minden karácsony másodnapján nála ebédelnek. Benn az ebédlőben megterítették a hosszú diófaasztalt patyolatfehér abrosszal, asztalfutóval, karácsonyi búzával, s a konyhából hordani kezdték az ebédet, a tyúklevest, a tyúkot s a tegnapi becses maradékot, egy óriás tálon a hi. deg pulykamellett, a töltöttkáposztát, a pörköltet, a túróscsuszát, hogy egyébként szerény életmódjuk mellett ezzel a hagyományos dús lakomával üljék meg az ünnepet. Már a tésztánál tartottak, kirakták a dióst, a mákost, a fahéjas rudacskákat, a huncut- kákat és a tortákat s egy új gesztenyetortát is megszegtek, amikor az orvos kitekintett az udvarba, s megkérdezte: — No, megjavította a varrógépet? — Reggel óta dolgozik rajta — felelt az orvosné, nem türelmetlenül. A társaság néhány tagja leszállingózott az udvarba s ellentétes híradással tért visz- sza. Voltak, akik azt állították, hogy a varrógép most se mozog, voltak azonban, akik szerint mozogni ugyan mozog, de még mindig nem lehet varrni vele, s voltak olyanok is, akik kereken kijelentették, hogy nem ért hozzá és végképp elrontotta. — Nem lehet ezt elrontani — sóhajtotta az orvosné. — El van az már rontva régen. Valaki azt tanácsolta: — Akkor hagyja abba. Úgyse tud rajta segíteni. — Én se tudtam segíteni szegényen — szólt az orvos. — Bekötöztem. De holnap megint tovább kell majd vándorolnia. Adjanak neki levest. A vándort behívták a konyhába, s egy nagy mélytányérba tyúklevest öntöttek neki. Később az orvosné néhány darab pulykamellet tett egy tányérra, s utasította a kis- cselédet: — Vidd le s add oda neki. De visszahívta a kiscselédet. A gesztenyetortából is lekanyarított egy szeletet: — Ezt is. így fejezték be a beteg utókezelését, aki £ véletlenül betévedt a rendelőbe. Ebben pedig valami türelem volt és közöny, mely hasonlít a bölcsességhez és irgalomhoz. Amíg ettek, s lenn a vándor is evett, szebben csillogott a karácsonyi boruk, s jobban esett a falatjuk. NYAKLÁNC piros gyöngyök az ünnepnapok tükörben nézegetem reggeltől estig ünnep vagyok TÜL, TÜL csak át kell hajolni a kerítésen azok a hegyek égbe tartanak az a kusza fa a horizonton Tibetből egy darab SZENT IVÁN ÉJ Mab királynőnek fogata ajtaja mint a tű foka a tű foka a képkeret miben a Hölgy a képzelet A LEANDER Boldog a leánder? Térdig dézsában kortyol szomjasan. Boldog a leánder, vagy boldogtalan? A HASPÓK Ha mindent megennénk mi maradna a madaraknak mi maradna a darazsaknak ANTI-KARRIER Csodálkoznék, ha sikerülne Nem örülnék, ha sikerülne Megőrülnék, ha sikerülne SZIGET Az a sziget, az a kék sziget a zöld vizeken elterül. De zöldbékáknál rettegőbb, egy ajtócsattanás — és elmerül KÁROLYI AMY RÉKASSY CSABA: NÉPMESÉK WEÖRES SÁNDOR: LÁZÁR TIBOR: Oktaéder-kristály Az én a hiány puszta falai ha elindulok meglehet beburkolják érzékemet ahol nincs többé valami magam nélkül terpeszkedem a tiszta semmiség s az is szétkallódásomban hamis mert hiányával van jelen ha elindulok meglehet a tiszta semmiség s az is ahol nincs többé valami beburkolják érzékemet szétkallódásomban (hamis a hiány) puszta falai karácsonyom Szárnya női a vizeknek pántlikát kötnek égre embereknek elmennek délre fagyott hagynak a szakállas gyapjas angyaloknak jégbe dermed a hullámmozdulat .csillagok Jelére Messiás mutat göröngyös kerékpárutat szégyelik meztelenségüket a fák szemérmetlen szelek simogatják tétova szüzlány lépteik valahol jászolát vetik a megesett — anyájú Krisztusoknak Ez a születés nem titok többé kell a délutáni almaillat tiszta szikrázó kánya-károgása szobám bokrai közti bujócskajáték mert így talán megszületik békém Cseng az idő Cseng az idő vastömören ha szívemet nekiverem Harangozok kalimpálva zeng a lélek gótikája Pillanat mint rugó pattan csak a múlás halhatatlan Részeimet raknám össze napfény kalapálta őszbe Téli szelek szerte fújnak ősi emlék minden új nap Perc-pörölyök fénylő érce ver homlokom üllőjére Lángból virág örökzöldön Idő engedj most örülnöm Szeretetem szétkiáltom Karácsony van ma karácsony! JEGYZET. A modern olvasó könnyen akklimatizálódott az értelmetlen vershez, de a nehezen érthető verssel nem tud mit kezdeni, és nincs türelme kibogozni: ezért talán megbocsátja, hogy a fenti szonetthez kommentárral szolgálok. Érzékelhető létezés, érzékelhetetlen semmi, érzékelő ember: e háromnak kapcsolatáról szól a vers. Kétféle semmit ismerünk: az ismeretelméleti, metafizikai, abszolút semmiséget; és a hiányt, a gyakorlati, relatív semmit. Az abszolút semmi, a nihil: contradictio in adjecto, önellentmondás, mert mint szó s mint fogalom, létezik, és mint tárgy, nem létezik, hiszen ha létezne, valami volna s nem semmi. A relatív semmi, a hiány: a mindennapi életben nyilvánvalóan és gyakran megjelenik, pl. „semmi pénzem” vagy „semmi bajom” stb. De mert a hiányzó kívánt vagy nem kívánt dolog a múltban volt s a jövőben lehet: esetleges, viszonylagos. Mindezt elörebocsátva, fejtsük meg versszakonként a szonettet : 1. strófa: Ha elindulok valamely ismeretlen állapot felé (nem csak én, hanem Everyman, Akárki), más életmódba, vagy más lelkivilágba, vagy külföldre, idegenbe, vagy a halálba: talán ott annyiféle hiány vesz körül, hogy érzékeim megbénulnak, eszméletem elvész, „nincs többé valami”, vagy nem bírom fölfogni többé. 2. strófa: A változott állapotban elveszítem tudatomat, énemet. tiszta semmiséggé változom; azaz, csak változnék, mert öntudatlan szétkallódásom még mindig valami. strófa: Ha elindulok az ismeretlenbe, talán az abszolút tökéletes semmi fogad be (vagy azzá válók); talán csak a relatív hiány, érzékelésem megszűnte vár rám. 4. strófa: Ott beburkolják érzékemet annak puszta falai; de csak szétkallódásom folyamatában, mindig a létezésben, ezért „hamis a hiány”, nem igazi, nem teljes; ily módon a mássá-levés halálos rémülete az ellenkezőjébe, megsemmisülésből megvalósulásba is fordulhat. Mint Perszéphoné mítoszában, az eleüziszi misztériumban: a télen látszólag elpusztult mag tavasszal új életre támad. A szonett első nyolc sora a nyolc-oldalú kristály, az oktaéder; a végső hat sor az előbbiek ismétlése, más összeállításban, más összefüggésekkel. Többféle értelmet is ki lehetne hámozni belőle, ahogy mondatai többféleképpen keringenek. A vers intellektuális kristály, és forgásában (vagy ahogyan körüljárjuk) hol itt hol ott hatja át a jelentés sugara más-más fénytöréssel. GACSI MIHÁLY: HÁROMKIRÁLYOK
