Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
KM 1977. december 25. Kozák Andrásnál Pesten Rózsás-tanyától a íilmfőszerepig A mesékben történnek olyan dolgok, hogy a szegény ember fia nyakába akasztja a hamuban sült pogácsával tele tarisznyáját, s elindul meghódítani a világot. Ha nem is mesebeli, de mindenképpen szépséges az az út, amelyet Kozák András, a mai magyar színjátszás egyik legmarkánsabb egyénisége megtett. Szülei parasztok voltak, s ő hét testvére közül ötödikként látta meg a világot, a Rakamaz és Vencsellő közötti Rózsás-tanyán. Tulajdonképpen 18 éves koráig eszébe sem jutott, hogy színész legyen. Építészmérnöknek készült. — Középiskolás koromban én nem is tudtam, hogy létezik a színművészeti főiskola — emlékezik a jól ismert művész. — Különben is a műszaki dolgok érdekeltek akkor igazán. Volt ugyan ná_ lünk Nyíregyházán a Kossuth gimnáziumban egy színjátszó csoport, igen lelkes tagja voltam, de nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget ennek. Legalábbis eleinte. A negyedik osztályban aztán egyre inkább a színjátszás kezdett érdekelni. Innen már egyenes út vezetett a színművészeti főiskolára. Igaz, az érettségi után egy év elteltével küldte csak el a jelentkezési lapot, de a közben eltelt idő kemény munkája eredményeként első próbálkozásra felvették. Ma is élénken emlékszik az akkori vizsgákra: a Dunánál, s a Finálé című verset kellett elmondania. Remek társaságba került, csoporttársa volt többek között Bálint András, Almási Éva, Juhász Jácint, Szilágyi Tibor, s a felesége, Drahota Andrea. — Milyen időközönként látogat haza Szabolcsba? — Sajnos, nagyon ritkán, évente egyszer-kétszer. A film, a rádió, a tv, a színház minden idejét leköti az embernek. — Édesapján, testvérein kívül mi köti még Szabolcshoz? Nem válaszol rögtön. Szőkésbarna hajába túr, s elgondolkozva kortyolgatja a kávét. Az újságírónak van ideje alaposabban megfigyelnie. Farmernadrágja, bordó pulóvere mint mindenkié. Nincs rajta semmi hivalkodó, az utcán az ember talán el is menne mellette anélkül, hogy észrevenné. Ha nem néz a szemébe. — Nézze, — szólal meg — én alapjában véve semmit nem változtam 18—19 éves korom óta. Csak egy kicsit bölcsebb lettem, de nézeteim a világról, az emberekről ugyanazok, mint mikor elkerültem otthonról. így csoda, ha azt mondom, hogy minden odaköt? Persze ezek az érzelmi szálak az évek múlásával fokozatosan vékonyodnak, de soha nem szakadnak el. — ön közismerten nem hajhássza a közönség kegyeit. — Lehet, hogy nagyképűen hangzik amit most mondok, de én a poén .kedvéért soha nem mondok le az igazságról. Vannak nálunk olyan művészek, akik úgy lépnek minden,. alkalommal a színpadra. hogy a közönség rögtön a kegyeibe fogadja őket. De sajnos ezt sokszor úgy érik el. hogy megváltoztatják az eredeti szöveget a nagyobb hatás kedvéért. Én erre nem vagyok hajlandó, hiszen nem a mű van értünk, hanem fordítva. — Hány filmben játszott eddig? — Nagyon sokban. Eleinte még számoltam is. később egyre kevésbé. Különben is, az ember a gyengébben sikerült alkotásokat igyekszik elfelejteni. Persze voltak olyanok, amelyekre szívesen emlékezem. A „Csillagosok, katonák”, az „így jöttem”, s a „Bekötött szemmel” sokáig emlékezetes marad. Főleg az utóbbi papfiguráját érzem igazán közel magamhoz: erkölcsi tisztaságáért, embertársai iránt tanúsított szere- tetéért. — Mi a kedvenc időtöltése? — Hosszú ideig a belváros, ban éltem, szűk körben mozgott az életem, s egy idő után innen ki kellett törni. Otthon megszoktam a szabadságot, s végre néhány évvel ezelőtt kiköltözhettem Budára. Van egy kis kertem, s itt azt csinálhatok, amit gyermekkoromban is megszoktam, művelhetem a földet. Építettem az udvarra egy kis füstölőt, most éppen ezt készítjük elő, hiszen otthon apám már meghízlalta a disznónkat. Menni készül, hiszen kezdődik a próba, de ekkor hirtelen ő kezd kérdezősködni. Igaz-e, hogy Nyíregyházán is színházi társulatot szerveznek? Hogy állnak a munkával? Mikor lesz a premier? Még sorolná a kérdéseit, de tényleg mennie kell. Az ajtóból azért még visszaszól: kellemes ünnepeket kíván az otthoniaknak. Balogh Géza Hobbim: a szakmám és a faragás ..fl IMilM MUBH* * * illllllDIIIH " A kettős ágy fejénél mívesen faragott lapocska a falon: rajta három domborműszerű gomb, meg egy nyílás. Mint az első mozdulatnál kiderül: a szoba túlsó végében álló lámpákat, illetve a tévé- készüléket kapcsolják a gombok — a nyílás pedig egy fejhallgatóhoz szolgál. Ha alszik a kisgyerek, akkor is tudja a tévét nézni-hallgatni az ifjú házigazda. Bozó Sándor harmincadik évét tapossa. A vásárosnamé- nyi faforgácslapgyár gép járművillamossági szerelője immár hatodik éve. 1975-ben költöztek be új házukba a Munkásőr utca 11. sz. alatt, és a kétszobás lakás azóta igencsak kicsinosodott a fiatal házaspár — és elsősorban * a házigazda — keze nyomán. Bozó Sándor szenvedélyes barkácsoló — sőt, mint alább bebizonyosodik, több annál... — Itt érettségiztem Vásá- rosnaményban, aztán szakmát tanulni Budapestre kerültem. Már ott is elég sokat farigcsáltam, de nem sokat tudtak róla — nem vertem nagydobra. Előtte, míg gimis voltam, szobrászkodni próbáltam. Érettségi után egyébként meporóbálkoztam — to. vábbtanulással is: jelentkeztem egyszer a képző-, egyszer pedig az iparművészeti főiskolára. Nem sikerült egyik sem. A magam kedvére dolgozom, s ez elegendő számomra! Csöndes beszédű, megfontolt szavú fiatalember. Talán amit szóban „megspórol”, azt a keze munkájában adja ki — hogy erről meggyőződhessünk, elegendő körülpillantani a lakásban... Kis olajkályha hengere bújik meg ügyesen beépítve a vörösbarna téglafalban. Alacsony fal keríti körbe a sarkot, mindkét felől kényelmes ülőke. Szépen faragott a mennyezet felé magasló kémény alsó pereme: tulipános mintákon állapodik meg a szem hosszabb-rövidebb időre. A sarok előtt gördülő asztalka, tetején gyönyörűen faragott állványú kis földgömb. Mintha régi földrajztudósok ódon illatú dolgozó- szobáiból került volna ide a glóbusz... Két gyerekük van: Péter négy és fél esztendős, a kis Ági élete tizedik hónapját tapossa egyelőre bizonytalan léptekkel. A huszonhat éves anyuka a ZÖLDÉRT-nél könyvelő, de most természetesen gyesen van otthon. — Ami igaz, igaz — mondja Bozó Sándor — időnként némi küzdelembe kerül, míg egyetértésre jutunk az asz- szonnyal, hogy hol mit csináljak a lakásban. De hát, ez talán érthető is — neki is megvannak a maga elképzelései a lakás berendezéséről. De amikor készen van valami, akkor rendszerint vége az ellenvetéseknek — tetszik a családnak. Az előszobától függönnyel leválasztott „hallban” festői zűrzavar uralkodik: itt rendezte be kis műhelyét a ház A kövesútról halra ágazik cl a földút. Fagyott az éjszaka, inkább hctonútnak nézné az ember, ha nem lenne mélyen belevágódva két keréknyom. Szinte vezeti- a járműveket, kormányozni sem kell. De mi van akkor, amikor a keskeny úton — majdnem ösvényen — szembetalálkozik egy lovas szekér és egy autó? Megbékélnek, s elférnek egymás mellett ugyanúgy, mint a petróleumlámpa és a hatvanas krypton izzó Szabó Imre lakásában. A lelsősimai kis tanyai ház gazdája a kutya hangos ugatására hagyja abba az udvar végén a favágást. — Jó kutya ez — mondja a kucsmás Szabó Imre, — nem lehet itt a tanyán nélkülözi az ilyen házőrzőt. — Ügy mondja, mintha mindig üresen állna a ház. Pedig, dehogy. — Ahhoz idősek vagyunk, hogy eljárjunk hazulról, csak ide, a szomszédba szoktunk átmenni, a fiamékhoz. A szomszéd itt, a Lovas utcában legalább háromszáz métert jelent. Más mértékkel mérnek errefelé mindent. Itt a hideg is hidegebb, a szél is szelesebb, mint a városban. vagy falun. A síkságot, a végtelent csak egy- egy tanya, facsoport szakítja meg. Ha akar, a szél úgy száguldozhat, mint versenypályán az autók. És akar. Nem is kell biztatni, télen felkapja a frissen hullott havat, úgy száguld végig a mezőn, legelőn. Nincs, ami útját állná. Ha egyszer itt el kezd fújni... — Hét gyermeket szültem én, ebből tíz év alatt hat megvolt — mondja Mária néni. a feleség — de micsoda körülmények között! Mind itt lakik Simán, meg Kálmánházán. A legidősebb fiam, János amolyan szerelemgyerekként jött a világra. Na, mi már csak így mondjuk — s nevet hozzá, visszagondolva arra az 1928-as esztendőre. — Nem akarták a férjem szülei, hogy összeházasodjunk, mert én tirpák vagyok, ő pedig magyar. Erre aztán mi megoldottuk a helyzetet. Mondtam is otthon, hogy nem megyek férjhez, ha nem lehetek az Imréé. A gyerek egyéves szüleura. Egy jokuru agy szépén esztergált karfája emelkedik ki a mindenféléből. — Ezt már elég régen csinálom, de mostanában nem volt hozzá anyagom. A bükkfát kedvelem a legjobban. Idővel szeretném kicserélni bent a két heverőt erre. Felesége csak a fejét csóválja csendesen... tésnapján mar a lakodalom is megvolt. Addigra mindenki megbékélt. Jövőre lesz ennek az ötvenedik évfordulója, s lám, itt a követendő példa, most is szeretik egymást és nem csak megszokásból. □ — Földosztáskor jöttünk Felsősimára, itt kaptunk tizenegy hold földet — emlékezik a múltra Imre bácsi.— Nagy volt az öröm. Mind a ketten gazdálkodók gyerekei vagyunk, földből élünk. Gyorsan felhúztuk ezt a házat, két szobát, középen a pitarral, előtte tornáccal. Volt egy lovam is, meg két tehenem, azzal műveltem a búzát, kukoricát és a többi növényt. Aztán három év múlva beadtam mindent a téeszcsébe. Majd a Béke Őre Termelőszövetkezet tagja lettem. Éjjeliőrként kerestem kenyeret a családnak. Öt éve mentem nyugdíjba, az akkor már egyesült Ságvári Téesz- ből. — De egy percre le nem ülne — vág Mária néni a férje szavába. — Állandóan dolgozhatna. Most is fát vág. — Ne kúrálj, — korhol Imre bácsi szava. — Lehet itt pihenni? Hisz mindig eltüzeled, amit felvágok! Meg hát ősszel is kivágtak egy csomó fát, ahogy a villanynak csinálták a helyet. Ki vágja azt fel, ha nem én? — emeli fel a fejét. Talán a munka tette, nem tudni, de mind a ketten egyenes háttal, sok negyvenévest megszégyenítő frisseséggel, fürgén mozognak. Nem látszik meg az eltelt hét évtized, csak a hajszálak deresek, ez betudható a téli zúz— A munkám a járművillamossági szerelés, a hobbim a faragás-barkácsolás — de ha jól belegondolok, nem tudom elválasztani a kettőt. Mondhatnám: a másik hobbim a szakmám. Ugyanúgy szeretek gépkocsikkal bütykölni, mint a fával... A naményi művelődési házban öt évvel ezelőtt indult a barkácsklub fiatalok részére. Schmidt Sándor, az ismert fafaragó vezeti ma is a kört, melynek hűséges tagja Bozó Sándor. Kényelmes hintaszék áll a szoba közepén, díszes intarziás óra a falon, sötét, faragott fogason függ a kabát az előszobában... és a szekrények teli könyvekkel. Erre is jut idő?! — Szeretek olvasni, a feleségem szintén könyvkedvelő. Ami engem illet, a szépirodalom mellett a szakkönyvekre is időt kell szakítani! Egyébként most újabb elfoglaltságom lesz majd: jelentkeztem a technikusi minősítőre. Ez bizonyára megcsappanja a szabad időmet, de oda, abba a sarokba még vannak terveim... Szeretném beburkolni a falat, polcokat rá, amolyan munkasarkot... Tavasszal ugyanis a mostani „műhelyemet” kipakoljuk, lakhatóvá tesszük... Tarnavölgyi György murának is. A ház körül mindig rend van. Imre bácsi az udvaríelelös. vesszőseprő- jével felkészülten várja a hóesést. Csak Mocskos ugat továbbra is kitartóan az udvaron. nem tudni kire. Olyan ritkán vetődik erre idegen, a szomszédokat megismeri. Talán az égen húzó vadlibák keltették fel érdeklődését. Egy hónapja, hogy először gyújtott villanyt a lakásában a hetvenéves Szabó Imre bácsi és ugyanolyan idős felesége. Akkor a kapcsoló kattintása még szertartásszámba ment. Ma — alig harminc nap elmúltával — megszokott mozdulattá vált, s már hiányozna az életükből, ha elmúlna ez az először csak álomnak hitt valóság. — Azt mondtam az asz- szonynak, csípj meg. ébren vagyok-e? Talán még a könny is kicsordult a szemünkből. — Nem hittem, hogy elérjem: az én lakásomban is ég a villany — tromfol Mária néni. Hét évtized petróleumlámpa mellett. Kimondva is sok Az esti vakoskodást felváltotta a szobában mindenüvé szétáradó villanyvilágítás. — Tiszta, nem kell vele bajlódni és csak egy kattintás — ismételi Mária néni. Látszik, még most sem tud vele betelni. Könnyes szemét rászegezi a fehér burára és a mellette lógó régi, kicsorbult üvegű lámpára. Két külön világ. — A gyerekektől kaptuk ezt a csillárt, hétszáz forint volt. Ennek — s rámutatnak a petróleumlámpára — talán már semmi hasznát nem vesszük. Százszor jobban világít az új. de azért eltesz- szük, már meg is van a helye a kamrában. Nemsokára veszünk egy mosógépet, hadd könnyítse a munkát. Hét gyermekre volt mit mosni. Legalább öreg napjaikban legyen másként. Villanyvasaló már van. mutatja is Mária néni. Csak egy baj van: nem tudja még használni. — A lányom már elmagyarázta egyszer, de hát tegnap is a szenes került a kezembe. Jobban hozzáállnak ahhoz az ujjaim. Legnagyobb boldogság mégis az, amikor lefekszünk és az ablakon keresztül bevilágít az utcai lámpa fénye. Ilyenkor legszívesebbén felkelnék és egész éjszaka csak azt nézném. C Imre bácsiék két malacot vágtak. Bőven lett zsírjuk, meg a füstölt is a kamrában várja az éhes szájakat. Tizenhárom unoka, egy egész csa- ,:.it. Karácsony napján meglátogatják a nagyszülőket és ők is visszamennek a gyerekekhez. Imre bácsi kétszáz öles szőlőjében ebben az évben is megtermett a két hordó bor. Ki is tart újig. Sokol rádiójuk már régen van. Ügy tervezik, hogy hamarosan televíziót is vásárolnak. S vajh kerül-e új lampabura a régi kicsorbult helyére? Sípos Béla 0
