Kelet-Magyarország, 1977. december (34. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

1977. december 25. Késett az expressz Méterekre a tragédiától Ha minden jól megy, nyolc­ra itthon vagyok — mondta az asszonynak, aztán míg vé­gigment a Kórház utcán, az időt kémlelte. Tiszta az ég, ha nem jön köd, jó szolgálat lesz. A fűtőházban lejelentke- zett a felvigyázónál, aztán el­indult az állomásra. A gép, amelyen több mint 12 órát tölt majd, már a záhonyi vo­nat előtt állt. Az átadás gyorsan megtörtént, s a for­galmista nemsokára jelt adott. Záhonyba pontosan érkeztek. Az utasok leszálltak, a vonat mellékvágányra hú­zott, s a gép vezetőjével, Sze­gedi László mozdonyvezető­vel a Puskin expresszre várt. „Jó utunk lesz" A gyors percek múlva be­robogott. A mozdonyt lekap­csolták, s míg Szegedi László „a vonatra járt”, a vonatve­zető meghozta az írásbeli rendelkezést. Szerencsénk van. jó utunk lesz — gondol­ta a mozdonyvezető, amikor a rendelkezésre nézett. Az­tán lehúzta a mozdony abla­kát és várta, hogy elindul­hasson. Október 19, este 20 óra 05 perc volt. Az átrakókörzet sínrengetege után felgyorsí­tott. A mozdony szépen, egyenletesen húzott, úgy tűnt, késés nélkül érnek Ceglédre, ahol másik mozdony áll a vonat elé, s az viszi tovább Belgrádba. Nyíregyházáig csak egy jelző fogta meg, az­tán a váltóknál is lassítani kellett. Nem sok utas szállt fel, hamar továbbindulhat­tak. Ceglédig 25 perc késést szedtek össze. Bosszankodott, pedig nem tehetett róla, hogy néhány fagyott váltó miatt pirosat mutatott a jel­ző. A nyílt pályán gyorsab­ban húzott, de ez sem volt elég a pontos érkezéshez. Tudta, hogy ezért senki nem szól majd, hisz a késés nem az ő hibája, de a vérében van, hogy pontos legyen. „Minden rendben!" Cegléden egyedül maradt. A vonat a személyzettel to­vábbment, ő a mozdonnyal várta a Belgrádból érkező expresszi. 4,30-kor indulnak, s ha tartani tudják a menet­időt, 7,02-kor befutnak Nyír­egyházára. Még bő hét óra a szolgálat — gondolta — és megindult, hogy körbenézze mozdonyát. Az ágytokokkal kezdte, mert egy ilyeh hosz- szú út alatt felmelegedhet a tengely, s akkor nem lehet tovább menni. Szerencsére ez rendben volt és a homokoló- cső sem tört le út közben. Fontos, hogy ez is megle­gyen, ilyen fagyos időben csak úgy tud elindulni, ha homokot szór a kerekek alá. Aztán a szekrényfelfüg- gesztők következtek. Egy csa­vart meghúzott, majd a szel­lőzőmotorok következtek. Mindent rendben talált, ke­zet mosott, s nekiállt vacso­rázni. Szalámit, kenyeret, al­mát rakott az asszony, pedig tudja, hogy az almát nem is szereti. Csak ilyenkor mozdo­nyon eszi, mert a víz nagyon felmelegszik. Vacsora után nekiállt ablakot törölgetni. Nyáron könnyebb, mert a víz gyorsan leviszi, de hidegben csak szárazon lehet megtisz­títani. Mire végzett, befutott a Puskin Belgrádból. Késésben volt, s míg a vonatra járt, azon töprengett: hogyan hoz­za haza pontos időre. A gép­kísérő elvégezte az összekap­csolást, a fékpróba követke­zett. Feltöltötte a gépet leve­gővel, aztán behúzta a féket. Lent a kocsivizsgálók néz­ték, fog-e mindegyik, aztán megkapta az oldásjelzést. A kocsivizsgálók ismét nekiin­dultak, s mindjárt jelezték is: minden rendben! „Meg kell állni!" A vonatvezető átadta a me- nétlévélet. Hét kocsi, amit vinni kell, s ez 210 fekvőhe­lyet jelent. A forgalmista jelt adott, s a Puskin ex­pressz kihúzott Ceglédről. A rendelkezés szerint Abonyig csak nyolcvannal mehettek, Abonyban 40 kilométerre kel­lett csökkenteni a sebességet. Ha tovább is így megy, nem tudják tartani a menetidőt. Szolnokról harpar továbben­gedték őket. A mozdony pil­lanatok alatt gyorsított, s pár száz méter után már el­érték a 100-at. Ha így me­hetnének — gondolta Sze­gedi —, de be sem fejezhet­te a gondolatot, a szajoli jel­ző pirosat mutatott. Ráféke­zett. A kerekek csikorogva engedelmeskedtek, s mire a jelzőkhöz érkeztek, az kettős sárgára váltott. Az alsó fény álló sn.rga volt, a felső villogott, s Sze­gedi László megörült, hogy ha lassabban is, de áthalad­hatnak az állomáson. Aztán a váltók következtek. Az el­ső kitérőbe terelte az ex­presszi. Szegedi László szeme a vágányokon járt. Vajon a másik váltó merre irányítja őket, lassítson-e tovább, hogy az alvó utasok ne vegyék észre az irányváltoztatást? A második váltó követke­zett. A mozdony kerekei csattogva követték a vágá­nyok íveit. Szegedi a sínek­ről előre nézett. 'Klőtte vagy 150 méterre egy tehervonat állt. Keze a gyorsfékre ta­padt. Az expressz kerekei csikorogva lassítottak. Meg kell állni! Meg kell állni! — mondogatta félhangosan Sze­gedi, s szabad kezével önkén­telenül Ä húzta visszafelé a mozdony elejét. „Ezt mi szúrtuk el..." Még hetven méter volt hátra a tehervonatig, amikor az expressz megállt. Szegedi üres tekintettel nézett előre, aztán hirtelen ömleni kez­dett róla a verejték. Lába re­megni kezdett. Kollégája ju­tott eszébe, aki néhány éve a nagy köd miatt későn vet­te észre a vágányon álló te­herautót és hiába fékezett. Aztán az asszonyra gondolt, akinek azt mondta: nyolcra hazaér, a gyerekekre, akik­nek lehet, hogy el sem mond­ja mi történt; az utasokra, 'akiket hazavárnak. Gondolataiból a rendelke­ző forgalmista hangja térí­tette vissza. Ezt mi szúrtuk el — mondta —, aztán ott­hagyta Szegedit. Néhány perc múlva már tolatni kel­lett, aztán beírták a naplóba a megállást. A forgalmista ismét jelt adott, s az ex­pressz megindult Nyíregyhá­za felé. Október 20, reggel 8 óra volt. A Puskin expresszről még álmosan szálltak le az utasok. A legtöbbjük nem is tudta, hogy az éjjel valaki megmentette őket. Nyíregyházán, a Kórház utca 93. szám alatt Szegedi Lászlóné ezen a reggel sír­va készítette el a reggelit. Balogh József UWellemes családi otthon, két szoba, IC konyha, fürdőszoba. Nevelői szolgá­lati lakás Gégényben. A szobában modern bútorok, színes tévé, magnő, sok könyv, az Üj Magyar Lexikon, mai művek, Fiatal szőlők könyve. Kfilön oszlopban: Búcsú a cigányteleptől, Csikóink kényesek {magyarországi cigány népköltészet), Bari Károly kötete: Elfelejtett tüzek. Sohsem- volt cigányország, Cigányok, A cigány nép­mese, A cigány meg a sárkány, Füstős képek... Guszti tanító bácsi — Nagvpcseden születtem, kilencen vagyunk testvérek, én vagyok a legkisebb. Apám Pesten a kertészeti vállalat­nál dolgozott, 77 évts. Jó­formán anyánk nevelt ben­nünket. Fiútestvéreim között van tsz-tag. tej-, malomipari munkás, gépkocsivezető. A lányok férjhez mentek, ők nem tanultak szakmát. — Milyen volt a gyermek­korom? A mi családunk jobb körülmények között élt. mint a többi cigánycsalád. De azért nehéz volt. Nekem ott­hon nem volt egy sarok, ahol tanulhattam volna. Abból él­tem, amit az iskolában ma­gamra szedtem... A taná­raim nem kivételeztek velem, sem jó, sem rosáz értelem­ben. Tudomásul vették, hogy vagyok, s talán vihetem is valamire. Segítettek, talán azért, mert én maradtam egyedül cigánygyermek az osztályból, mire elértünk a nyolcadikba... — Az egész falu tudta, hogy a cigány Miska fia gim­nazista lett. Mindenki várta, mi lesz, hogy bírom, meddig bírom. Nagyon sokat köszön­hetek a tanáraimnak, akik között sok volt a fiatal, ak­kor egyetemet végzett. Minél több pluszt akartak adni a tananyagon kívül. Nem vol­tam sem jó, sem rossz ta­nuló, hármas-négyes volt a legtöbb jegyem. De a vége felé jobban rákapcsoltam, ek­kor már megvolt a csíra ben­nem, főiskolára mennék ... — De hová? Olyan hely kell, ahol a legtöbb támoga­tást kaphatom és a szüleim­nek sem kerül sokba. A ka­tonai főiskolára jelentkeztem, fel is vettek. Két évig tanul­tam ott, de közben gyakran éreztem, hogy nem egészen az én alkatomnak való pálya felé tartok. Nem akartam meghátrálni, szégyelltem vol­na a falu előtt, és magam előtt is. Aztán az egészségem közbeszólt, egészségi okok­ból nem folytathattam a ta­nulást a katonai főiskolán. Hazajöttem és beiratkoztam a nyíregyházi tanárképző fő­iskolára. — Nagyon megszerettek itt a fiatalok is, a tanárok is. Talán azért is, mert úgy mondom, én voltam a lelke a főiskolán a tánccsoportnak. Gyakran csak úgy kerestek, hol van a táncos Guszti. De a fő dolgom a tanulás volt. Közben a múltam sem ha­gyott nyugton, elkezdtem a gyűjtést, felmérést, és meg­pályáztam egy országos ki­írást. Kiemelten első helyet értem el. A témám ez volt: A családi életre nevelés a szülői házban a cigá­nyoknál. Ez maradt a dip­lomamunkám is... — Két éve kaptam meg a tanítói oklevelet, azóta itt tanítok Gégényben. A felesé­gem is pedagógus, van egy gyerekünk, Richárd, s itt élünk ebben a szolgálati la­kásban, velünk van az anyó­som is. Balázs Gusztáv, ha akarná sem tudná letagadni szárma­zását. Arcán, egész külsején fajtájának jellemző vonásait viseli. Nem is akarja tagad­ni, hogy cigány származású. Nem vágta el a gyökereket, amelyek a nagyobb család­hoz kötik. A gégényi tantestület és a falu — úgy érzi — befogad­ta. Eleinte ugyan voltak han­gok egy-két szülő részéről, hogy cigány tanító fogja ta­nítani a gyermeküket. De a fiatal pedagógus nem szavak­kal, a gyermekek napról nap­ra gazdagodó tudásával bizo­nyított. Akadtak szülők, akik át akarták „íratni” a gyer­meket a Balázs tanító bácsi osztályába... — Annak köszönhetem, hogy nem ismerek pardont az iskolában. De amikor szü­net van, elfelejtem, hogy pe­dagógus vagyak. Együtt hem- pergek a gyermekkel, futko­sunk, játszunk, táncolunk. Ezt a legtermészetesebbnek tartom... Szabad idejében fáradha­tatlanul gyűjti a régi cigány­táncokat. néprajzi kincseket. Jól beszél cigányul, így ha­mar bizalmukba fogadják mindenütt. A tanításon kívü­li szenvedélye: a tánc. Két­éves felsőfokú néptáncokta­tói tanfolyamra jár testre, a Népművelési Intézetbe. Nép­művelői hajlamát a község­ben is kamatoztatta. Amikor Gégénybe jött, elvállalta a művelődési ház vezetését, ő tanította a népi táncosokat is. Aztán valami értetlenség, idegenkedés a kedvét szegte. Maradtak az iskolás gyerme­kek, akikkel nagy buzgalom­mal foglalkozik. Kevés cigány származású értelmiségi vállalja a múlt­Két emelet boldogság Karácsony az új lakásban Együtt a Subert család. (Gaál Béla felvétele) Második emelet, kilences ajtó. A névtáblán a lakástu­lajdonos neve: Subert József őrmester. — Három és fél évvel ez­előtt nősültem, amikor meg­kaptam az első ezüstcsillagot — kezdi a beszélgetést a szőke hajú, alig huszonhat éves őrmester. — Nyíregy­házán maradtam, feleségem is itt, a Volánnál dolgozik. Jósavárosba költöztünk az unokanővéremhez. Amolyan együttlakás volt ez, hiszen többet jelentett az albérlet­nél. Egy év múlva megszü­letett a kislányunk. A kétéves Csilla mintha megérezné, hogy most róla folyik a beszélgetés, hirtelen abbahagyja a játékot a kis szobájában és az apjához szalad. Nem kell sokáig kö­nyörögnie, gyorsan belekerül apja ölébe. Most már innen hallgatva figyeli tovább a beszélgetést. — Hosszú utat bejártunk, amíg beköltözhettünk ebbe a lakásba — folytatja Subert őrmester. — Csilla születése után feleségem édesanyjához költöztünk, nem messze a helyőrséghez. Hajdúsámson- ba. Én édesanyámnál laktam hétközben, csak hétvégén, vagy szolgálat után találkoz­tunk. Távházasság volt ez a javából. — Kicsit elgondol­kozik, s olyan az arckifeje­zése, mintha azt mondaná: „Ej, régen volt már, kár rá szót vesztegetni.” A másfél szobás, étkező­fülkés, gázfűtéses lakásba a nyár végén költöztek be. Mi­csoda izgalmakkal teli napok voltak azok augusztusban! — Mint más, hozzánk ha­sonló fiatal házaspár, mi is leírhatatlanul boldogok vol­tunk, amikor átvehettük a lakás kulcsát — emlékezik vissza. — Bútoraink nem vol­tak, addig feleslegesnek tar­tottuk megvételüket. Kulcs­átadás után azonban első útunk a boltba vezetett. Azóta helyükre kerültek az új heverő’k, szekrények, Csil­la kiságya és a könyvespolc is. Kialakult a lakás belső képe, de a háziasszony sze­rint még sok csinosítani való van rajta. — Ezt rábízom a felese­gemre — mondja nevetve Subert József —, most úgyis több ideje van rá, mert a kislány csak jövő tavasszal kerül bölcsődébe. — Már csak a lakás díszí­tésére gondolok — mondja a feleség —, de az legalább olyan fontos, mint bármelyik másik berendezési tárgy. Igaz. Csilla szobájából még hiányzik egy íróasztal és egy kis szekrényt is kellene ven­ni. A könyveinket sem tud­juk már hová pakolni. Van még tennivaló, de ez a kel­lemesebb gond. Közben Csilla is megbarát­kozik. leszáll az apja öléből és minden kérdezősködés nélkül, kicsit selypítve rá­kezdi: — Tubert Tillának hívnak és két évesz vágyót. Majd megkérdezi: — Téged hol hívnak? — de mintha választ sem várna, gyorsan visszaszalad a játékaihoz és felkapja a nagy babáját. . — Szeretünk olvasni — folytatja Subert őrmester, aki szolgálatvezetőként szolgál — még Csilla is. Igaz, ő csak a képeket nézegeti az újság­ban, de sohasem szakítja el. Szabad időmben szívesen fej­tek keresztrejtvényt is csak úgy, magamnak. Régi vá­gyam, hogy az elkezdett kö­zépiskolát befejezzem, le­érettségizzem. Remélem nem­sokára elérem célomat, Subertéknak ez lesz az el­ső karácsonyuk az új lakás­ban. — Eddig minden évben máshol volt a karácsonyunk. Most a negyediket a család­dal együtt, az új lakásban ünnepelhetjük annál is in­kább, mert karácsonykor és szilveszterkor sem leszek szolgálatban. A feleségem úgy tervezi, hogy Csilla szo­bájában állítjuk fel a fenyő­fát. Már nagyon várja ve­lünk együtt az ünnepet. Ha meglát az utcán egy télapót, alig tudjuk elvinni onnan. Ó még nem érti, milyen bol­dogságot jelent nekünk a mostani karácsony, de ve­lünk együtt örül ennek a szép ünnepnek. Sipos Béla ját. Sokan nem is örülnek, ha emlékeztetik őket erre, és megszakítják még a rokoni, baráti kapcsolatokat is a „ré­gi családdal”. Balázs Gusz­távot nagyon bántja ez, azt vallja, belülről éppen azok segíthetnének a cigányság felemelkedésében, akik közü­lük jöttek. Az ő szavuk, pél­dájuk mindennél többet* ér. — Azt szeretném, ha minél több kartársam lenne ci­gány. Nekünk pedagógusok­nak lehet talán a legtöbbet tenni azokért, akik ma még a régi életet élik, nem akar­nak változtatni. Egy, két fecske, való igaz, nem csinál nyarat, több kellene ... Búcsúzáskor a gyermekágy­ra esett a tekintetünk. Ba­lázs Gusztáv a ki nem mon­dott kérdésre válaszolt: — Igen, az a nagykendő a kiságyon, az édesanyámé volt. Tőle kaptuk... Nagyon illik a lakásba, éppúgy, mint az ott a sarokban, amit Ajak­ról hoztam... Páll Géza KM ■h^^hkuc.oet

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom