Kelet-Magyarország, 1977. november (34. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
Reggelre eldőlt a harc. O któber 24-én este Lenin úgy döntött, elhagyja azt az illegális lakást a viborgi városrészben, ahol Finnországból való hazatérése óta rejtőzött és elmegy az események központjába, a forradalom akkori főhadiszállására, a Szmolnijba. „A biztonság kedvéért — írja Eino Rahja régi bolsevik — elhatároztuk, hogy kimaszkírozzuk. Amennyire lehetett, kicseréltük a ruháját, bekötöttük az arcát egy meglehetősen piszkos kendővel, mintha a foga fájna és öreg sapkát tettünk a fejére...” így érkezett meg munkatársaihoz az a férfi, akiről néhány óra múlva mindenki másnál többet írt nemcsak az orosz, hanem a világsajtó is. KATONAI ÖKÖL Ezen az estén 10 óra körül Levickij tábornok a vezérkar képviselőjével folytatott telefonbeszélgetés során így fogalmazott: „Az a benyomása az embernek, mintha az ideiglenes kormány egy olyan ellenséges állam területén volna, amely befejezte a mozgósítást, de még nem kezdte meg az aktív tevékenységet. S éppen az a tény, hogy a bolsevikok, bár gyakorlatilag régen megvan a lehetőségük arra, hogy valamennyiünkkel leszámoljanak, mégis ennyire határozatlanok, feljogosít arra a feltevésre, hogy nem mernek ujjat húzni velünk ...” non kérdezte Cseremiszov tábornokot, az északi front főparancsnokát, igazak-e „a Petrográddal kapcsolatos híresztelések”. Cseremiszov: „Az isten szerelmére, ezek nem híresztelések, hanem megbízható tények! Az Ideiglenes Kormány non létezik, Kerenszkij miniszterelnök elvesztette hatalmát, a hatalom és Petrográd teljes egészében a forradalmi tanács kezén van...” Cak a Téli Palota állt még. John Reed ott volt azok között, akik rohamra indultak ellene. „Vezényszavak hangzottak, majd a sötétségben láthattuk a közeledő tömeget. Csendben jöttek, csak a léptek ütemes zaja és a fegyverek csörgése hallatszott. Csatlakoztunk az első sorokhoz. Mint valami széles fekete folyam, áradt a néma tömeg a Vörös Kapun. Egy előttem haladó vörösgárdista halkan megszólalt: — Vigyázzatok, elvtársak! Ne bízzatok bennük. Biztos, hogy lőni fognak.” „Amikor átjutottunk a kapun, elkezdtünk rohanni, meghajolva, szorosan egymás mellett. Ám a Sándor- oszlopnál hirtelen megtorpantunk. — Hányat öltek meg közületek? — kérdeztem,. — Nem tudom. Körülbelül tizet... Átmásztunk a tűzifából emelt barikádon és a túloldalon újjongva pillantottuk meg a tisztiiskolások eldobált fegyvereit. A főbejárat tárva-nyitva, az ajtókon át fény szűrődik ki és a hatalmas épület néma, mint a sír,” Körülbelül ugyanezekben a percekben küldte szét az Ideiglenes Kormány „Mindenkihez” címzett rádiótáviratát, amelyben közli, hogy nem adja meg magát és katonai segítséget kért a főhadiszállástól, amely „útnak is indított egy különítményt”. Október 25-én, az új időszámítás szerint november 7-én, éjjel 2 órakor működésbe lépett a történelem legjobban előkészített és vitathatatlanul legnagyobb horderejű fegyveres felkelésének gépezete. Nem a megindult osztagok létszáma — háromezer matróz, pár ezer vörösgárdista, mintegy húsz század elit katona — döntött, hanem a tökéletes tudatosság, mind katonai, mind politikai értelemben. A lényeg az volt, hogy az akciót gyakorlatilag végrehajtó katonai ököl mögött minden vonatkozásban lebírhatatlan erő állt: a világ legnagyobb országának népe, amelynek forradalmi akaratát immár a leghaladóbb politikai csoport vezette, egy új világot álmodó-teremtő géniusszal az élén. Reggelre gyakorlatilag eldőlt a harc és délelőtt tízkor Lenin megírta a Forradalmi Katonai Bizottság Kiáltványát: „Az Ideiglenes Kormányt megdöntöttük. Az államhatalom a petrográdi proletariátus és helyőrség élén álló Forradalmi Katonai Bizottság kezébe ment át” CSAK A TÉLI PALOTA... A fordulat olyan gyors, hogy sokan egyszerűen nem hiszik el, amit hallanak. Október 25-én, 23,40 órakor Ba- lujev tábornok, a nyugati front főparancsnoka telefo„FELÁLLT LENIN...” „Besötétedett — mondja el élményeit a Szoldatszkij Golosz 1917. október 27-i számában egy tiszt, aki a Téli Palotát védte a felkelőkkel szemben. — Az Auróra cirkálóról és még valamerről megkezdődött a tüzelés és ez erősen befolyásolta a Téli Palota helyőrségének hangulatát. Legelőször a kozákok soraiban mutatkoztak a csüggedés sorai, ... de senki sem óhajtotta a vérontást ...” 1917. október 25-én (november 7-én), este 10 óra 45 perckor — tudósítanak a történelmi krónikák — megnyílt a Munkás- és Katonaküldöttek Szovjetjeinek II. összoroszországi Kongresszusa, amelynek 649 tagja közül immár 390 volt a bolsevik. Felállt az az ember, akinek oroszlánrésze volt e megváltozott arány — és az egész helyzet — kialakulásában; felállt Lenin és hivatalos határozati javaslat formájában előterjesztette harcos élete három nagy, megvalósuló álmát: a három dekrétumot — a földről, a békéről és a szovjethatalomról. Az éljenzés, kiáltozás, tapsvihar közepette, élete — és az emberiség története — e nagy pillanatában egyszerűen, pátosz nélkül tette, amit mindig: megfogalmazta, amit a tömegek akarnak. Az orosz tömegek, akiket elvezetett a győzelemig és a többiek, a holnapok győztesei. Lenin októbere APÁTI MIKLÓS: Egy mondat a forradalomról megváltaná újra és újra a régi Forradalmat, de a mondat új legyen igazán, hogy a régi, a szent, a „Szép beszélgetéssé” nemesedett, az aszúvá érett, az ébentestű megmaradjon, vérre, ó mindig vérre gondol a polgár, az úr, talán a csatakürt is, a zászló is, igen, a magát csodáló zúduló vérre, a dübörgő vérre, a Bárány szent vérére, de nem a vér a forradalom, és nem is nagy, közös éneklés, csupán egy mozdulat, ahogy az ember mindenkoron kilép a szegények erdejéből, a tisztásra jut, egy pillantással körbetekint, harmat üti bokáját, s nem az elérhető kudarc, kilép a szegények erdejéből, az évszázadokig biztos menedékből, a kelő Nap előtt föltiszteleg, az idő rétegeivel hősen szembenéz, különválaszt napokat, éveket, évszázadokat, korokat, társadalmakat, mondván: „ eddig: ez, ezután az”, feltűri az ingujját, kaszáját leszúrja a földbe, megfeni, s elindul, harmatban áztatva magát, azután verítékben, és eszébe jut az egyetlen forradalmi mondat: „délre végezni kell”, délre végezni kell, különben bebüdösíti a hőség, a hétágra sütő Nap, az asszony ebédje, a gyerekzsivaj, hát elindul, kaszáját, magát, életét lengeti már, s tudja: délre végezni fog napokkal, évekkel, évszázadokkal, és nem rendeletet hagy maga után, de rendet, Rendet.
