Kelet-Magyarország, 1977. október (34. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-09 / 238. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. október 9. Motorizált öröm és gond — Három hétig tudom, raj­tam nevetett az egész ház. Szétszedtem a kocsit, aztán összeraktam. Amolyan főja­vítás volt. Ha elviszem egy szerelőhöz, legalább 3000 fo­rintot elkért volna. Igaz, rá­ment a szabadságom, hajnal­ban kezdtem, de most újra megy. — Igen, én is néztem M.-et az ablakból. A felségem mondta is: szegény ember autója. Először bosszantott, hogy itt kótog már hajnaltól, aztán sajnálni kezdtem. Miért van az, hogy egyeseknek bő­ven futja a kocsira, ez a csó­ró meg az egész szabadságát egy ócska Warszawába öli? — M.' igen jó dolgozónk. Raktári kiadó. Már 13 éve itt dolgozik. Hogy mennyit ke­res? Ha jó hónapot fog ki, akkor úgy háromezer körül. Neki nincs lehetősége még tusira se. A szakmája köszö­rűs. Mondja, hát köszörültet valaki maszek alapon? Igen, tudom, hogy kocsija van. Egy ócska Warszawa. Húzták is a srácok: — Mi(az Bandi, csak nem a veterán autók verse­nyére készülsz? — így a fő­művezető M. üzemében. — Mielőtt szanáltak, a vá­ros szélén laktunk. Én is szerettem volna a kocsit. A szomszédomban is volt. Úgy gondoltam, Bandinak is jobb lesz bejárni, meg aztán néha kiruccanhatunk vele. A gye­rekek is mondogatták: aki ad magára valamit, autón viszi a gyerekét az iskolába. Mi­ért. mert az én férjem csak melós, nem teheti meg ugyanezt? — Négy éve vette édes­apám az autót. Nagy zrík voltak akkoriban. Kölcsön is kért pénzt, meg eladtuk azt, ami a régi kertben termett, nagymama is segített. Apám még egy kút ásásánál is vál­lalt munkát, hogy pénzünk legyen. Anyám minden étke­zésnél mondta: csak módjá­val, spórolni kell a kocsira. Hogy mennyibe került? Úgy tudom. 27 ezerbe. Szerintem nem ér annyit. Tragacs. Igaz. megy. — Garázst nem is igényel­tem. Több. mint 50 ezerbe ke­rült volna. A szabad ég alatt parkolok, ami nem tesz jót az IL-nek. Mert így becézzük, a rendszáma miatt. Évente rá­költünk legalább 6 ezret a ja­vításokra, alkatrészekre, eh­hez jön az üzemanyag. Még szerencse, hogy elbütykölök vele, így tovább él. Már gon­doltam arra is, hogy eladom. De ki venné meg? — Drágább lett a lakásre­zsink, a kocsi is sokba kerül. Mégis megtartjuk. Megszok­tuk. meg másikra nem futná. Tudom, hogy sokan kinevet­nek miatta, de van abban irigység is. Nem igaz, nem koplaljuk meg. Csak szeré­nyebben élünk, nemigen ve­szünk semmit, csak ami kell. Négy és félezer forintból gazdálkodunk, a két gyerek is sokba kerül. Vállaltam most itthonra varrást, jó kiegészí­tés lesz a pár forint. — Hogy hova járunk a ko­csival? Hát nagymamáékhoz Cs.-be, meg voltunk egyszer Erdőbényén, meg Miskolcon. Készültünk egyszer a Bala­tonhoz, de édesapám azt mondta, nem bírja ki a kocsi, meg sokba kerül ott még két nap is. Főleg arra használjuk, hogy apa és anya munkába megy rajta, meg minket szok­tak elvinni az iskolába. Őszintén megmondom, rühel­lem már a járgányt. Mindig azt emlegetik, ha valamit nem lehet megvenni, meg édesapám mindig barkácsol rajta. Nem sok örömünk van belőle. — Engem el szokott vinni reggelenként a munkahe­lyemre. Bandi rendes fiú, so. sem fogad el semmit, pedig kértem már tőle szívességből is fuvart. Azt mondja: — nem vagyok taxis öregem. Szerintem élhetetlen, legalább a benzint hagyná kifizetni. Nem hiszem, hogy sok öröme lenne a kocsiban. Főleg a fe­lesége erősködik, annak má­niája a kocsi. — Erzsiké itt dolgozik ná­lunk. Gomblyukvarró. Rendes asszony, csak rátarti egy ki­csit. Mindig „a kocsink így. a kocsink úgy”. Pedig egy tragacsuk van. Inkább venne néhány könyvet, ráférne. De nem mondjuk neki, mert ilyenkor rögtön visszavág: mi az, irigykedünk? — Ismerem M.-ék két gye­rekét. Az egyiket most taní­tom. a másik korábban járt elém. Jófejűek. Ha otthon többet foglalkoznának velük, még jobb tanulók lehetné­nek. És amit legnagyobb hi­ánynak érzek: kicsi az olva­sottságuk, s a szülői háttér nem eléggé serkenti őket. Ha jól tudom, még televíziójuk sincs. így aztán sokféle gátlás is kialakul bennük, sok min­denből kimaradnak, ami pe­dig gazdagítaná őket. Beszél­tünk a szülőkkel is. A sok munkára hivatkoznak. Lehet, hogy igaz. — János és Csilla gyakorta vannak nálunk. A gyereke­inkkel barátkoznak, de néha. főleg vasárnap jönnek tévét nézni. M.-ék is lejárnak hoz­zánk. A gyerekek mindig szí­vesen elfogadják, ha kínálom őket. Néha azt hiszem, hogy örökké éhesek. Igaz, kama­szodnak, ez is lehet az oka. Csak azt nem értem, minek kellett még egy bólongató kutya is a kocsi hátsó abla­kába? — A feleségem azt mond­ja, hogy vegyük meg most a nagynénje kertjét, amit C.-bo_ kor mellett ad el. Itt a kocsi, azzal majd kijárunk, s meg­terem ami kell. Még talán piacozni is lehet vele. f Ez pénzt hozna, abból pedig ki lehetne cserélni az autót. A kert 12 ezerbe kerül. Ha fel­vesszük a mezőgazdasági kölcsönt, akkor léphetünk egyet. A kertészkedésbe pe­dig a gyerekek is besegíthet­nek. — Odaadom a kertet akár tizenkét részletre is. Sajná­lom őket. Erzsiké olyan, mint az anyja, az is mindig több­re vágyott, mint amire futot­ta. Bandika jó fiú. Jó föld ez, gyümölcsfa is van benne, nincs is messze. Persze mun­ka lesz vele. Én már nem győzöm, de ők még fiatalok. — Nem különösen érdekel az egész kertügy. Én nem megyek oda, ha anyám agyon­ver, akkor se. Mondtam a múltkor: az osztályban las­san mindenkinek jobb, mint nekem. Külföldre járnak, meg táborba, soknak gitárja is van, olvasnak, s ha van szabad idejük, ott fociznak a kispályán. Egy biztos, ha megnövök, nem akarok úgy élni, mint a szüleim. A vá­gyam? Egy bicikli! — Mindenki engem hibáz­tat, tudom. De nézze: tudom, másoknak is vannak olyan gondjai, mint nekünk. Van jogunk, hogy úgy éljünk, ahogy akarunk? Nos, ha ne­künk így jó. akkor hagyjanak nekünk békét. Maga is. Ha az ember többre akarja vinni, mindig irigykednek. Nem hi­szem, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik így gondol­kodnak. — Ha tanulna M., akkor meg tudnám változtatni a munkakörét. Azt mondja, nem ér rá. Pedig most indul egy tanfolyam, utána műsza­ki átvevőnek is tehetnénk. Azt mondja, most vesznek tel­ket, az jobb üzlet lesz, mint tanulni. Néha úgy érzem, hogy ez a rendes ember las­san megváltozik. Nem, nem a kocsi az ok. Belebonyolód­tak az úrhatnámságba. — Crhatnámság? Marha­ság! Járok hozzájuk. A lakás félig sincs berendezve. Sző­nyegük nincsen, egy kép se­hol a falakon. A konyhában élnek, még a gyerekek is ott tanulnak, sajnálják a pénzt íróasztalra is. Náluk csak a látszat számít. Az, hogy Ban­di odaáll reggel a kapu elé, Erzsiké beszáll. Látja az egész ház. Szerintem közben a fene eszi őket, hogy egy­szer jóllakjanak, vagy meg­igyanak egy üveg sört. — Nézze, az ember nem szívesen lép vissza. Ha most megszabadulok a kocsitól, mit mondanak majd? Leég­tem? Nem futja? És az igaz­ság az, hogy szeretek a ko­csin dolgozgatni is. Akkor többnyire egyedül vagyok, nem szól bele senki, mit csi­nálok. Amikor vettük, még arra is jó volt, hogy tervez­gessek. Utazás külföldre, ki­rándulások és így tovább. Mert az ember álmodozik, s néha még menekül is. Nos, nekem ez az IL. M. apja zsákolt; malmi munkás volt. Erzsébet tanyai leánynak született. Életük merőben más, mint a szülőké volt. Más szakma, más lakás, létbiztonság. Hogy emellett mégis megtermett a gyom is az életükben? Nos, a megvál­tozott körülményekre senki nem készítettek fel őket. Él­nek a látszatnak, s ezért fel­áldoznak nyugalmat, kényel­met, gyermeket egyaránt. A szomszéd, barát, ismerős, munkatárs, tanító, saját gyer­mekük véleményével ütköz­tek az ő szavaik. A mérleget nekik kell megvonni. Az egyik serpenyőbe ám kerül­jön a már-már jelképpé nőtt Warszawa, a másikba viszont minden, ami realitás. A srácok vágya is: a bicik­li! Bürget Lajos M amácska még az ágyban van reggel, mikorra elvégeztem azt a kevés munkát, ami a ház körül adódik. Ágyba viszem a reggelit, mint házasságunk első hó­napjaiban. Mióta nyugdíjasok vagyunk, úgy élünk megint, mint a mézeshetekben. Csak ennek már hullaszaga van. Mamácska megeszi a regge­lit, nézi a mennyezetet, ko­rán van még, minek is kelne fel? Tavaly ilyenkor már kezdődött a műszak. Akkor mamácska hozta ágyba a reggelit nekem. Elkísért az állomásig és úgy ment bevá­sárolni. Alig szólunk egy-két szót. Hangos szó csak akkor van közöttünk, ha nem talá­lok valamit. Ilyenkor ijedten pucol kifelé a macska és én is, ha tehetem, mert úgy düh­be gurul mamácska, hogy az nem mindennapi. Mielőtt el­mérgesedne a helyzet ilyen apró hülyeségek miatt, el­tüntetem magam egy-két órá­ra. Nyolc óra felé megyek be ismét, ilyenkor jön a postás az újsággal. A gyerekeket cu­korkával, mamácskát az új­sággal lehet kibékíteni. Sok­szor már rettentően unom a felolvasást, de hallgatnom kell, mert különben magam­ra haragítom. Néha csaltam magamnak egy-két órát, de rájöttem, hogy hamarabb be­fejezi a felolvasást, ha ko­rábban kezdi és akkor a dél­után szabad. Mindent elolvas. Azt mondja, ő az egész újsá­got megvette, tehát az első betűtől az utolsóig el kell ol­Farkas Ilona: Reggeli felolvasás vasni, mert különben a nyolcvan fillér kidobott pénz. És olvas hangosan, én meg hallgatom, ülök csendben, úgy teszek, mintha figyelnék. Né­ha sajnálom is, mikor majd kitekeredik a nyelve, ha egy- egy idegen név, szó kibetűzé- sével küszködik. Mert min­dent úgy olvas betűről betű­re, ahogy le van írva. Legtovább időz a hirdeté­seknél. Egyikhez-másikhoz kesernyés megjegyzést is fűz. Egyik nap, éppen a nyugdí­jasoknak kínált állásokat ol­vasta mamácska, mikor eszembe jutott, hogy hívtak engem a falu épülő szolgál­tató házához éjjeliőrnek. Hir­telen felálltam, elindultam kifelé. Mamácska döbbenten nézett utánam. — Elmegyek pengéért, elfe­lejtettem hozni — mondtam és már csuktam is be magam mögött az ajtót, nehogy visz- szahívjon. Kettőnknek kettő­ezer-háromszáz a nyugdíjunk. Jól jönne hozzá még valami kis pénz. Remélem hajlandó annyi áldozatot hozni ma­mácska. hogy megtanul ma­gában olvasni. Néhány éve végezte el a hetedik-nyolca­dik osztályt, azóta nem lehet bírni vele. Mint az első osz­tályos kicsi gyerekek, olyan izgalommal járt iskolába. Egy év alatt tette le a két osz­tályt. Most én is ilyen izga­lommal megyek az építőkhöz, hátha kellek még nekik. S ikerült az állás. Nem gondoltam volna, hogy ilyen átkozottul hosszú tud lenni egy éjszaka. Az a legrosszabb az egészben, hogy nincs kihez beszélnem. Van ott egy kutya, de még bolond­nak vélnének, ha vele beszél­getnék, és meghallaná vala­ki. Mamácska nem szokott le a reggeli hangos felolvasá­sokról. Talán el sem tudnék aludni, ha nem olvasna reg­gel az ágyam szélén. A reg­gelit továbbra is én hordom az ágyába, minek keljen fel szegény, mikor én úgyis tal­pon vagyok. De az újságért ő megy ki minden reggel. A legsüketebb napunk a hétfő. Vasárnap reggel, mikor vég­zek a műszakkal, veszek az újságosnál egy Népszabadsá­got. Ezt csak hétfőn reggel veszem elő, hogy mamácska hétfőn is fel tudjon olvasni, hogy könnyebben el tudjak aludni. Az éjjeli süketség után, olyan jólesik a hangját hallani. Változó életünk KM Szovjet rajzkiállítás a Műcsarnokban Vardziguljanc Ruben „Moszkva alatt” című sorozatából: Este, 1975. Bekarjan Dzovinar: Kárpátaljai vasárnap. 1969. fi

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom