Kelet-Magyarország, 1977. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-04 / 208. szám
KM VA8ÁRNAPI MELLÉKLET 1977. szeptember 4. □ INAI MENYASSZONYOK „Hiszen annál nincs soha szebb és nincs derekabb sem, mint mikor egymást értő szívvel tartja a házát férj és nő, nagy fájdalmára a rosszakaróknak, jóakarók örömére, jeles hírére maguknak...” (Homérosz: Odüsszeia) HOMÉROSZ ÖRÖKSZÉP SORAI A FÉRFI ÉS A NÖ KAPCSOLATÁNAK ŐSI CÉLJÁT, A HÁZASSÁGOT — A JÓ HÁZASSÁGOT! — DICSŐÍTIK. AZ „EGYMÁST ÉRTŐ SZÍVET», MELY NÉLKÜLÖZHETETLEN, S „A HÁZAT», MELY ÖNÁLLÓ, EGYÜTTES ÉLETÜK JELKÉPE. A PÁROS ÉLETÉ. ★ ★ . ★ — Négy éve járunk együtt, huszonegy éves vagyok. A vőlegényem, most szerel le a katonaságtól, erre vártunk. Tavaly novemberben volt az eljegyzésünk. Fürgén jár a keze, elnézést kér, sok a vásárló. Tarjányi Erzsébet a buji élelmiszer- boltban dolgozik, a nyíregyházi kereskedelmi szakmunkásképzőben szerzett szakmát négy évvel ezelőtt. Vőlegényével is munkahelye révén ismerkedett meg... — Leendő anyósom — mutat a pénztárban ülő középkorú asszonyra mosolyogva. Ö visszanevet fia menyasszonyára, láthatólag jó az egyetértés köztük. Nagyjából már az esküvő, lakodalom rendjében is megegyeztek a fiatalok és a szülők. — Egy közepes nagyságú lakodalmat szeretnénk rendezni: körülbelül száz vendéget hívunk. — No, és hagyományos lag- zi lesz? Vőféllyel, menyasz- szony tánccal? — A, nem tartunk menyasszonytáncot. Szerintünk ez már olyan elavult dolog. Nekem legalábbis nem hiányzik. Márpedig ő a menyasz- szony! — Hol fognak lakni? — Kapunk egy szoba-konyhát a szülői házban, bebútorozva. Egyelőre ott lakunk majd. Aztán pedig... szeretnénk beköltözni Nyíregyházára. A vőlegényem is el tudna helyezkedni: gép jármű-villamossági szerelő, a Kossuthban végzett Nyíregyen. Gondolom, én is kapnék állást a kereskedői szakmámmal. Nagyon jó lenne, ha sikerülne. Sok szó elhangzott már arról l mi is a célja tulajdonképpen a házasság intézményének. A többféle véleményből hadd válasszuk ki a talán legkézenfekvőbb magyarázatot. A házasság legősibb célja — írja egy neves etnológus — hogy az anyának védelmet biztosítson, mivel ő az utódnevelés miatt hosszú ideig tehetetlen, ami a létfenntartást (élelemszerzést) illeti... Ennek a meghatározásnak nem mond ellent a történelem során kialakult helyzet: a nő kiszolgáltatottsága, alárendelt szerepe a családban. Hiszen a puszta gazdasági függőség mit sem változtatott a legfontosabb hői szerep, az anyai hivatás fontosságán. Erre készültek évezredekkel ezelőtti lányaink, ez volt a ki sem mondott, de nyilvánvaló életcél mindig — ez ma is. — Három gyereket szeretnék! — mondta határozottan az esküvő előtt álló másik lány. — Meg persze saját házat, ahol a legjobb körülményeket teremthetjük meg a családnak... Szó sem volt a beszélgetésen álmodozásról, légvárakról, az erős és védelmező férfi nimbuszáról, leányregények szirupos ömlengéseiről. De szó volt szótlanul szerelemről, villantak menyasszony és vőlegény között az egyetértő pillantások, észrevétlen kézmozdulatok jelezték a legfontosabbat... — Tizennyolc éves vagyok és holnap lesz az esküvőm. A vőlegényem, Somorjai József huszonkét éves, ugyancsak ib- rányi. Gyors-gépíró vagyok a téeszirodán, két éve dolgozom, a szakiskola elvégzése után rögtön ide kerültem. E sorok megjelenésekor már asszony Majoros Ilona. „Szokványosán” ismerkedett meg férjével — tánc, beszélgetés. hazakísérés... Aztán az együtt járás hónapjai, évei, majd az eljegyzés — alig pár héttel az esküvő előtt. Utána a házasságkötés, mely feltehetőleg némi szóbeszédre is alkalmat adott a faluban. — Szerdán esküszünk, ami bizony szokatlan itt a faluban. Általában szombaton tartják az esküvőket és a lakodalmat. Mi azért döntöttünk a hét közepe mellett, mert a lehető legkisebb „felhajtással”, csöndben szeretnénk megesküdni. Egyébként KISZ-esküvőt tartunk. KISZ-esküvő. Nem túlságosan régi fogalom, nem is általánosan elfogadott forma — ám egyre több fiatal pár választja. Majoros Ilona például már jó pár ilyen esküvőn részt vett — ő volt eddig a házasulandók köszöntője a KISZ-szervezet részéről! Most őt köszöntötték az esküvőjén... — Van egy kis beszédem, amit „örököltem” a KISZ- szervezetben és többször elmondtam már. Annyit hadd emeljek ki belőle — mert hiszen én is ezt fogom hallani! — hogy a fiatalok közösségének támogatását ígérjük a fiataloknak. Cserébe azt kérjük: a házasság ne jelentse azt, hogy felhagynak a KISZ- élettel. Cserébe kérik. Talán nem túl szerencsés a kifejezés, de találó. Legalábbis annyiban, hogy sajnos, szükség van a „megállapodásra”. Általános ugyanis, hogy a házasság után szépen visszavonulnak a fiatalok. Ez természetesen részben érthető is: közös életük berendezése, a vágyott együtt- lét otthon tartja őket. Érthetetlen viszont akkor, amikor a régi szokás elevenedik föl benne: asszonynak odahaza a helye, nem pedig „lány- és legénypajtásai” között... Mert alapjában véve erről van szó! — Márpedig mi máris eldöntöttük, hogy nem sokat fog változni az életrendünk, továbbra is KISZ-esek maradunk. Itt akarunk letelepedni Ibrányban, nem szeretnénk hát kimaradni a fiatalok közösségéből. Márcsak azért sem, mert nem hisszük, hogy a házasság egy csapásra más embert csinál belőlünk, komolykodóvá, a szó ferde értelmében vett „felnőtté” tesz bennünket... Marika — nevezzük így 24 éves múlt, egy éve tanít a kis szatmári faluban. Roppant jó kedélyű lány, minden társaság lelke, ahol megfordul. Legalábbis így ismertem meg. Most azonban igencsak fáradtnak látszott beszélgetésünk idején, eltűnt a vidámsága. Nem is próbálta erőltetni a régi ismerős előtt. Füstbement a házassága. — Tudod, mit jelent innen rendszeresen bejárni Nyíregyházára? Márpedig én megtettem minden hét végén, busszal, vonattal, néha autóstoppal is. Laci, a volt vőlegényem technikus a ...gyárban, még főiskolás voltam, amikor megismerkedtünk. Jól kijöttünk egymással, intelligens srác, azt is tisztességgel megmondta: kalandot keresni jött ki akkor arra a főiskolai bulira. De aztán több lett ebből: amikor tavaly államvizsgáztam, eljegyeztük egymást. 1 Akkor vitt ki először a szüleihez. A falu nevére nincs szükség, azt hiszem. A lényeg 'áz: nem tetszettem otthon a szülőknek. Hogy pontosan miért, ma sem tudom — talán azért, mert anyám háztartásbeli, apám meg rokkantsági nyugdíjas már évek óta. Kubikos volt. Az ő szülei pedig... no, mindegy, a lényeg, hogy sok a pénzük. De van egy másik ok is, lehet, hogy ez volt a döntőbb. Amikor az esküvő is szóba került (mert azért nem utáltak ki a házból, ezt nem mondhatom, csak úgy tűnt, hogy szívják a fogukat), én kerek-perec kijelentettem, hogy szó sem lehet egyházi esküvőről. Teljesen elhűltek, mert azt is hozzátettem, hogy még titokban sem vagyok hajlandó. Mert még ezt is felajánlották. Kitört a csetepaté, és a vége az lett, hogy le- kurvázott az anyja. Mert azt már tudták, hogy Laci és köztem több van a plátói kézfogásnál. Egyszer reggel ott talált az apja a Laci albérletében ingben-glóriában. Akkor nem szólt semmit, cinkosan vigyorgott a fiára... Ja, igen, ez lehetett a harmadik ok: mert „A Nő, Akit Ott Talált”, feleségnek azért mégse... — Egyszóval: Lacinak döntenie kellett. És döntött. Azt mondta — nagy sumákolva — hogy látszólag szakítsunk, de persze Nyíregyházán azért találkozhatunk, meg hogy nem eszik olyan forrón a kását, satöbbi. Nem mert mellém állni. Hát én meg elálltam mellőle végleg. Lehet, hogy így a legjobb. — Most aztán kereshetek magamnak férjet. Egyelőre, azt hiszem, befellegzett a férjhezmenésnek. Legalábbis ahogy itt a faluban körülnéztem. Ne, ne tarts cinikusnak. Látod, a gyűrűt még hordom. És szeretnék, nagyon szeretnék férjhez menni, gyerekeket szülni. És Marika a vidám szemű — sírni kezdett. Menyasszony volt egy évig. Ehhez a történethez nincs szükség sok kommentárra. Csupán azért meséltem el, hogy az az ismert tény is helyet kapjon: nem minden eljegyzést követ esküvő. Azt viszont nem állhatom meg, hogy hozzá ne fűzzem: nagyon valószínű, hogy tényleg így jobb —. rossz házasság lett volna ebből... De maradjunk meg egy részletnél, melyet rendszerint óvatosan elkerülünk, Marika pedig elkeseredett nyíltsággal beszélt róla: a házasság előtti szexuális kapcsolatoknál. Nem akarok felméréseket idézni, hogy hányán, mikor és\miért, hogy milyen a házasságba érintetlenül menő lányok aránya a menyasszonyok között, és így tovább. Csak idéznék egy beszélgetésrészletet. — Én ismerek olyan lányokat, akik húsz-huszonkét éves korukra jó pár fiúval lefeküdtek már — mégsem mondok rájuk egy rossz szót sem, mivel bármennyire is könnyű lányoknak tűnnek, nem azok. Egyszerűen nem volt elég eszük ahhoz, hogy rájöjjenek: nem „úgy” kell elsősorban férjet keresni... Én sem vagyok már hófehér — nevetett a huszonéves lány csintalanul —, de én tudtam, mikor jön el a sora. Szeretjük egymást, nem látjuk akadályát, hogy összeházasodjunk jövőre, mit szégyellősködjünk hát?! Csak... nehéz ám nyugodt körülményeket találni. Ez a legfőbb gondunk manapság, nem a Bisecurin feliratása. Közben a vőlegénye, aki mellette ült, szégyenlősen bólogatott. De azért a végén ő is hozzátette a véleményét (amikor a menyasszonya már nem hallhatta!): — Hát, azért, szívesen vettem, hogy én vagyok az első férfi az életében — még ha az esküvő előtt is... Hiába, a férfiúi hiúság! Tarjányi Erzsébet azt mondta beszélgetésünkkor, hogy barátnői, volt osztálytársai közül ő az utolsó, aki férjhez megy — a többieknek már bekötötték a fejét. Egy másik menyasszony viszont a paszabi Oláh Julianna — tudomása szerint első lesz a sorban. Igaz, még csak most lesz tizennyolc éves. A gáva- vencsellői cipészszövetkezetben dolgozik — még két hónapja sincs, hogy szakmunkásként ül a gép mellett. — Nyíregyházán, a százhetes szakmunkásképzőben végeztem az idén. Július 11-től dolgozom szakmával a zsebemben — de azelőtt is itt voltam, tanulóként. Három éve ismerem a vőlegényemet, ő gávai különben. A Rakama- zi ÁFÉSZ-nél dolgozik a központi raktárban. Huszonhárom éves, Koczogh István a neve. Bálban ismerkedtünk meg... — A lakodalom? Hát, pontosat nem tudok mondani, de egy kisebb fajtát szeretnénk, olyan nyold*anfőst. Igen, menyasszonytáncot is. Amikor pár évvel ezelőtt a nővérem esküdött, több, mint tízezer forint volt a tálon. De hát, persze ennél többe fog kerülni a lakodalom... Itt-ott legendás összegek járnak szájról szájra: néhol százezres menyasszonytáncokat emlegetnek, (többnyire irigykedő hangsúllyal) az emberek. Ami igaz, igaz: nem kis pénzek kerülnek elő a pénztárcákból a nagy lakodalmakban. Sok helyen sikknek számítanak az ezresek... (Igaz, olyan megjegyzést is hallottam: „Nem viszek magammal többet, mint amit szánok, kábé két adit, mert amilyen vetélkedő lesz, még én is képes lennék többet bedobni...”) Kissé módosult már a vőfélyrigmus : ., „Imitt áll előttünk egy ékes menyasszony, hogy menyasszonyfővel egy utolsót mulasson, minden vendégével egy nótát táncoljon, majd az ajándékokból új cipőt varrasson...” . (Elég sok cipőre telne egy mai lagzi után!) Végül bekukkantottunk egy lagziba is. Az udvaron jókora sátor, fóliával borítva, alatta terített asztal. Pedig ez csak az „első felvonása” volt Szűcs Erzsébet és Nagy Béla lakodalmának (címképünkön). A lányos háznál, Kemecsén állt a sátor, némi kis uzsonnára invitálta a háziasszony a száz vendéget. Harminc kacsa bánta (többek között). Az esküvő délután ötkor volt, utána az állami gazdaságtól kölcsönkért csuklós busszal indult a vendégsereg a vőlegény falujába, Pátrohá- ra. Ott tartották az „igazi lakodalmat”... Szűcsné nem kis büszkeséggel sorolta az igencsak fárasztó (és költséges) előkészületeket — két lánya közül Erzsiké az első, aki férjhez megy! Mint mondta: szeretnék emlékezetessé tenni számára a mennyegzője nap^ ját... Ekkor akarva-akaratlan újra az ibrányi menyasszony jutott eszembe, Majoros Ilona. A csöndes esküvő a hét közepén. Lelkesedése, ahogyan az általa már sokszor megszervezett KlSZ-esküvők- ről beszélt, azok bensőséges, családias hangulatáról. De egyértelműen dönteni nem tudtam, mint ahogy nem is igen lehet. Kinek-kinek más jelenti az emlékezetes házasságkötést, és talán az.is igaz, ha azt mondjuk: nem is ez a döntő. Hanem ami utána következik — a páros élet, mikor „egymást értő szívvel tartja a házát férj és nő...” Irta: Tarnavölgyi György Fényképezte: Mikita Viktor TARJÁNYI ERZSÉBET MAJOROS ILONA OLÁH JULIANNA
