Kelet-Magyarország, 1977. szeptember (34. évfolyam, 205-230. szám)
1977-09-18 / 220. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. szeptember 18. o Olyan igazi, nagy szerelem bizony nem nagyon akadt ezelőtt. Mert a házasságot nem annyira a fiatalok vonzódása, mint inkább a vagyon döntötte el. Suba subához, guba gubához. A gazdag tehetőshöz törekedett, a szegénynek meg úgyis a magaformájú maradt. Ügy volt, hogy esküvő után a férj szülőházába költözött az ifjú pár. Ott meg az anyós volt a gazdasszony. 0 osztotta be a pénzt, az ételt. Más még a lábát se tehette a kamorába. A fiatalabb nők cselédei lettek az anyósnak. Egyik az állatokkal bajolt, másik a házat tartotta rendben, harmadik a kiskertet művelte. Pissz se volt az új asszonynak, hiába rúgódozott. Aztán — ha rossz szájízzel is — betört, mint a rakoncátlan csikó. A felszabadulás előtti „régi” világról így mesélt nagyanyám. Hozzátette: szerencsére sokat változott azóta a helyzet. De hogyan áll most az anyósok és a menyek közötti kapcsolat? Zátonyon A kora délelőtti nap betűző sugarait sötét szűrőként fogják föl, s csak mértékkel eresztik át az ablakok. Hiába is próbálja, a néhány fáradt fénynyaláb nem tudja derűsebbre varázsolni a sívár folyosó szürkeségét. A falak mellett átellenben hosszú padsorok nyújtózkodnak. Rajtuk két ellentétes párt. Komor tekintetű népes család az egyik — szemben egy magányos, fiatal nővel. Bírósági tárgyalásra várnak. Szavaik mozaikjai kirajzolják egy zátonyra futott házasság történetét. M-NÉ, AZ ANYÓS: — Ellenem uszította a fiamat. Pletykált, lopta a napot. Pedig higgye el, mindent megtettem a fiatalokért. Mikor ’75 decemberében egybekeltek, magunkhoz vettem őket. É„ A MENY: — Amit férjem iránt érez. tem, több volt szerelemnél. Pedig szüleim tiltottak tőle, mert már akkor is szenvedélyesen ivott. Apám szépszóval. aztán veréssel próbálkozott, de nem győzött meg. Otthagytam a gimnáziumot és hozzámentem 16 éves fejjel. M-NÉ — Külön szobát, kényelmet adtam nekik, bár kezdettől nem szíveltem ezt a házasságot. Aztán — láthatja — nekem lett igazam. Válnak. Gonosz ennek a természete! A termetes asszony felháborodottan summáz. Nem nehéz szóra bírni. Mondja ő kérés nélkül is a maga igazát. Csak arra kér. a fia ne tudja meg, miért beszélgetünk. — Tudja, ideges szegény — magyarázza. — Meg úgy látom, ivott is egy kicsit a nagy izgalomra — mutat egy borgőzös. kivörösödött arcú fiatalember felé. É.: — Esküvő után 8 nappal férjem bevonult. Eleinte kedvesek voltak a szülei. Mikor terhes lettem, minden megváltozott. Anyósom folyton szekált, hogy lusta meg rendetlen vagyok. Nem értette, hogy a három műszak mellett ilyen állapotban nem telt az erőmből minden házimunkára. Kíméletre lett volna szűk. ségem. De ő sohasem segített. Az anyós mellett fiatal pár. Egymás szavába vágva kontráznak: — Nem pártolom az anyósom — magyarázza a vő. de koszos. rendetlen asszony a sógornőm. — Képzelje — vág közbe a feleség — nem átallta volna elcsábítani a 18 éves öcsémet. Szegény anyám alig tudta megakadályozni a gyalázatot. Gondolhatja, eztán nem volt maradása nálunk. É. — törékeny, szőke nő — lemondóan rázza a fejét. Sápadt, szeme karikás. Első látásra legalább 25 évesnek tűnik — pedig még 18 sincs. — Az állandó feszültség végül egy nagy családi botrányba robbant. Ezt már nem bírta ki az idegzetem. Kórházba kerültem, s a gyermekem halva született. Aztán anyámék fogadtak be. Közben megromlott a viszony férjem és köztem. Egyszer az. zal állított haza hogy nemi bete» Betelt a pohár. Ö a barátnőjéhez költözött, én pedig beadtam a válópert... Közös háztartásban — Ó, nem olyan nagy a mi „birodalmunk”. Ez a konyhánk: ugye milyen pici? Azért elég. Jajj. ne nézzen körül! Nagy a rendetlenség, éppen paradicsomot főzünk télire. Hétköznap, mikor mindenki rohan, akinek nem jut hely, így, állva kap be pár falatot. Vasárnap benn terítünk a nagyszobában. Ez az, itt szemben, amelyikhez az er. kély is kapcsolódik. Abonyi Arnoldné. a jó kedélyű, barna fiatalasszony nem kis büszkeséggel kalauzol végig a modern bútorok, kai berendezett lakásban. Éppen a nagyszobába invitál, mikor hirtelen kinyílik az ajtó s egy fejkendős néni perdül elénk — kezében seprő, lapát. — Engedje meg — vezet felé a fiatalasszony —. hogy bemutassam az'anyósom. Negyedik éve lakik közös háztartásban a két család. Négy felnőtt — s mióta a kis Andrea megszületett — a gyerek. A nagyszülők már az első hónapokban úgy osztották be a lakást, hogy mindenki elégedett legyen. — A gyerekek másfél szobát kaptak. Mi az öregemmel megférünk a másik kisszobá- ban. Ez a beosztás csak az alvásra érvényes. Különben egyformán használja mindenki a helyiségeket — bizonygatja Abonyi néni. — Sok rosszat halottam én is arról, ha nemzedékek egy lakásba kényszerülnek. De nem féltem az együttlakástól. Békés, kedves embereknek ismertem meg a férjem szüleit. S ha másban nem is, hát magamban bíztam. Mert olyan eset még nem fordult elő. hogy velem ne jött volna ki valaki. A fiatalasszony nem csalódott. Mint mondja, a négy év alatt egyszer sem volt hangos szó. veszekedés az ott- hanukban. — Tudja, valahogy úgy van nálunk, hogy a munka is közös. Aki hamarabb veszi észre a szennyes edényt, az kezd el mosogatni. (Ez persze csak ránk, asszonyokra vonatkozik.) Mikor a kis menyem Andreát várta, sokat betegeskedett. Azokban a hó. napokban kíméltem. Mióta megvan a gyerek, én pihenek, hiszen a menyem kivette a gyermekgondozási segélyt. Míg a nagymama beszél, a fiatalasszony térül-fordul. s ízes süteményekkel, forró feketével tér vissza. Ezt látva anyósa ugrik is. Üvegekbe kell rakni a paradicsomot, s ehhez legjobban ő ért. Andrea. aki eddig békésen játszott, együtt szalad a nagyival. Kértem a családot, adjanak receptet. Hogyan lehet ilyen jól meglenni — közös háztartásban? Fejüket rázták: nincs ilyen. — Türelem, nyugalom, megértés. Talán ez a titka — sorolja az ifjabb Abonyiné. — El kell nézni egymás hibáit. Már csak azért is, mert együtt sokkal könnyebb — bólint helyeslőén a nagymama. „Szögesdrót" — Kit tetszik keresni? — kérdezi csengetésemre egy magas, fekete férfi a szomszédból. Válaszon.ra mosolyogva igazít útba: — Jöjjön csak át ide, ezek mi vagyunk. — Aztán sajnálkozva tárja szét a kezét: — A feleségem nincs itthon, délután keresse újra. ' Mikor ismét csengetek, sápadt kismama: D. L-né tárja ki az ajtót. Most várják a harmadik gyermeket. Rövidesen megérkezik, anyukája már nem bírja magát olyan könnyen. — Kicsit kellemetlen erről a témáról szólni — kezdi a beszélgetést. Nem tudom, mit hallott a kapcsolatunkról. Évek óta nem beszélünk az anyósommal. — De kezdjük az elején. Férjemmel ötéves együttjárás után házasodtunk össze. A bajok itt kezdődtek, mivel anyósom diplomás nőt akart menyének. Képzelheti, hogy fogadott engem, hiszen csak érettségim van. Ennek ellenére a férj édesanyjának lakásába költözött a pár. — Csak néhánv hónapig bírtuk. Aztán előbb az én szüléimhez, majd albérletbe kényszerültünk. Mindenbe beleszólt. Ha jobbra néztem azért, ha balra, ezért veszekedett rám. Lakása ugyanolyan elrendezésű, mint a miénk. Igen, ez az, ott szemben. Egybe nyílnak a szobák. Mi a középsőt kaptuk, különös „gondoskodása” folytán. Soha nem hagyta behúzni az ajtót... Az első gyerek már útban volt, mikor eljött a házaspár. D. L-né így emlékszik: — Reggel bekapcsoltam a rádiót. Erre ő jött és elzárta. Kitörtem: miért csinálja ezt anyuka? Mit gondol, hogy fe. lelt? Megtámadott a fapapuccsal ... S most mégis egy házban laknak. Fele a mamáé, fele a fiataloké. Nem igen bírná sok ember ezt a szomszédságot. Mert a két asszony között szögesdrótként húzódik a hallgatás. Lassan három éve. A láthatatlan válaszfal másik oldalán D. F-né divatosan öltözött, idősödő hölgy. Hosszú hajában már több az ezüst, mint a fekete szál. Az a típus, akire gyakran mondják: nagyon jól tartja magát. — Higgye el. nekem fáj legjobban ez az egész história. Nem láthatom az unokámat. elvesztettem az egészsé. gémét és a szemem előtt őrlődik föl a fiam. Szeméből sűrűn peregtek a könnyek. — Özvegyen neveltem diplomás embereket a gyerekeimből. Nem kértem mást tőlük, csak azt: várják meg míg biztos megélhetés lesz a kezükben, aztán nősüljenek. A nagyobbik megfogadta a tanácsot. De ez. a kicsi nem. Még meg sem száradt diplomáján a tinta, s elvette ezt a lányt. Pedig hogy mondta mindig: ugyan anyám, ez nem komoly dolog. Végül mégis az lett. — Próbáljon megérteni! Nem a menyem személye, hanem a korai házasság ellen volt kifogásom. Jóformán be sem került a családba, máris hozta-vitte a szót. Engem gyalázott. Ezt nem tűrhettem; így elköltöztek. Most megint egy házban laknak. — Odaadtam nekik a lakást. Üresen állt, meg gondoltam, csak megbékél a kis menyem. Tévedtem. Ha a pici fiú föllép a küszöbömre — ő már rákiált. A kislányt még nem nézhettem meg. A fiam lopva szökik be hozzám pár percre. De nem tart soká már ez az állapot. Szívbeteg vagyok, ki tudja meddig húzom. Két fiam van — s még sincs aki öregségemre egy pohár vizet adjon nekem. Ez a recept? Nem egyszerűen egy lakást. hanem valóságos kis palotát rejt a díszes vaskapu, öreg, századele ji bútorok, szőnyegek. Büszke is rájuk a házigazdám, idősebb Pór Sán- dorné, — mint a kertre, ahol zöldség, gyümölcs, virág bőségben megterem. Bírja még a néni, férjével együtt: pedig alig 2—4 év választja el őket a nyolcvantól. — Ezt a helyet, itt a lugas előtt nagyon szereti a pici unokám. Nyáron oda szoktam vinni, hogy ne tűzzön úgy rá a nap. A lány az huncut! Be. járkál ungot-berket. Van, hogy még a macskát is megkergeti! Hiába, nem lát ilyesmit a bérházban. A bejáratnál hatalmas gipszgalamb tollászkodik, mellette nevető kerti törpe. Érdekes, de itt nem csúfítják el a környéket. — Mi ritkán megyünk el a gyerekekhez. Szememre is veti a menyem. Fáj már a lábam. Nem vagyunk fiatalok. De ők gyakran eljönnek hozzánk. A fiam vagy tíz perce ment el. Mondtam neki. hozza el a kis Katát, hadd tudjon szaladgálni, játszani az udvaron. A két kis öreg derűsen, fürgén tevékenykedik a ház körül. Nem egy fiatal megirigyelhetné erejüket. — Annak idején egy kicsit féltem a fiam házasságától. De végül örültem, hogy így választott. — Mi talán valamivel könnyebben indultunk, mint a többi fiatal házas. Igaz, nem tinédzser fejjel kerültünk össze. Megtakarított pénzünkből kétszobás lakást vettünk, így a kezdetnél nem szorultunk egyik szülőre sem. Ha nem sikerül az elején minden, jó helyünk lenne az anyósoméknál. Nyu. godt, jó természetű asszony — én pedig — kevéssel túl a harmincon — megtanultam alkalmazkodni. A formás fiatalasszony, ifjabb Pór Sándorné nagy szeretettel beszél az anyósáról. — Nincs hét. hogy ne segítene valamit. Ha férjem — aki rajong a szüleiért — lemegy hozzájuk, mindig csomagol egy kis gyümölcsöt, virágot. A hétvégi ellátásunkról is anyuka gondoskodik. Szombaton már reggel itt a pucolt csirke, friss zöldség. Bár Pórné gyesen van, mégis rászorulnak a nagymama támogatására. A másik nagyszülő régóta kórház, ban van. Hét végén mindig fölkeresik a fiatalok. Ilyenkor a férj szülei vigyáznak a gyerekekre. — Elégedett vagyok az életünkkel. Talán azért ilyen jó a kapcsolatunk az öregekkel, mert nem élünk egymás mellett. Ha ritkábban találkozik az ember, nagyobb a szeretet, meg a békesség is. Én ezt a módszert tanácsolnám mindenkinek. Ha tehetik kezdjék és éljék le külön, szüleiktől függetlenül az életüket. I . .. hát erre mondta nagyanyám annak idején, hogy most már köny- nyebb. Mert minden fiatalasszony a saját gazdája lehet, nem szorul senkire. Megalapozottan, saját otthonban — ha másképp nem, hát albérletben — indulni egy házasságba jobb kilátással kecsegtet, mint bármilyen más „közös kezdeményezés”. írta: Házi Zsuzsa Fotók: Mikita Viktor öt személyre készül minden este a vacsora Abonyiék- nál. „A hétvégi ellátásunkról is anyuka gondoskodik” — mondja ifjabb Pór Sándorné. Idősebb Pór Sándorné: Kedves, rendes asszony a menyem.
