Kelet-Magyarország, 1977. augusztus (34. évfolyam, 180-204. szám)

1977-08-14 / 191. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET a szolgáltatásokról V alamikor a nagyujjas, a csizma, a bakancs a kisebb testvérre szállt, nemzedékeket szolgált a család­ban. Évekig hordtuk, nyúztuk, míg el nem kopott. Ez a szegényes örökség ju­tott eszembe, amikor G., a gyárvezető mesélte, miféle örökséget kaptak a törzsgyártól. Kezdetben örültek a segít­ségnek, a szépen festett, felújított revor- ver-esztergapadoknak. Ügy ítélték meg, ezek a masinák kihúzzák őket a bajból, teljesíthetik a duplájára duzzadt tervet. Akkor lepődtek meg, amikor a felújí­tottként kapott gép lerobbant. A fiúk kezdtek gyanakodni. Lekaparták egyik helyen a „modern” esztergapadról a fes­téket. Egy régi elavult, nullára értékelt masina volt. íme a látszat és a valóság. Becsapva érezte magát a gyárvezető, a munkások. Egy, már agyonhasznált „gú­nyát” kaptak felújított, modern gépként, ami most csak a helyet foglalja a nagy­csarnokban. Nem lehet használni sem­mire. Elgondolkoztató ez már csak azért is, mert a nyírségi ipartelepítésben elmúlt az a korszak, amikor „mindent” elfogad­tunk, csakhogy bizonyítsunk, ipart ho­nosítsunk a homokon, hogy a szabolcsi, szatmári emberek, nők kenyérkeresethez, munkához, szakmához, s egyben maga­sabb kultúrához jussanak. A Egy évtizede a Patyolat kapott szinte v minden nap nyilvános bírálatot a szol­gáltatás minősége és a határidők miatt, nemrégiben a GELKA (pontosabban a rádiók, tévék, háztartási gépek javításá­val foglalkozók), napjainkban pedig az autószervizek állnak a bírálat közép­pontjában. Törvényszerű-e az, hogy a szolgáltatás valamelyik ága napi panasz­forrás legyen? — Nem törvényszerű. Ám az igények olyan gyorsan nőnek, hogy a szolgáltató­szervezet a legtöbb esetben nem tud lépést tartani, még a mennyiségi fejlődéssel sem. Vegyük az említett Patyolatot, amelynek munkájára most viszonylag ritkán hangzik el komoly panasz. Tíz év alatt körülbelül hétszeresére emelték a mosó és háromszoro­sára a vegytisztító-kapacitást. Elvégezték a vállalat teljes rekonstrukcióját: 21 millió fo­rintos fejlesztéssel tudták megteremteni az egyensúlyt az igények és a feltételek között. Időközben más területen is rohamosan nőt­tek az igények. Tíz év alatt például hétsze­resére bővült a gépkocsijavítási kapacitás’, viszont a személygépkocsik száma ez idő alatt kétezerről húszezerre nőtt — tehát megtíz­szereződött ! Ezek szerint mondhatjuk, hogy a szol­gáltatások iránti igény az életszínvonal emelkedését is jelzi? Eljutottunk odáig, hogy ma már nyu­godt lelkiismerettel bíznak szabolcsi üzemekre nyugati exportmunkát. A mi­nap dicsekedett ezzel az ISG gyárveze­tője. Elmondta, nagy megtisztelés érte őket,mert NSZK-licenc alapján gyárta­nak réz-bronz-acélötvözetből olyan csa­pokat, amelyek korábban féltve őrzött kincsei voltak a törzsgyárnak. És ez a termék már modern, termelékeny, növe­li a hatékonyságot is. Jól jár vele a nép­gazdaság is, a gyár is. Jól keresnek a munkások is. Emlékszem az őskorszakra, amikor a HÓDIKÖT tiszalöki üzemében melegítő­kön, tréningruhákon próbálták ki, mit is tud a nyírségi munkásasszony, aki teg­nap még vagy a főzőkanál vagy az álla­tok mellől került az üzembe varrni. Ezek a lányok, asszonyok most félauto­mata gépeket kezelnek. Termékeik el­jutnak külföldre. Űjfehértón, a gyapjú­szövőben 1979-ig svájci gépekre cserélik ki a mostaniakat. Nagykállóban a Ma­gyar Posztógyár üzemében szintén mo­dern gépeken dolgozik a szabolcsi mun­kás. Vajon mertek-e álmodni valaha ar­ról, hogy Nyírbátorban olyan szerszám­gépekhez készítsenek alkatrészeket, ame­lyek Csepelről eljutnak nyugatra és ke­letre? , Ezért furcsa, amikor esetenként már agyonhasznált, levetett „gúnyát”, kor­szerűtlen gépet, terméket próbál kisebb testvéreinek örökségbe adni az idősebb, a törzsgyár. Akadnak, akik még tizen­öt-húsz év távlatából sem érzékelik, hogy Szabolcsban egy új, sok kellemet­len hatástól mentes, igaz nem „dörzsölt”, de tisztességes, becsületes munkásgárda( alakult, nevelődött. Ám annyira nem naivak, hogy ne vegyék észre, melyik termék korszerűtlen, melyik gép nem megfelelő már. Egyik gyáregység vezetője mondta. Idei tervük duplája a tavalyinak. Gép­parkjuk felét, legalább 70 fontos gépet ki kellene cserélni, nullértékűek. Mégis megpróbálnak ezekkel a masinákkal korszerű termékeket gyártani. Egyes üzemek helyzetét olyanok is nehezítik, hogy havonta változtatják, mit gyártsa­nak. Kiszolgáltatottság-e ez? Ki látja kárát? Hol csapódik le? Egy-egy termék gyártására történő átállás termeléscsök­kenéssel jár. Kihatása van a bérre, a munkások hangulatára. Okkal szólnak ellene. — Mondhatjuk. Pontosabban arról van szó, hogy az életszínvonal emelkedésével együtt jár a szolgáltatások iránti igény fo­kozódása is. Nem volt régen, de húsz éve például alighanem csak a fodrász, a javító cipész, esetenként a fényképész szolgáltatá­saira és az ezermesterek munkájára tartot­tak igényt az emberek. A Tulajdonképpen mit ért a szakember a w szolgáltatás fogalma alatt? — Olyan gazdasági, ipari tevékenységet, amely a lakosság igényeit elégíti ki, de új érték előállításával nem foglalkozik. Tehát személyi szolgáltatások, mint a fodrászé, vagy az ipariak, mint a gépkocsik, háztartási gé­pek és berendezések javítása, karbantartása A Említette a kezdeti időket; akkor néhány ^ iparos ember kielégítette az igényeket falun, városon egyaránt. De később ép­pen a szolgáltatások iránti igény fokozó­dásának hatására, szervezett elvégzé­sére alakították meg az ipari szövetkeze­teket. Ezek többsége azonban már régen nemcsak szolgáltatással, hanem ipari ter­meléssel foglalkozik. Hogyan alakult ki ez a helyzet? — Két alapvető oka volt. Az egyik: a napi igények, különösen másfél-két évtizede a szolgáltatás legtöbb területén nem adtak elegendő munkát az ott dolgozóknak. Ezért érthető volt, hogy a kapacitás kitöltése ér­dekében a szövetkezetek árutermelést is vé­geztek. Ennek fejlődését segítette a megin­dult létszámnövekedés, mert a hatvanas évek elején különösen fontos volt a megye számá­ra új munkaalkalmak teremtése. Az így len­dületet és lehetőséget kapott ipari termelés aztán nagyobb, stabilabb gazdálkodási lehe­tőséget, nagyobb jövedelmezőséget biztosí­tott, mint a rapszodikusan jelentkező szol­gáltatási igény. így legtöbb szövetkezetben az árutermelés vette át a vezető szerepet, s a fő cél, a lakosság szolgáltatási igényeinek kielégítése háttérbe szorult. És változatlanul a második vonalban maradt, akkor is, ami­kor a szolgáltatási igények már szinte rob­banásszerűen megnövekedtek. A Nem játszik-e közre ebben az, hogy a w szolgáltatásnak tulajdonképpen nincs gazdája, labdázni lehet a felelősséggel? A minisztériumi szolgáltatóvállalat taná­csi vállalatra, az pedig az ipari szövetke­zetre vagy a kisiparosra háríthatja a munkát — tehát nincs egyértelmű fe­lelős. Sokmindenről árulkodik a kiglancolt gép, melyet modernnek hittek, s csak akkor derült ki a turpisság, amikor meg­kaparták rajta a festéket, hogy eldobott, agyonhasznált gúnya. Csak a máz volt új rajta. Ha egyedi jelenségek is ma már ezek, bántóak és bosszantók. Éppen azért, mert feltűnőek. — A sok gazda valóban közrejátszhat. De más oldalról is meg lehet közelíteni a kérdést. A lakosság ellátásának szervezésé­ért a tanácsok felelősek, és megfelelő jogaik, lehetőségeik vannak arra, hogy a területükön megoldják az ellátás, szolgáltatás gondjait. De erre nem elég az egyszerű igény. Jó öt­letek, kezdeményezőkészség és együttműkö­dés szükséges mindazokkal, akik majd a szolgáltatás feladatait ténylegesen elvégzik. És itt hangsúlyozom, hogy elsősorban nem, vagy nemcsak pénzkérdésről van szó, hanem szemléletről. Egyik Nyíregyházához közeli nagyközségünk vezetői például minden követ megmozgattak, hogy önálló Patyolat-szalonuk legyen, holott véleményünk szerint egy fel­vevőhely ugyanúgy megoldja a gondot, mert egyetlen gépkocsi napi túra járatával ugyan­azok a szolgáltatások biztosíthatók, mint a megyeszékhelyen. Sok helyen uralkodik ha­sonló szemlélet: csak költséges beruházások­kal elért eredményeket ismernek el, holott ugyanazt szervezéssel is el lehet érni, de eh­hez ötletek, segítőkészség és tényleges mun­ka kell, nem elég a levelezés vagy az igény bejelentése. A szolgáltatások javítása érdekében ál­lami és tanácsi pénzekből sokat áldoz­nak. Hogyan hasznosítják ezeket az ösz- szegeket a vállalatok, szövetkezetek? — A szolgáltatásfejlesztésre költött ösz- szegek tíz év alatt elérték a százmillió forin­tot. Az 1970-től a központilag létrehozott szol­gáltatásfejlesztési alapokból megyénk is ré­szesült: 1970—75. között csaknem 60 millió, a mostani középtávú tervben 55 millió forint szolgálja a szolgáltatások fejlesztését, a ka­pacitásbővítést. Ez természetesen lényegesen nagyobb összegű beruházásokat feltételez, mert a szolgáltatásfejlesztési alap csak ki­egészíti a vállalatok, szövetkezetek fejlesz­tésre fordítható összegeit. A fejlesztési alap megfelelő hasznosításával el tudunk számol­ni, bár — mivel nem különül el mindenütt az ipari es szolgáltatási tevékenység — fel­tételezhető, hogy néhol az ipari termelés bő­vítésének, korszerűsítésének céljaira is hasz­náltak szolgáltatásfejlesztési alapokból ka­pott pénzt, holott annak más a célja. A A tanácsi, és szolgáltatással foglalkozó szakemberek körében visszatérő téma, hogy talán túl sokan kapnak a szolgál­tatásfejlesztési alapból és. így elaprózó­dik. Másrészt régóta vajúdik a megyei szolgáltatóvállalat létrehozása, ahol vi­szont biztosítható lenne az alapok ren­deltetésszerinti felhasználása és fő gaz­dája lehetne bizonyos területeknek. — Ami a szolgáltatásfejlesztési alapok elosztását illeti, két szempontból lehet meg­közelíteni. Valóban, szám szerint sok szerve­zet részesül az alapból. Ám azt is figyelem­be kell venni, hogy azok felhasználása me­gyei célokat szolgál, tehát nem koncentrál­ható csak a városokra, vagy néhány központi vállalatra. Ezenkívül az is növeli a támoga­tottak körét, hogy sokféle igényt kell kielé­gíteni és mindegyikkel más-más cég foglal­kozik. Például nagyon nehéz a döntés akkor, amikor meg kell határozni a fontossági sor­rendet; hol mi fontosabb: gépjárműjavítás, elektroakusztikai, háztartásigép-javítás, mo­sás, vegytisztítás, vagy éppen a lakáskarban­tartás? Továbbá egyre szélesedik az igénylők köre. Ami a szolgáltatóvállalatot illeti, a helyzet már régen megérett, de megoldani csak 1977. január 1-től tudtuk. A nagy mű­szaki szolgáltatóvállalat a VAGÉP lett. Ezen­kívül csak szolgáltatással foglalkozik a Pa­tyolat Vállalat, a fodrász- és a fényképész­szövetkezet. s hasonló okokból egyesült a festő- és lakáskarbantartó szövetkezet — te­hát most rövid idő alatt több történt, mint korábban hosszú évekig. Jelenleg már van­nak tiszta profilú szolgáltatószervezeteink, számukat növeljük. A A szolgáltatás egyes területein sok a ^ szubjektivitás, mert csak néhány szak­mában vannak meg a pontos tarifák, a javítások esetében a szakkérdésekben já­ratlan ügyfél nem tudja, hogy szükség van-e a felsorolt munkákra, nem oldha­tó-e meg a javítás kevesebb pénzből. Mi­lyennek ítéli meg a szolgáltatásokért fi­zetett árakat? — Javítani mindig nehezebb, mint újat készíteni, összeszerelni, mert az illető szere­lő gyakorlottságán, ügyességén, netán lelki­ismeretességén vagy találékonyságán is mú­lik, hogy mennyibe kerül egy-egy munka. (Kivéve a Patyolat-, fényképész-, fodrász­szolgáltatásokat, ahol csak a legritkább eset­ben van vita.) Nagyon szélsőséges példákat is lehetne mondani, bárki hallhatott már a szervizkaputól száz méterre leálló autóról, vagy más, ijesztő történetekről. Gyakran na­gyon bonyolult ügyek húzódnak meg az ilyes­mi mögött. Ez ráadásul az ügyfeleket nem érdekli. Az viszont biztos, hogy a póruljárt ügyfél gyakran meg sem áll a felügyeleti szervekig, népi ellenőrzésig. Vizsgálataink bizonyítják, hogy munkahelyi lazaságokra, munkaerőhiányra, megalkuvásra lehet visz- szavezetni a problémák zömét. Ügyfél beje­lentésére vizsgáltunk olyan esetet is, amikor utólag kiderült az is, hogy a gépkocsiátadó már észlelte: nem működik tökéletesen az autó, mégis kiadta. Bebizonyosodott, hogy az illető munkahelyen akkor olyan volt a lég­kör, hogy nem mertek szólni a szerelőknek, mert féltek, hogy „veszi a munkakönyvét és továbbáll”, vagy egyszerűen figyelembe sem veszi a reklamációt. Azóta ott is helyreállt a rend, de a „szerviz” szó most is eltakarja a valóban mulasztót, aki tulajdonképpen név­telen az ügyfél előtt. Egyre több helyen old­ják azonban meg, hogy minden javításnál a szerelő névjegyét is mellékelik, így a rosz- szul dolgozók nem ronthatják a kiváló mun­kát végző társaik hírnevét. — Ami ezek után az árakat illeti: álta­lában a javítás-szolgáltatás árai rögzítettek. A gyakorlatban azonban nagyon sok helyen a szükségesnél több munkaidőt utalványoz­nak egy-egy munkára, ez drágítja a szolgál­tatást, s nehéz ellenőrizni is. Még gyakoribb hiba, hogy egy-egy apró alkatrész elkészítése vagy cseréje helyett egy komplett egységet cserélnek ki, mert az egyszerűbb, kevesebb munkával jár — viszont az ügyfélnek sokkal többe kerül. Az is probléma, hogy sok he­lyen (a kisiparosok egy része is) „filléres munkákkal” nem foglalkoznak. Mindez ár­emelő hatású és az árellenőrző apparátus je­lenleg még nem képes a feladatok maradék­talan ellátására. Sok múlik azon, hogy akik a szolgáltatásban dolgoznak, érezzék felelős­ségüket, de azon is, hogy az ügyfelek ne te­gyék el szó nélkül a számlákat, hanem néz­zék meg azokat, kérjenek felvilágosítást. Ne higyjék, hogy ki vannak szolgáltatva. A Nagyon elterjedt a borravalózás a szol­gáltatásban. Mi erről a véleménye? — Kétségtelen, hogy gyakori a borrava­lózás, de a hatása már korántsem ugyan­olyan egyértelmű. Tudjuk, hogy vannak olyanok, akik elvárják, netán olyan helyze­tet is teremtenek, hogy az ügyfélnek adni kell, van, aki akkor sem végez jobb mun­kát, ha kap borravalót, másnak pedig meg­sértik az önérzetét, ha „le akarják fizetni”, és ez okoz problémát. Mindenesetre a bor­ravaló adásánál és elfogadásánál mindkét félnek felelőssége van, mert aki adja, az előnyt akar szerezni másokkal szemben, s legalább olyan hibás, mint aki a borravaló­ért kivételez. A borravalózás ellen nehéz harcolni, mert alig ellenőrizhető. A Minőség és határidő — a panaszoknak ez a két leggyakoribb oka. Mi az álta­lános helyzet e téren? — A határidő néhány ágazatban a dolog természeténél fogva azonnali (fodrász, fény­képész stb.). A probléma általában nem is itt, hanem az alkatrészt is igénylő munkák­nál van. Kedvezőtlen például a pénzügyi szabályozás is, amely a termelő vállalatok­hoz nagyon hasonlóvá tette a szolgáltatók készletezését. Ez az egyik gyakori oka az al­katrészhiánynak, azaz a határidő elhúzódá­sának. De megoldatlan az ügyfél és a szer­viz közötti munkakapcsolat is, például érte­sítés, új időpont megadása stb. — Ami a reklamációkat illeti: egyrészt azt mondhatjuk, hogy addig nincs rend, amíg egyetlen reklamáció is lesz. Ez azonban csak elméleti értékelés. A tények javulást bizo­nyítanak. A Patyolatnál például tíz éve tíz­ezer munkára hét reklamáció jutott. Jelen­leg 3,9. Ha figyelembe vesszük, hogy hétsze­resére növekedett a kapacitás és évente csak­nem ezer tonna textil mosását, negyedmillió tétel vegytisztítását végzik el — nagyon je­lentős a javulás. A GELKÁ-nál tízezer mun­kára tíz évvel ezelőtt 18,7 reklamáció jutott, jelenleg a sokszorosára növekedett munka mellett valamivel alacsonyabb, 18,3 a rekla­mációk aránya. Viszont tudjuk azt is, hogy akinek a ruháját nem jól tisztították, vagy tévéjét nem jól javították, azt nem vigasztal­ja a sok tízezer tételben elvégzett kifogásta­lan munka. A Sokat segíthetnének a nyugdíjas szak­emberek és a munka mellett javítást, szolgáltatást vállalók. Ügy tűnik azon­ban, hogy sok helyen bizalmatlanok irán­tuk, és nincs, aki összefogja a munká­jukat. — Valóban, a szolgáltatás egy egységes komplett szervezetben lenne tökéletes, példá­ul ha lenne egy központi bejelentőhely, s az ügyfélnek nem kellene szakember, kapa­citás után járni. Ám ez jelenleg csak elkép­zelés lehet. Nem mondhatunk azonban le a szerteágazó szolgáltatóhálózat összefogásáról, irányításáról, ezt kezdeményezzük és segít­jük. Ami a nyugdíjasokat és munka mellett szolgáltatásokat végzőket illeti, elsősorban ott lenne szükség a munkájukra, ahol a szö­vetkezetek, vállalatok nem tudják elvégezni a munkát. A mellékfoglalkozásra az üzemek azért nem szívesen adnak engedélyt, mert ezt első lépcsőnek tekintik az önálló kisipa­rosi munkához, azaz jó szakemberük elvesz­téséhez. Az engedély hiánya azonban csak félmegoldás, kontárkodáshoz vezet. Az egyen­súly kialakításában, a szolgáltatási igény felmérésében és a szolgáltatási tevékenység szervezésében ismételten a tanácsok kezde­ményező szerepét kívánom kiemelni. 0 Köszönöm az interjút. Marik Sándor rVasárnapi' k INTERJÚ , Sándor Józseffel, a megyei tanács vb ipari osztályának vezetőjével Máz KM 1977. augusztus 14. Q

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom