Kelet-Magyarország, 1977. július (34. évfolyam, 153-179. szám)
1977-07-13 / 163. szám
1977. július 13. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Név szerint ■« Ü lünk a taggyűlésen, hallgatjuk a beszámolót az alapszervezet belső életéről. Kiegyensúlyozott, precízen fogalmazott mondatok követik egymást. „A politikai .oktatás eredményes, de a párttagok egy része még nem tanul rendszeresen ... A tömegszervezetekben dolgozó elvtársak túlnyomó többsége lelkiismeretesen teljesíti feladatait, de egyesek még nem eléggé kezdeményezőek .. . Néhány gazdasági vezető elfoglaltságára hivatkozva többnyire elmarad a pártcso- port-megbeszélésekről...” Peregnek a mondatok, általánosítva a mindennapi tapasztalatokat. De mintha egy kissé túlságosan is általánosítanák őket! Főleg, ha meggondoljuk, hogy ez az alapszervezet alig negyven tagot számlál. Negyven ember, mindegyikük ismeri egymást. Lehet, hogy ők tudják is, kik azok az „egyesek", meg a „néhányan”, kik tartoznak a „túlnyomó többség”-hez és ki az „egy rész”-hez. Lehet, de nem biztos. Mindenki gondolhat akár önmagára, akár a szomszédjára. Hiszen sem az elismerést, sem a bírálatot nem címezték meg név szerint. Ki-ki saját elgondolása szerint válogathat közülük, maga dönti el, melyik inget vegye magára, melyiket ne. Sajnos, az általánosítás távolról sem erre az egyetlen helyre jellemző betegsége az alapszervezeti pártmunkának. Tünetei több helyen mutatkoznak. E tünetek jellemző közös vonása, hogy a végzett munka értékelése az általánosságok szférájában lebeg, jóval az egyes, a valóságos ember fölött. A tendenciák megállapítása során elvész ezek hordozója, a cselekvés tényleges alanya, illetve csak az összesség tagjaként jelenik meg, egyedi személyként nem. Besoroltatik az „egyesek” meg a „többségük” közé, de anélkül, hogy pontosan megtudhatná, vajon hová is számították, melyik az ő helye. Ezáltal azonban meggyengül, vagy teljesen elvész a társadalmi tevékenység egyik fontos hajtóereje: a személyes cselekvés közösségi megítélése. Márpedig ez nagyon lényeges hajtóerő: lemondanunk róla nem lehet és nem is szabad. Másként végzi dolgát, aki tudja, hogy a kollektíva figyelemmel kíséri, számon tartja tetteit, aki bizonyos lehet abban, hogy a sikeres fáradozásért elismerés, a mulasztásért elmarasztalás jár. Az egyén és a közösség kapcsolatának ugyanis nélkülözhetetlen eleme, hogy világosan érzékelhető legyen, mennyivel járult hozzá az egyén cselekvése a közösség céljainak megvalósulásához. Számos tény tanúsítja, hogy a párttagok igénylik is ezt a személyes értékelést. A párttagsági könyvek cseréjét megelőző beszélgetések ezért is találtak olyan rendkívül kedvező fogadtatásra a párttagság körében. Sokan fogalmaztak meg olyan igényt, hogy az ilyenfajta beszélgetések a jövőben váljanak rendszeressé, s e mögött is nem utolsósorban az említett kívánság húzódik meg. Ahol már rendszeressé vált, hogy az éves beszámoló taggyűlések előtt a pártcsoport értékeli saját tagjainak politikai tevékenységét is, ott érzékelhették és érzékelték is ennek a gyakorlatnak a kedvező hatását. Ki tagadhatná, hogy egyszerűbb dolog a kritikát általánosságokba csomagolni, mint felidézni az érintett személyek halálra sértődésének kísértő veszélyét. Mégis vállalni kellene ezt a veszélyt. Mert az általános személytelenségnél semmivel sem jobb az a féloldalas gyakorlat — amivel ugyancsak találkozhatunk —, hogy a dicséretet név szerint osztják, de a bírálatnál óvakodnak az ilyesmitől. Emiatt alakulnak ki azután olyan furcsa jelenségek, hogy a fórumokon a vállalat munkájáról számos negatívum is elhangzik, de a név szerint megemlített brigádokról, csoportokról, üzemrészekről csak jót hallani, azok mind-mind kiváló munkát végeztek. A z ilyenfajta dolgokat csak úgy küzdhetjük le, ha a munka értékelésében véget vetünk a személytelenség kultuszának. Ha — legyen szó dicséretről, vagy bírálatról — pontosan, név szerint megcímezzük, kiről, kihez szót. Gy. L. A REGGELI TORNA A TARLÖN TÖRTÉNIK. ÖT ÓRAKOR MÁR OTT VANNAK A KOMBAJ- NOSOK A GÉPNÉL, ÉS SZÁZFÉLE TESTTARTÁSSAL FÉRKŐZNEK A ZSÍROZOK HOZ, CSAVAROKHOZ, ÉKSZÍJAKHOZ. CSÖRÖMPÖLNEK A VILLÁSKULCSOK, ÉS A HATÄR CSENDJE MEGTELIK FÉMES ZAJJAL. Hét-nyolc órára felszárad a harmat. A horizontra törő nap elszippantja a muhar, a tarack, a paraj levelén, a búzakalászon csillogó kis vízgömböket. Nyeregbe száll Túrán József. Magyar Mihály, Tamás Sándor és a többiek. Az akácfasor árnyékában az üzemelő gépésztechnikus. a beíró, az agronómus mellett ott marad Asztalos László. Asztalos régi kombájnos. De már évek óta csak tisztes távolból, messziről nézi, miként haladnak a gépek. — Valamikor régen én még SZK—3-mal kezdtem. Nem azért mondom, de jó gépek voltak azok is. Az E—512- esekkel dolgozni azért egészen más. Emberi dolog, hogy a múló idő megszépíti az emlékeket. Hát persze, hogy jó munkaeszköz volt a cséphadaró, a cséplőgép, és az ezeket követő kombájnok pionírja. Aki ma E—512-esen ül, holnap Class-Dominátorra vált, Gi- gantra száll, és azt mondja majd: „Azért jó kis gép volt az E—512-es is”. De aki már nem száll gépre? — Nem nagyon bánom, hiszen itt vagyok. Nélkülem nincs, nem is lehet aratás, szerelő vagyok. Szerelő, sőt státus szerint főszerelő. Vékony dongájú, magas, őszülő férfi, és mesterségének címereivel van tele a keze. Fényes fejű félkész kalapácsot, villáskulcsokat és törlőrongyot szorongat. — Az én aratásom olyan, hogy benne vagyok a gépben. Olykor derékig is. öt percre, tízre, attól függ, mekkora a baj, ki sem látszom a munkából. Mit kell tudni egy kom- bájnosnak, és mit egy szerelőnek? — Nincs rá nomenklatúra. Mit várnak el egy köm- bájnostól és megint mit egy szerelőtől, az már megfogalmazható. — A kombájnosnak aratni kell. Minél többet, és minél jobb minőségben. Sokat és jól aratni csak az idő kihasználásával, üzemképes géppel lehet. Az én feladatom, hogy II tempót a szív diktálja menjenek a gépek, ezt várja tőlem mindenki. De mégis mit tud, mit tehet egy szerelő? Asztalos László főszerelő. — Ha álmomban zavarnának fel, én akkór is mindjárt tudnám, hol a baj. Több száz alkatrésze van a kombájnnak, de az elmúlt években már nagyon megtanultam, mi hol van, mi az, ami előbb vagy utóbb elkopik, meghibásodik. Azt is tüdőm, mit hogyan lehet a leggyorsabban kijavítani. Mennek a kombájnok. Rozsdabarna búzafejeket hajt a vágószerkezet felé. a kalászterelő, s a szálak sűrűségétől függően hol felnyög, hol meg duruzsol a motor. Időnként felfelvillan a fülke tetején a sárga hívófény, fut az IFA, és ürít, szabadul terhétől a porosán kék betakarító. — Vagy három éve Fehérgyarmaton arattunk. A sok eső miatt megkéstek ott a munkával, mi segíteni mentünk. A sár vastag csomókban tapadt a kerekekre, csoda-e, hogy egymás után elszakadtak a járkerékszíjak? Káromkodtak a kombájnosok, hogy legalább egy félóra, amíg leszerelik a kerekeket, helyrehozzák a bajt. Én azt mondtam, öt perc. Nem hitték a fehérgyarmati kollegák. Megmutattam, hogyan kell kijavítani a hibát anélkül, hogy a kereket leszerelnénk. — Nem, nincs nekem különös képességem, képesítésem, csak egy sor különféle szerszámom, amit mind magam csináltam. Csapágylehú- zót, éklehúzót, meg olyan szerszámokat készítettem, amelyeket nem adnak a géppel. amilyeneket a kereskedelemben nem lehet kapni. Tavaly a tarlón, ha minden javításra fordított időt ösz- szeadnánk. egv napig sem állt a Balkányi Állami Gazdaság öt E—512-es kombájnja. — Egy csapágycsere 15 perc. Egy tengelytörés, még ha a legkomplikáltabb helyen történik is, legfeljebb két óra. Az ilyesmire, már mint arra, hogy a javítás gyorsan történjen, én nagyon sokat adok. A kombájnos, a szerelő anyagilag is érdekelt abban, hogy a gépek mennyit aratnak. A tempót azonban nem a norma, a szív diktálja. A jó munka felett érzett örömöt forintban nem lehet mérni, kifejezni. — A kombájnosok átlagát kapom, de hogy az mennyi lesz, arra sohasem gondolok. Azt hiszem, a szaktársak sem azt számolják munka közben, hogy mit keresnek. Másra kell figyelni a vezetésnél. Egyébként is, ha már vállaltuk, ha már belefogtunk, az a legfontosabb, hogy menjen a munka. A kombájnosok, szerelők, nem látják, nem nézik a csillagokat. Úgy hull rájuk az alkonyi sötét, hogy észre sem veszik, csak bekapcsolják a reflektorokat beidegzett mozdulattal. Amíg a harmat le nem száll, mennek, aztán hazaviszi őket a busz. Rövid, mély álmot alszanak, és kezdődik minden elölről. A Balkányi Állami Gazdaságban 750 hektár az aratni- való, abból 331 hektár a búza, 250 hektár a rozs. Kitart két- három hétig, de kitartanak a kombájnosok, a szerelők is. Közöttük csak egy ember Asztalos László, de nem akármilyen. Seres Ernő Lesz-e elég ipari szakmunkásunk? (1.) Igények és lehetőségek ■y^aszáltam a minap a ■C háztáji lucernásban. Haladás közben aztán sok minden eszembe jutott. Mert nemcsak a fehér asztal mellett lehet jólescen emlékezni valamire. A munka fogásaitól azokig az apró huncutságokig, amelyekkel főleg a hencegőket utasították rendre a régiek. Például, hogy a kaszát és a kaszakövet titokban szalonnával kenték be és utána hiába csöszkölt az illető. Vagy két jó kaszás úgy szorította meg a virtus- kodót, hogy megemlegette. Aki még járatlan volt a kalapálásban, az alábbi kérdést tették fel, nagyon komolyan, hogy gyanú se férjen hozzá: — Aztán gubára kalapáljam-e öcsém, vagy egy ingre? A tapasztalatlan gondolkodás nélkül vágta rá az utóbbit, mert az volna még csak a faramuci dolog — gondolta magában — ha nyáron gubában kívánná végezni az amúgy is melegítő munkát! Csak azután jött rá, amikor a kezébe \ vette a szerszámot, hogy az egy inges kifejezés ebben az esetben mást jelent. A til-túl kalapálást, az ahol éri, éri, ahol nem, ott nem — munkát, minek következtében — aztán igencsak egy ingre kell vetkőzni a hűvös időben is. A másik pedig az ellenkezőjét, hogy gubában is elkaszálhat vele, olyan éles lesz. Csak későbben vettem észre, hogy közvetlenül a nyoFEKETERIGÓK momban, semmitől nem félve, legalább öten-hatan követnek a duzzadó rendek között előzve egymást az ugrálásban és kapkodásban. Ezért úgy tettem, mintha nem venném észre őket és csak a szemem sarkából figyeltem tovább igen hasznos szorgoskodásukat. Madarak voltak. Feketerigók. Az úton-útfélen látható közönséges fajtából, melyek igen szeretik a bokros, bozontos részeket és életterük valószínűleg itt lehet a közelben, mert alig rebbentek túl a százéves körtefán, máris újra a nyomomban voltak. Egyre inkább nem félve a kaszálással járó mozdulatoktól, a vizslató tekintetemtől. Különösen egy nőstény volt hallatlanul szorgalmas. Egy kuszáit tollazatú, hagyult, fekete színű egyed — régen gyászoló öreg nénikék fejkendője lehet csak hasonló színezetű —, amelyik nem falta fel mohón a földre potyogott zöld hernyókat, barna bogarakat, hanem gyűjtötte. Nem valami általa kijelölt helyre, mint sokan gondolnák a leírás nyomán, hanem a szájába. Igen, a szája sarkában kezdte a furcsa raktározást és addig folytatta, míg dugig nem lett. Hogyne néztem és figyeltem volna tovább ezt az ügyeskedést? Amint odakap, ahol én semmit nem láttam a a földön, sem a renden és mire felemelte fejét, már újabb hernyó volt a szájában. A mozdulat volt olyan gyors, vagy a nyelve’játszott közre, hogy egyet sem pottyantott el, a mai napig sem tudom. Másról azonban elgondolkoztatott. — Milyen szép példája ez — hánytorgattam magamban — az utódokról való gondoskodásnak! Gyűjt, gü- zül, cipekedik, nem kíméli magát, szájában a falat, mégsem nyeli le, holott a visszahálálásra annyi reménye sincsen, mint minekünk. Aztán a természet egyensúlyának kérdése, melyet olyan mértékben billegetünk az utóbbi időben — mondom én is a tudósok után, — hogy nem lesz mód a visszalendí- tésére. Holott az élettani egyensúly segítése és megtartása veszélytelenebb, ha nem is olyan látványos, mint amazoké. Addig is csak segítsetek rigók és más madarak, és hozzá zengjétek dalaitokat a magatok módján, mert egyre többen lesznek azok, szerencsére, akik a holnapnak is akarnak élni, nemcsak a mának ... Szállási László — Tudomásul kell venni — mondta Barta Dénes, a 107. számú szakmunkásképző intézet igazgatója —, hogy Sza- bolcs-Szatmárban a népszaporulat az országos átlag kétszerese, tehát van honnan merítenünk, lesz tartalékunk arra, hogy a megye iparosodása támasztotta szakember- igényt kielégíthessük. Csakhogy van olyan adat, mely szerint a nyolcadik általános iskolai osztályt a megyében elvégzettek jelentős hányada, 22 százaléka szerez szakmai képesítést a fővárosban és az ország 13 megyéjében. Hiány és intézés Mit jelent ez? A példa szinte közhely: míg a megyei építőipar szakemberhiánya közismert, addig a budapesti, miskolci vállalatoknál a munkáslétszám jelentős hányada Szabolcs-Szatmár megyéből ingázik havonta, hetente. A kőművesek valóban csak illusztrációi a témának, mert szakmák sorát lehet említeni, ahol az igények, különösen a távlati igények, nem állnak összhangban a lehetőségekkel. Nagy Miklós, a megyei pályaválasztási tanácsadó intézet igazgatója szerint: — Szabolcs-Szatmár az egyetlen megye az országban, ahol a szakmunkáskereslet kisebb, mint a kínálat. A számok nyelvére fordítva: ma még többen végeznek a megye iskoláiban, mint amennyire szükség van. Szak- középiskolába például kétezernél többen jelentkeztek továbbtanulásra, holott a helyek száma alig ezerháromszáz. A szakmunkásképző intézetek helyzete is sajátos képet mutat. Önmagában a tény, hogy a 107. számú intézetben például háromszoros a túljelentkezés, jó. Ugyanez mondható el a többiekről, még az olyan kis intézményről is, mint a fehérgyarmati. Ha a megoszlást, a szakmai „orientálódást” vesszük szemügyre, már korántsem rózsás a helyzet. Vannak szakmák, melyekre az igényelt létszám egy töredéke jelentkezik csupán, más esetekben viszont folyót lehet rekeszteni a divatos szakmák iránt érdeklődőkkel. Tervezési bibék S ha tovább vizsgálódunk, kiderül az is, amire utaltunk már —, hogy nem a jelentkezők hiánya okozza a gondot, hanem az, hogy a jelentkezők számottevő hányada megyén kívül folytatja tanulmányait, ráadásul olyan szakmákban, amiket itt is elsajátíthatna. Az okok összetettek. Szerepet játszanak az előítéletek. A bőrös szakmát „a suszterséggel” tévesztik ösz- sze, amivel valaha a rosszul tanuló gyerekeket fenyegették. Az üvegművességet az üvegfúvóval, ezzel a nehéz szakmával cserélik fel. A 107. számú intézet igazgatója úgy látja, baj van a tervezéssel is. — Évek óta tudja mindenki, hogy a Taurus rekonstrukció előtt áll. Tehát szüksége lesz a gumigyártó szakmunkásokra. Az iskolák azonban alig irányítanak ide gyerekeket. Egyébként is: a nyolcadik osztályt elvégzettek általában 2—3 szakmára jelentkeznek csak, ez viszont i a pedagógusok pályaválasztási munkáját is minősíti... — Él még a szemlelet, mely abban nyer megfogalmazást, hogy „rosszul tanul, semmire se viszi, tehát jó lesz szakmunkásnak ...” És ez nem csupán a szülők szemlélete... Újratermelődé „fekete vonal" Sok nehézség forrása a közlekedés is. Megoldás a kollégium lenne, ebből azonban kevés vart; s a szülők és a gyerekek egy része úgy gondolkozik, ha már kollégium kell, ha utazni muszáj, utazzon Pestre, tanuljon ott, s esetleg dolgozzon is ott. Ez pedig nem csak a megye gazdaságának okoz kért, de újratermeli az ingázók, a „fekete vonatok” utasainak hadát, családokat bont fel. Nagy Miklós szerint: — Mindez nem jelentheti azt, hogy a fölösleges munkaerő ne távozzon el tőlünk, mert annak helyes felhasználása népgazdasági érdek is. (Következik: Hiányzik az előrelátás. Speidl Zoltán
