Kelet-Magyarország, 1977. július (34. évfolyam, 153-179. szám)

1977-07-03 / 155. szám

1977. július 3. oo Egy népművelő arcképéhez Kellemes kényszer „Mai szentek nincsenek. Ne is próbáljunk ilyet fa­ragni egymásból.” (Idézet egy felszólalásból). ★ — Érettségi idején még nem tudja helyre rakni magát az ember. Engem ak­kor az agráregyetemre irá­nyítottak. Az agronómiái karra jártam két hónapig. Ennyi idő elég volt arra, hogy tisztázzam magam­ban: ez nem nekem való. Megtudtam viszont, hogy van az egyetemen gépésze­ti kar is. Azt persze nem gondoltam, hogy nem is olyan könnyű átváltani... Dr. Anka István elgon­dolkozik a tovatűnt éve­ken. Hogyan is volt? A mechanika, a gépek fogták meg először, vagy már az elején ott volt a csírája a tanításnak, a nevelői hiva­tásnak? — Volt az egyetemen egy jó barátom, egy szakérett­ségis. Apónak hívtuk. Neki két dolgot köszönhetek. Mindig karon ragadott; ta­nuljuk együtt a matemati­kát. így lett mindig jele­sem matematikából. Ami­kor együtt tanultunk, akkor ízleltem meg, mit jelent megosztani a tudást, isme­retet. Tanítani... Államvizsga után mehe­tett volna üzembe gyakorló mérnöknek. Anka István másként döntött, gépész- mérnöki oklevéllel a zsebé­ben megpályázta a mezőtú­ri gépészeti technikum ta­nári állását. Mechanikát ta­nított, két évig, 1958-ig. De mi hozta Szabolcsba? — A véletlen. A minisz­tériumban megtudtam, hogy Nyíregyházán az ak­kor még középfokú intéz­mény lakást tud adni. Én döntöttem. Közben a mun­ka mellett párhuzamosan elvégeztem a tanárképzőt, ötvennyolc óta élek Nyír­egyházán. — Két dolog érdekel kö­zelről: a hidraulika, ebből doktoráltam 67-ben, és az oktatás korszerűsítése, mondhatnám gépesítése. Ez az utóbbi arra vonatkozik, hogyan lehetne az oktatás­ban a rutinfeladatokat ok­tatógépekkel helyettesíte­ni, hogy a tanár az érdemi, lényeges feladatokra össz­pontosíthasson. Az erőgéptanszéken, amelynek Anka István a vezetője, egy ideje ipari té­vé segíti az oktatást. De a legkülönbözőbb eszközöket hívja segítségül munkatár­saival. Egy epizóddal folytatódik beszélgetésünk. A régi Szé­na tér kerül szóba, ahol jó tizenöt-húsz évvel ezelőtt lovas szekerek álltak: bú­zát, gabonát, kukoricát árul­tak itt. Eltűnt a régi kép. Anka István a fejkendős parasztasszonyt említi, akit nemrég látott az egykori Széna téren gépkocsiból szállt ki, valahonnan a ta­nyabokorból jött. A kocsi csomagtartójában búza, ga­bona. kukorica... — Engem az izgat. — folytatja — a technika ro­hamos fejlődésével együtt változik-e a „fej”, a gondol­kodás. Ezért mentem szíve­sen, az első hívásra, ami­kor hetvenben megalakulta megyeszékhelyen a gépipa­ri tudományos egyesület. Olyan közösséget találtam itt, ahol nincsenek rangok, beosztások. Minden kérdés­ről őszintén beszélgetünk és igyekszünk tenni is ... A tudományos egyesület tagjai társadalmi munká­ban évenként 14—18 tan­folyamot tartanak, 600— 800 munkást tanítanak ma­gasabb ismeretekre. — Egy volt tanítványom­mal egyszer arról beszél­gettünk, miért nincs a Tu­dományos Ismeretterjesztő Társulatnak műszaki szak­osztálya? S épp, amikor a megye gyorsan iparosodik? Ha valamikor szükség van a műszaki-technikai isme­retek . terjesztésére, most van. A TIT akkori megyei vezetőivel aztán meg is ala­kítottuk a szakosztályt, amely azóta vagy hatvan tagggal dolgozik. Előadáso­kat tartunk különböző mű­szaki témákról. Dr. Anka István a Nyír­egyházi Mezőgazdasági Fő­iskola gépészeti karán — most már harmadízben — megválasztották igazgató- helyettesnek. A tudomá­nyos munka jól megfér a népművelői, ismeretterjesz­tési. közéleti tevékenység­gel. A főiskola sok fiatal szakemberét „beoltotta” ez­zel. Mindig nyitott fülekre talál — mondja szerényen. Ha azt kérdezi valaki, miért csinálom? — a vála­szom: — Nem tudom. így ‘jó. így érzem, hogy valami maradandót tudok alkotni. S eszembe jutnak a papok, akik örök életet hirdetnek az embernek. Nekünk a magunk módján kell gon­doskodni arról, hogy olyat alkossunk, ami megmarad. Másokban. Páll Géza ye ládái alandos utazása mely a jében be- haznhoza­Itam visz- ztúrig vo­rn keresz- ;. Gávától nagyobb ..Kis füs­ól beszá- kaptam a v elkészí- jmber 26- Balsáig an a Ti- smét gya- ». A Ti- lálkoztam •s Mezey ikkel. Üj- Hármas- az út, a tér. Sá- irt a ha- yolítására Keresz- iszt. Bár pengőnk”, aonyolíta- ísúti ko- kapni. pénzügy­ig ismét az utat Pataktól Paszabig gyalog. # 1946. január elején indul­tam újra útnak. Kemény téli nap volt. Felszerelésem egy hátizsák, benne egy ke­nyér, s egy darab szalonna. Hogy honnan vette a fele­ségem, ma sem tudom. Té­likabátomon könnyen járt át a szél. Most már járt a vonat Nyíregyházától Sátoralja­újhelyig kompátkeléssel a Tiszán. Újhelyen már isme­rősként fogadtak. Éjszakára meleg irodahelyiségbe fek­tettek. Fáradtságom ellené­re aludni mégsem mertem, féltem, hogy alvásom ide­jén kenyeremet, szalonná­mat megeszik a patkányok. A felvirradó napra alkut kezdtem a fuvarossal. A szállítás időpontjául a kö­vetkező napra állapodtunk meg. A megbeszélt időben szekér nélkül jött, egyedül. Közölte, hogy az adópengő értékének zuhanása miatt az előző napon kialkudott bérnek csak másfélszeresé­ért hajlandó szállítani. Te­lefonon érintkezésbe léptem Sipos Ferenc vármegyei fő­jegyzővel a további teendők ügyében. Beszélgetésünknek nem minden részlete írha­tó itt le. Ö kétségbevonta pénzügyi tervkészítési ké­pességemet. Én stabil terv készítését ígértem, ha ő fő­jegyzői mindenhatóságá­nál fogva megállítja az inflációt. Végül abban egyeztünk meg, hogy kér­jem Zemplén megye alis­pánjának segítségét. Sze­rencse, hogy ezt tettem, mert a szállítás költsége a nap folyamán még kétszer változott. Estére a kisvasút vagonjaiban volt a meglévő hatvanöt láda. Megtöltötek a ládák két vagont teljesen. Délután Kenézlőn voltam. Innen csak kompon lehe­tett átkelni a Tiszán. Reg­gel a község bírája közöl­te, hogy a férfiak nem haj­landók a nehéz ládákat ki­rakni, még kevésbé vállal­ják azoknak Balsára szállí­tását. Alispáni utasítást kellett kérnem, rendőri se­gítséget igénybe venni. Én voltam Kenézlőn a leggyű­löltebb ember. Végül szekeren voltak a ládák. Három láda fért egy szekérre. Már a Tisza part­jára ért az első szekér, amikor újabb nehézség je­lentkezett. Gallyat szállí­tottak haza a balsai szeke­rek. Siettek, féltek a Tisza befagyásától. Nem akarták a ládás szekereknek áten­gedni a kompot. Nem tit­kolták. hogy lomnak tart­ják a ládák anyagát, úri huncutság őrzőinek, melye­ket a legszívesebben eléget­nének. Hosszú vita után mégis megegyeztünk. Másnap a megyeháza minden alkalmazottja hord­ta az anyagot a ládák leté­pett fedelén, ölben, vagy hátikosárban. Júliusra befejeződött a legfontosabb anyagok ren­dezése. Sokszor kellett meg­mászni az emeletnyi ma­gasságú létrát, amíg a he­lyükre kerültek az anya­könyvek, hiszen minden da­rabért külön kellett lejön­ni. Sok késő éjszakai órát töltöttem el az összekuszált iratok rendezésével, most már harmadik műszakban, mert a tanári munka mel­lett gondnokként irányítot­tam a Kálvineum interná- tusának rendbehozatalát is. •* A hazahozatalért óriási összegű adópengőt szava­zott meg a megye. Nem fo­gadtam el. Emlékül a lá­dákból kértem hármat. Bi­zonyára a vállalkozás ne­hézségeit kívánták honorál­ni: a kért három láda he­lyett ötöt adtak. Mind az ötöt megőriztem, hiszen életem egyik legnehezebb vállalkozására és egyik leg­szebb sikerére emlékeztet­nek. Hadházy Lajos li'iMiMIII TÁJAIN BERKESZ Bírttsz (ANDANTE, LASSAN) A harminc öreg bácsi együtt vénült a kerttel. Ezerkilencszáz- harmincöttől járták a fák közötti utat. Ka­pával, ollóval, simogató kézzel, egyenes, majd hajló derékkal. Kis skutellákbói ettek, fa hűvösében hűlt vizet ittak, és álmukban is csak almafákat láttak. A cselédkeserűséget enyhítette, hogy Szabolcs első nagy összefüg­gő almását bízták rájuk. A gróf először, aki hatvanhárom holdat választott ki a homok­ból. Az öregek homokba ültetett almafákon, mint termő homokórán mérték a lassan mú­ló időt. Mitsem tudtak Csicseri fia Jóbról, aki Berkesz határáért már 4300-ban porolt. Csak a Vayakról tudott a harminc öreg bácsi, akik birtokolták a falut, és szolgálatra szólítot­tak mindenkit. Akik olyan urak voltak, hogy még a vasútnak is parancsolni tudtak, s az elkerülte a községet. Akik olyan kastélyt építettek, hogy még a ló is márvány jászol­ból evett, megcsúfolván a kicsi Jézust. Az almás volt a menedék, ahol a harminc öreg bácsi, egykor fiatalember, új világba került, jonatán és batul almák között az érett gyü­mölcs varázsgömbjében kutatta a jövőt. (RONDÓ, TÁNC EPIZÓDOKKAL) Jött a front, futott a gróf, felvidult a falu, s szent harag űzte a népet. Vitték a kastély bútorát, a szemfedőt a kriptából, fejsze csapott a já­szolra. A hajdani cseléd, vasalólány mint gazda járt ki s be a márványterem ajtaján. És jöttek a karós emberek, hogy végre igaz­ságot tegyenek, nagyobbat mint volt Csicseri fia Jóbé. s feltétlenül jobbat, mint ami volt Vayé. Az almáshoz is odaértek, a harminc öreg, ekkor középkorú-gondozta kerthez. Ment a licit és házhelynek mérték a kertet. Mert házra vágytak, nem szalmatetősre, nem nádtetősre, nem töppedtre, nem vertfalúra. Okos szó hangzott ekkor: emberek, egy falu arra nyújtózzék, amerre közel az orvos, és fut a vasút! Nem Székely felé, Demecser lehet csak az irány! És gondolkodóba estek: talán kár is lenne a kertért. Volt, aki fel­nyírta már az ágat, más anyagot vitt ki a kertbe. Aztán megálltak, gondolkodni. Ám le­gyen. Nézzük, mit tud az új bérlő, Weisz úr és társasága. És termett az alma. Sokat. Va­gyont hozva annak, aki a házhelyek 1947— 48-as birtokolója lett. És újra jött az okos gondolat: ha neki megéri, nekünk is bizonyára. Összeálltak, élen a harminc tapasztalt. Tehén került a szekér elé, reá hordók és két pumpa szórta a permetet. Már senki nem kívánt itt házat emelni. Az álma lett a cél és eszköz. A fa- lunyi tulajdonos ízlelni kezdte a pénz örö­mét. Saját kertekbe is belopódzott a facse­mete, igent mondván a gyümölcs jövőjére. Még ötvenet sem írtak, s itt létrejött a tsz. Összeboronálódott föld és ember, és so­rakoztak egymás mellé és mögé, mint jona­tánok és batulok, mint fák, melyeket gondo­zott harminc öreg bácsi, ekkor már tapasz­talt kertész. Az almás volt a jövő, a bíztató, az összetartó, a bosszú az úri furfangon. (ALLEGRO CON BRIO, ÉLÉNKEN) A falun átfutó makadámbói betonút lett. Rajta a négyes számú fővonalat jelölt. Kicsiny or­szágunk erre nyújtózó részén Berkeszre ju­tott az egyetlen 300-as kilométerkő. Centire ennyi a táv a Láncúidtól idáig, ilyen szám sehol sincs országút mentén. Szaporázni kez­dett a forgalom. Mind sűrűbb lett az autók száma, ma percenként negyven fut át a fa­lun. Kamion, motor, személykocsi, autóbusz, teherautó, traktor, kombájn kergeti egymást. Nemzetközi artéria ez, Záhonynak tart, s lüktetése szüntelen, és éjjel is csak annyira csökkent, mint az alvó pulzusa. Az átfutó kutatja, honnan a falunév? Könnyű kitalálni, ha körbenéz az erhber, hisz berek berket követ, s Petőfi egykor itt írt versét még Berkesről datálta. Persze Pe­tőfi. Ott pihent, tartja a nép, ahol állott az öreg Erzsiké néni háza, Erzsiké nénié, aki már jobblétre szenderült, ami után eltűnt a roskadó épület. Az utolsó roskadó ház, mert közben átépült a falu. Átépült a falu, s las­san átépülnek az emberek is. Ma már alig van öreg, ki ezeréves reflexszel a tanító kisasszony közeledtén feláll a lócáról, hogy köszöntse. Az alázatból tisztelet lett. A mun­ka, az emberség, a szorgalom, a becsület tisz­telete. S tisztelettel köszön vissza az érkező, az átutazó, hiszen minden porta hirdeti mesz- sze: a szegénységről itt csak az öregje tud, mesének illő történetet. Még az egykori csúfos jelző, Varjúfalva is új értelmet kapott. Mert valaha a gróf na­ponta varjúból főzetett levest magának. Erő­levest, kár, kár, kár. És telepített is fekete madarat, fészkel ma is számlálhatatlan csa­lád. De divatba jött a delikát falat, ma is szívesen eszik, igaz, nem vén madár levesét, fiókapörkölt a csemege. Ha szólnak róla, te­szik vidáman, úri passziójukra büszkék. Ki­nek a béka, kinek a varjú, végtére egyre- megy, övék a fa, melyen fészkel, övék a ká- rogás, övék a föld és övék a levegő. Ki mer­ne vitázni ennyi igazsággal? Birtokló birtokos eszük közben sem nyugodott. A harminc öreg bácsi, már való­ban bácsi korban élő, meglett bölcs ember, meggyőzte őket: csak az szed gyümölcsöt, aki ültet. Hatvanban 60, hetvenben 40, het­vennégyben 70 holdra kerültek facsemeték. Többnyire alma, s az mind jonatán. S az idén, már hektárban számolnak itt is, 30 hektáron ültetnek almafát. (SFORZATO, NYOMATÉKKAL) Harminc öreg bácsi már nyugdíjba ment. Hatvanhá­rom hold almás jövőre, 43 évi szolgálat után szintén nyugalomba vonul. Átadja helyét az új csemetéknek, hívogat újra harminc fiatalt, munkára, együttöregedésre, együtt-termésre. A harmincakat, akiknek új gépei vannak, akik másféle ollóval metszenek, akiknek na­gyobb kert jut, akiket busz visz a határba, vagy mo.torjuk röpít az almás felé. Rekonstrukció, mondja a szakember. Új­jászületés — fordíthatjuk szabadra. Valóság és jelkép a kertben, a nemzedékek váltásá­nak nagy színjátéka, a táguló jólét nagy ese­ménye. Mert minden bővül, a tsz már a nyír- tassival egyesült, a termést rohanó autó vi­szi a határra, a kis konzervüzem várja a hüllőt, s bontakozón, mint új építmény emel­kedik a falu, a felhők fölé a hűtő, a feldol­gozó, a raktár, a ládahegy, a csomagoló nagy­szerű kastélya. „Jólét forrása itt a tsz volt” — summáznak, s az ezerkétszáz berkeszi szá­mára ez a legigazibb közhely, amit valaha megfogalmaztak. A legrégibb szabolcsi nagy gyümölcsös legújabb korszakába lép. A történelem is megtermett az almafákon, a sok furcsasággal teli magyar história. A harminc öreg bácsi, s a harmincak mellett az ember más sorsa ott mérhető a 300. és 303. kilométerkő között. A kastély ma otthon, hol eldobott gyer­meket gyámolít az állam. Mellette új iskola, mely befogadja a község gyermekét is, városi szintén tanítva jót, s bemutat munkásjöven­dőt. A kis posta takarékjában százezreké' őriznek, a porták mögötti kertekben az al­mafák évente egy Zsigulit teremnek. Lefé­kez itt a lengyel utazó, hogy Záhony után első faluként itt kínáljon damasztot, plédet, szerszámot, ami gyorsan vevőre talál, majd berkeszi tranzit módra pár nap múltán más faluban tűnik fel áruként. A megízlelt jólét furcsa szerzésre bíztat, s még a temető kö­ve is hivalkodón gyászolja azt, aki elment. A rohanó forgalom nagy iramodása felpör­geti az élet kerekét, s ki-ki igyekszik utol­érni mindazfpmit ősei elmulasztottak, sorsuk­ból eredőn. (KODA, ZÁRADÉK) A múltban földbe- eresztett fagyökeret tép a traktor. Helyet csi­nál az új, a friss csemetének. Idő kell, míg szétfut a homokban megannyi hajszál, hogy a talaj nedvét terméssé varázsolja. Kell hoz­zá eimber, harminc fiatal, eső, madár, méh és napfény, permet és metszőolló. A régi gyökér nehezen szakad. Fogja a múlt. Egy fát talán mégis hagyni kéne. Múltat idéző, korhadt mementpnak. Bürget Lajos iga zsefnek

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom