Kelet-Magyarország, 1977. június (34. évfolyam, 127-152. szám)

1977-06-12 / 137. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET 1977. június 12. A nyíregyházi VMK stúdiójáról Amatőr vagy dilettáns? NEMIGEN LEHET SZÁMON TARTANI, hány ember rajzolgat-festeget szabad idejé­ben, hányán táplálnak magukban képzőmű­vészi ambíciókat — és hogy hány ilyen amatőrben van valóban annyi tehetség, hogy vigye is valamire. Azt már könnyebb len­ne kideríteni, hány hivatásos képzőművész van, akik így indultak pályájukon, főiskola nélkül, szakkörökben, otthon vagy neves mű­vészek mellett fejlesztve képességeiket... Az „amatőr” kifejezés nem egyértelmű. Egyrészt amatőrnek nevezik a pusztán kedv­telésből rajzoló-festő, színészkedő, éneklő­zenélő vagy író embereket. Másrészt viszont bizonyos elítélő hangsúllyal is használják: a dilettáns kifejezést helyettesítve... Sok mindenről — a lelkesedésről, az anyagiakról, a kiállítási lehetőségekről és így tovább — esett szó azon a beszélgeté­sen, melyet a nyíregyházi városi művelődé­si központ „amatőr képzőművészeti klubjá­ban” (stúdiójában)? folytattunk. Idősek és fiatalok, a legkülönfélébb foglalkozásúak járnak a vasárnap délelőtti találkozásokra. Többen közülük már évtizedek óta fes­tenek, több tárlaton is részt vettek, köztük országos kiállításokon, némelyik ide járó amatőr alkotó a megyei „őszi tárlaton” is meg-megjelenik műveivel. Nemrég indult vándorútjára egy közös kiállítási anyaguk is. A VITA KÖZBEN EGYIKÜK KIJE­LENTETTE: nagyon szomorú dolog, hogy az új lakások falai csupaszak, nincs kép a szo­bákban. Nem is lesz — mondta —, mert egy kis keresetű ember számára nehéz megfizet­ni a zsűrizett képzőművészeti alkotások több ezres árait... Véleménye szerint amatőrök elfogadható színvonalú képei is „piacra ke­rülhetnének” olcsóbb áron, ez a „tömeg­igénnyel” is találkozna, s nem biztos, hogy ízlésromboló hatása lenne. Hiszen — tette hozzá — ez még mindig jobb lenne, mint a vásári giccsek terjedése. Miért nincs hagyo­mánya nálunk a sok országban látható szo­kásnak: amatőrök árulják képeiket az ut­cán ... - Ezek között bőséggel akadnak szín­vonalas munkák is! A másik kérdés, mely körül vita folyt: a támogatás. Nem az anyagiakra gondoltak elsősorban, hiszen a kör működéséhez a mű­velődési központ ad pénzt. Inkább a szakmai pártfogásról, a hivatásos művészek segítsé­géről beszéltek — illetve annak hiányáról. Habár — tették hozzá — néhány hónapja jár közéjük „konzultációkra” a nemrég Sza- bolcs-Szatmárba került fiatal grafikus, Ká­das István. Nagyon szívesen látják — mond­ta mindegyikük. Egyrészt hasznos tanácsai­ért, bírálataiért. Másrészt pedig azért, mert ő is amatőrként kezdte, s úgy verekedte föl magát a hivatásos művészek közé. Ennek kapcsán szólt a vitához a kör idős vezetője, a korát meghazudtoló írisse- ségű, mindig vidám Szabó János bácsi. Het­venöt éve, sok évtizedes amatőr festői múlt­ja mondatta vele a nem mindenkinek tet­sző igazságot: „Dolgozzunk, dolgozzunk, amennyit és ahogyan csak tudunk! Először nekünk kell bizonyítanunk — aztán szólha­tunk a várakozásainkról...” De persze ő sem hallgatta el: véleménye szerint sem ke­zelik megfelelően az amatőr képzőművésze­ket ... Viszont — tette hozzá — maga a kör létezése a bizonyíték arra, hogy a lehetőség adott. Ha valaki többet érez magában a pusz­ta szórakozásból festegetésnél — annak al­kalma van tehetsége megmutatásához. Jó példa erre az amatőrök közös tárlata. SOKFELE EMBER VAN az amatőr kép­zőművészek között. Van széles látókörű, a korlátokat ismerő, igaz ítéletű — és van sér­tett önérzetű, magát mellőzve érző is. (Álta­lánosságban úgy igaz: többnyire a dilettán­sok lázadoznak a legjobban. Ez igen régi dolog.) Az egyik amatőr csupán passzióból fest — és ezt szeretné ország-világgal tu­datni! A másik ellenben szívósan küzd az elismerésért — de még ennél is jobban: a fejlődésért. Hogy fokozatosan kibontakoztas­sa képességeit, és valóban művész legyen be­lőle. Ehhez minden támogatást meg kell ad­niuk a hivatásos művészeknek — semmi esetre sem szabad egy kalap alá venni min­den amatőr alkotót... T. Gy. KÉPZŐMŰVÉSZEINK VÁZLATKÖNYVÉBŐL. Krutilla József: Fák (tusrajz) tagja lett ő is az intézménynek, ahol most is dolgozik. Kettős a felelőssége, gondja a szakveze­tő tanárnak, ö vigyázza, hogy a gyermekek — mikor a kistanárok tanítanak — mindent elsajátítsanak, éppúgy, mintha már kifor­rott, „kész” tanárok foglalkoznának velük. „Nekünk kell pótolni azt, amit nem kapott meg a gyermek a kistanártól.” De ez csak az egyik oldal: a leendő tanárnak is minden segítséget meg kell adni, hogy a legjobban elsajátítsa a nevelés bonyolult mesterségét. Ezt Ballai Antalné személyes példával, igé­nyes, színes óravezetéssel, a hivatalosan tú­li emberi kapcsolatokkal igyekszik táplálni. És tollal is, jómaga gyönyörűségére és a munkatársak okulására nevelési, módszer­tani tanulmányok, tapasztalatok egész tucat­ját írta meg a szakmai folyóiratoknak. Mikor? Általában éjjel és a nyári szünidő­ben. Különösen izgatja a nevelők „örök” problémája: a megértés. Szaknyelven: a „visszajelzés”, amely a nevelőnek nélkülöz­hetetlen, azt mutatja: a gyermekek mennyi­ben értették meg az anyagot. „Nem nyug­tathat meg bennünket, ha néhány gyermek jelentkezik. Amíg nem győződtünk meg ró­la, hogy mindenki érti és alkalmazni is tud­ja az új ismeretet, nem lehet nyugodt a lel­kiismeretünk ...” Az élővilág tankönyv fedőlapján szere­pel a neve a szakmai lektorok között. Mégis talán a legbüszkébb a sok éves munkával „összehozott” növénytani gyűjteményre. Bár­hol járnak az országban a férjével, aki a hi­vatásában is segítőtársa, mindig találnak hazahoznivalót. Meglehet ez nem több, mint néhány kenderlevél, amit gondosan le kell préselni... Csendes korholással mondja, sok még a tennivaló, hogy az iskolákban ne le­gyenek divatos tárgyak, a gyermekek job­ban ismerjék és szeressék az élő természe­tet. Majd neveket sorol, dr. Margitics Gyu- láné (Vali néni), Batári Kálmánná, dr. Futó Józsefné — akiktől sokat tanult, akiktől so­kat kapott. „Négy éve nagyon próbára tette az élet — folytatja. Nagyon beteg voltam. Az orvo­sok mellett a munkatársaim, a közösség ad­ta vissza az erőm és állított újra munkába.” Veszélyes betegség felett lett úrrá a szerve­zete, s így könnyebben elviseli a kisebb bajt, hogy az utóbbi időben fáj a lába, bicegve jár, de tudja, ezt tűrni kell... „Talán azért volt nekem az iskola, a ta­nítás minden, mert nincs gyermekünk. Ott éltem le az életem. Legutóbb a VI. c. osztály- főnöke voltam. Nem akarok elszakadni tő­lük, be fogok járni az úttörőórákra, segítek, amiben tudok ...” B allai Antalné az idén nyugdíjba megy. ősszel már nem áll a katedra elé, mint eddig három és fél évtizede. „Nagy önuralom kell hozzá, hogy az ember elfogadja a nyugdíjas életformát. De a neve­lő vigasza, hogy tovább élünk a tanítvá­nyainkban” — búcsúzott. S hozzátette: „Re­mélem, azért szükség lesz rám az iskolába^ ezután is ...” Páll Géza MEGYÉNK TÁJAIN CSAHOLC *> M . ( J hogy eredményes évet zárhattak. így is el­maradtak a megyei átlagtól, 21 ezer forintot kaptak egyévi munkájukért a tagok. Most nagy reményeket fűznek az erősen megfia­talított szakembergárdához. Az elnöki posz­ton a 27 éves Lengyel János néhány hónap­ja vette kézbe a gyeplőt.* A fiatal elnök nap mint nap öreg Pan­nóniájával járja a natárt. Legtöbbször egye­dül motorozik a 3300 hektáros területen, de most e sorok írója is elkísérte szokásos út­jára. Hangunkat elkapja a szél, s az útmen­ti fák ágai közé sodorja. Az elnök mérgelő­dik. A tsz-szervezés előtt négy-öt holdon gazdálkodtak itt az emberek, s a földdarab­ját mindegyik árokkal, fasorral vette körül, ami most akadályozza a korszerű mezőgaz­dasági munkát. Most már egyre sürgetőbbé válik a meliorációs tervek végrehajtása, hi­szen enélkül egyre nehezebben boldogulnak. Hatalmas legelő mellett visz el útunk, néha egy-egy magányos tölgy is feltűnik. Az elnöktől a kultúrház előtt búcsúzunk el, ahol már vár Kerekes Marika, a kultúr­ház igazgatója. Talán nem haragszik meg, ha korát is eláruljuk, hiszen még csak 21 éves, de már egy esztendeje a község kul­turális életének irányítója. A nemrég újjá­varázsolt kultúrház előcsarnokában két fiú asztaliteniszezik, harmadik társuk a bíró szerepét tölti be. Tarpai Laci és Kiss Jóska nyolcadikosok, Nagy Laci pedig — a bíró — harmadéves kőműves szakmunkástanuló. — Délutánonként gyakran átjövünk ját­szani, Marika mindig ideadja a kulcsot — mondja Nagy Laci, aki Mátészalkára készül a gépészeti szakközépiskolába. — No, de nemcsak pingpongozni lehet itt — veszi át a szót a kultúrház igazgatója. Csütörtökön és vasárnap rendszeresen klub- foglalkozásokat tartunk, magnózunk, tánco­lunk, szellemi vetélkedőket rendezünk. Igaz, a hétköznapi programokat alaposan meg keli szervezni, mert nagyon sok fiatal jár el Gyarmatra dolgozni, s a délutáni műszako­sok nem nagyon tudnak eljönni a klubba. Szerencsére kisegítenek bennünket a szom­szédos községek fiataljai, ők is szívesen át­néznek hozzánk. Varga Anti, akit a lakásuk egyik abla­kának üvegezése közben zavarok, éppen csak hogy átlépte a huszadik évét, de máris tekintélyes városi múlttal rendelkezik. Az általános iskola elvégzése után Nyíregyhá­zára került ipari tanulónak, s ma is ott dol­gozik. Hétvégeken, ha csak teheti, hazajön, hiszen várja a helyi futballcsapat, no meg a régi barátok. Ottjártamkor éppen szabad­napos volt, s a motorjával hazaugrott. Igaz, a megyeszékhely 100 kilométerre van innen, de sok a tennivaló itthon. Apját leszázalé­kolták, így van miben segíteni. Édesanyja a három falu gázpalackosa, havonta 250— 270 darabot is elad, a csaholciakra majdnem száz palack jut. Minden második házban gáz­tűzhelyen főznek. □ argáéktól Tarpai Endre bácsihoz visz az utam, mert az ismerősei szerint: ha valaki ismeri Csaholc múltját, je­lenét, hát ő biztosan. Az öreg hátul az ud­varban egy fatuskón ülve fát aprít. A kar­vastagságú kőriságakat egyetlen csapással vágja ketté, a forgácsok métereket repülve szóródnak szét körülötte. Csak mikor feláll, és kezet fogunk, látom, micsoda szép szál ember. Egyenes tartás, kemény kéz, s a 78 esztendőhöz illően hófehér bajusz. Fején székelyesen font szalmakalap, a kalapon két szál búzakalász. A napokban kint járt a ha­tárban, ahol az út mellett árválkodott ez a két szép búzakalász. Csodálkozva néz rám: — Hogy-hogy miért tűztem a kalapom mel­lé?! Mert ez a szokás. Miféle gazda az, aki ilyenkor nyár elején, mikor éled a búza, nem tiszteli meg magát egy kalásszal? Meg különben is nemsokára itt az aratás, és csak a tarló marad a búzatáblák helyén. Tíz hó­napig ezután búzakalászt már csak a kalap mellett lehet látni. Pedig a kalászt mindig látni kell. Enélkül mit ér az élet? Balogh Géza , falu közepén álló artézi kútből bősu- ;; S gárban ömlik a jéghideg víz, pilla- natok alatt megtelik a kanna. A vizet vivő asszony, Danka Istvánná teleönti a kanna fedelét, s jó szívvel nyújtja a szom­jas idegennek. — No milyen volt? — kérde­zi, mikor visszakapja a fedőt. — Igaz, nem ivott még sehol ilyen jő vizet? De nem csak ez az egy kút van a faluban. A másik ket­tőnek még talán ennél is hidegebb a vize. Pedig itt nálunk az udvarokban nagyon rossz vizű kutak vannak, csak mosásra használ­hatjuk. Tisztának tiszta az a víz, de furcsa íze van. Még az állatok sem szívesen isszák. A kút mellől szemlélődve nem sokat kell keresgélni a tanácsházát. De itt van mind­járt mellette az orvosi rendelő, a tsz-iroda, s átellenben a posta, a kultúrház. De külön­ben is olyan aprócska ez a szatmári falu, hogy innen a kúttól egy iramodásnyi a leg­szélső ház is. Ritkán vetődik erre idegen, bár a szomszédos faluból, Vámosorosziból és Túrricséről gyakran megfordulnak itt az em­berek. De hát ők nem idegenek. Közel vannak itt a községek egymáshoz, ha Túrricsén felberreg egy motor, Csahol- con is hallják. Mióta meg egyesült a három falu termelőszövetkezete és közigazgatásilag is eggyé kapcsolták őket, céljaik is közös­sé váltak. Igaz, mikor mindez két évvel ez­előtt megtörtént, mérgesen csóválták fejüket az oroszi és a ricsei emberek: még ilyet, Csaholc a legkisebb közülünk, mégis az lett a székhely. Mikor ott csak ötszáz ember él, holott Riese sokkal nagyobb, hiszen több mint nyolcszáz lakosa van. Még Oroszi is jóval nagyobb, majdnem 650 ember lakik ott! — De aztán győzött a józan ész. Csa­holc a két falu között helyezkedik el, meg különben is, az aztán elképzelhetetlen lett volna, hogy a ricseiek Orosziba járjanak át ügyeiket intézni. Természetesen az orosziak ugyanígy gondolkodtak: méghogy ők járja­nak Ricsére! Így aztán maradt a legkisebb, a legszerencsésebb, Csaholc a székhely. S e két társközség még azzal sem vádolhatja Csaholcot, hogy saját embereit ültette a ve­zető helyekre, hiszen azok kisnaményi, cse- göldi, illetve a tanácselnök ricsei illetőségű. Most már teljes az összhang. A községi tanács elnöki szobájának vit­rinjében hatalmas váza, rajta a felirat: az önkéntes tűzoltóság fennállásának 50. év­fordulója alkalmából adományozta a tűzoltó­ság országos parancsnoka. Igaz, az utóbbi években szerencsére nem volt alkalmuk a helyi tűzoltóknak megmutatni tudásukat, de vigyázni kell, hiszen a vörös kakas akármi­kor felröppenhet. A váza mellett zászló, mely tudtára adja mindenkinek, hogy az elmúlt évben a kisközségek között meghirdetett tár­sadalmi munkában a csaholciak voltak a me­gyei elsők. Több mint 1100 forint értékű tár­sadalmi munkát végzett itt egy-egy lakos. A Budapesti MÉLYÉPTERV szintén társa­dalmi munkában elkészítette a község víz- művesítési tervét, s ha minden sikerül, há­rom-négy éven belül a terv valósággá vá­lik. A község vezetői nagy reményeket fűz­nek a vízművesítéshez, ezzel talán vissza tudják tartani a faluból elvándorlókat. Mert Csaholc lakossága ha lassan is, de folyama­tosan apad. 1960-ban még 840 lakosa volt, mára ez a szám 557-re csökkent. Dunakeszi, Pécs, Budaörs a nagy vetélytárs, a csahol­ciak főleg itt keresnek munkalehetőséget. Mert a járási székhelyen, Fehérgyarmaton is egyre nehezebb elhelyezkedni, s a helyi tsz sem tud minden szakembert foglalkoz­tatni. Meg az az igazság, az Erdőhát Tsz ma sem tartozik a járás legjobb termelőszövet­kezetei közé. Pedig valamikor az elsők kö­zött voltak. Csaholcon 1948-ban alakult meg a szö­vetkezet, s az ellenforradalom idején a né­hány hónapos megszakítást nem számítva, folyamatosan gazdálkodik. De mióta egyesült a három község termelőszövetkezete, mintha lelassult volna a fejlődés. Gyakori volt a veszteséges év, míg végre tavaly elérték, KM O

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom