Kelet-Magyarország, 1977. május (34. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-01 / 101. szám

ÜNNEPI MELLÉKLET 1877. május 1. Ember és hars A fa ötszáz éves Szélhordta homokdomb te­tején ötszáz éves fa áll Sza- bolcsbáka határában. Egyik oldalról szőlőskertek, a má­sikról akácos erdő övezi. — Igen, van itt egy ilyen nagyon öreg fa. Mű­emlék, emlékmű, vagy mi a csodának mondják. Na­gyon híres, mert sokan látogatják. Csak azt tu­dom, engem mindég elker­gettek alóla, amikor még gyermek voltam. De idŐ6 Ta­kács Ferenc, az vincellér volt, az többet tud mondani róla. Ott volt a kerülőház nem messze a fától, Takács ab­ban lakott. Apró levelű hárs. Hét mé­ter és nyolcvan centi a törzs kerülete. A lomb 30—40 mé­ter átmérőjű területet árnyé­kol be. Idős Takács Ferenc 79 éves — Igen, arra a fára én is vigyáztam nagyon sokáig. Kerülő voltam. Minik Aurélé volt Bákaliget, meg a birtok, vagy 2500 hold föld. Négy­száz hold erdőre ügyeltem, meg ami adódott. Göcsörtös a fa. Óriás du­dorok türemlettek a törzsre és az elszáradt ágak helyén odúkat vájt a harkályok sok­sok nemzedéke. — Tíz évig a Diner úr volt a bérlő. A fát nagyon őriztet­te. Tiltva volt az mindenki­től, hogy le ne tördeljék az ágát. Volt rajta egy nagy re­pedés, azt cementtel tömette be. A fa alatt el volt planí- rozva. Asztalok voltak ott és kijártak az urak vígadozni. Sütöttek, főztek, jól mulat­tak. Olyan sűrű a fa lombja, hogy nem hatolhat át a nap­sugár. Pincehűvös félhomály lengi körűi a törzset. — Sok volt itt a szegény. Nagyon kellett vigyázni, mert loptak. Hát mit tehettek? Én is, mit tehettem. Nékem is azzal fordult, hogy kerülő lettem. De addig! Alighogy megnősültem tizenhatban, el­vittek katonának. Ott evett a tetű 1918-ig. A feleségem árendában lakott, harminc napot jnosni járt érte Ajak­ra. Esőben, fagyban, vitte az első gyereket is. Haza se jöt­tem, már megint behívtak. Akkor jártam utoljára Pes­ten. Mezítláb, lobogós gatyá­ban mentünk és amikor fel­sorakoztunk, a tiszt undorral legyintett: „parasztok”. Ha virágzik a hárs, hódító illatú, hatalmas csokor. — Amikor hazakerültem, béresnek álltam. Nem volt más keresés. Harminc forin­tot, egy hold illetményföldet, egy szarvasmarhatartást ad­tak. Mire telhetett abból? Hat gyereket neveltem. A két nagyobbik fiú már elment részesaratásra. Nekem már volt kenyerem, de itt akkor még a gazdáknak sem. A fa gyökerei, mielőtt az éltető nedvért a mélybe buk­nának, át meg átszövik a fel­színt. Keményen kapaszkod­nak. — Mindég kellett az ura­ságnak 20—30 napszámos. Aki hajnalba’ jött, kapott mun­kát, aki késett, mehetett ha­za. Egyszer húszán a paszulyt kaszálták. Én delet rendel­tem, mikor jött az úr. Meg­állóit, nézte, ki mit eszik, meg is kérdezte. „Vöröshagy­mát meg kenyeret nagyságos úr, nem telik másra” — mondták neki. Én disznót is tartottam. Még így is nehe­zen éltem. Ma a földön van a menyország. A derékvastagságú ágak nagy terhükkel a földig ha­jolnak, a talajba süppednek, gyökeret eresztenek és sarjai hajtanak. Száz és száz új élet fakad és az ifjú csemeték kö­rülfogják a famatuzsálemet. A fiú István Takács 44 éves — Én mondhatnám úgy is, itt születtem. Egyéves, ha vol­tam, amikor édesapámék ide­kerültek. Sokat hintáztam a fa földre hajló, vastag ágain. Ezt szerettem, meg az eper­fát. Ott a ház előtt állt az eperfa. Az is nagyon öreg, de már kiszáradt. Ha érett az eper, lepedőt terítettünk alá, ráráztuk a gyümölcsöt és ke­nyérrel ettük. Nem volt itt akkor más gyümölcs. A fa koronája messzire el­látszik. Igaz, a vezérágát na­gyon régen hetvenkedő legé­nyek májusfának kivágták, de az oldalágak ettől még magasabbra nőttek. — Amikor én gyerek vol­tam, nekünk is úgy kellett dolgozni, mint a felnőttek­nek. Én eleinte a disznót, te­henet legeltettem. Emlék­szem én is az uraságra. Itt a fa alatt terítettek, ettek, it­tak. Még fagylaltot is hoz­tak a fa alá. Egyszer nagy vihar támadt, bemenekültek a kerülőházba. Akkor ettem először fagylaltot. Nem hit­tem volna, hogy ilyen lesz a világ. Az édesapám mestersé­gét folytattam, ö kerülő volt, én mezőőr. A hársfa is hoz­zám tartozik. Gyakran felke­resem, elidőzök alatta, ha ar­ra járok. Most az iskolások járnak a legtöbbet oda, ün­nepségeket tartanak, arató­bálokat rendeznek. Nem pa- naszkodhatom, azt csinálom, amit szeretek. A tsz-ben jól keresek, 2800 forint a fizeté­sem. Ki ültethette a fát? Nincs annak tudója. Iváncsi István harminc éve, hogy meghalt, kilencvenéves korában, úgy adta tovább. „Már az én nagyapám is ilyen öregnek látta, semmit sem változott.” Az unoka Takács Zsuzsanna 11 éves — Nagyon szeretem a fát. Odajárunk kirándulni. Ott tartjuk a gyermeknapot, az úttörőavatást. Engem is ott avattak úttörőnek. Játszunk a fa alatt, hintázunk a föld­re hajló ágain. Nagyon jó ott lenni. Történetet senki se mondott a fáról. Nagyapa se... ★ Nincs története, legendája a fának. Szép kort megélt, sok vihart kiállott. Mint táj­fa, 8—10 emberöltőn át ma­gányosan a dombtetőn ma­radt. Itt-ott gondatlanul meg­csonkítják, pedig aligha akad párja Magyarországon. — Nem a mi életünket kellene számontartani. A fá­ra kellene jobban vigyázni. Én már 79 éves vagyok, van egy kis nyugdíjam, én a fát szolgáltam, most fordítva le­het. Más világ ez már. Ne­kem három elemim volt, a fiam úr, mint mezőőr, szép fizetéssel, egyenruhával, az unokámnak meg csak az a dolga, hogy tanul. — A fa alatt bizony jó megpihenni. Járnak ide a méhészek az egész megyéből és nem győzik dicsérni, cso­dáink És elvagdalják az ágát. A szőlő felől, mert néhány tőkére árnyékot vet. Kár ér­te... Seres Ernő LAKATOSBÓL FŐMÉRNÖK „Szervusz Laci!” ÖTSZÖR HÁROM MÉTERES, SZŰK HELYI­SÉGBEN NAGY ÍRÓASZTAL, FÖLÖTTE LENIN- KÉP, TARGYALOASZTAL FASZÉKEKKEL, A SAROKBAN KÖNYVESPOLC, KÉT K<5 VIRAG- ALLVANY, EGY HÁZI ÉS EGY VÁROSI TELE­FON. LÉNYEGÉBEN ENNYI A BERENDEZÉS AZ UNIVERSIL NYÍREGYHÁZI GYARANAK FŐ­MÉRNÖKI IRODÁJÁBAN. 1968. szeptember másodika óta ez Kői László otthona. „Emlékezetes dátum. Ekkor született a kislányom, ekkor kaptam meg a diplomát, és ekkor neveztek ki főmérnök­nek. Egy év múlva lettem párttag.” Alig volt huszonki­lenc esztendős, örült Is a bi­zalomnak, meg félt is. Ho­gyan tud ő majd helytállni ott, ahol művezető volt? Nem egyszer bizony el is tévedt. A főmérnöki iroda helyett a műhelybe ment. Nevetve kö­szöntötték. „Nem fordultam vissza. Odamentem az öreg Tarpai Pista bácsihoz, a lakatoshoz. Érdeklődtem. Hogy van a csa­lád, meddig bírja még? Az­tán szót váltottam másokkal is. Jólesett a beszélgetés, az együttlét, de hívott a köteles­ség, vissza kellett mennem az irodába.” Nem panaszként említi, de amióta főmérnök, sokkal több az elfoglaltsága, minden perce foglalt. „Lehet hogy né­melyek megszólnak, akikkel együtt dolgoztam, mert most keveset találkozhatnak velem. Talán azt is mondják: no en­nek is felvitte az isten a dol­gát, amióta főmérnök lett! A munkatempó, a beosztás nem ad alkalmat, hogy annyiszor A nyíregyházi háziipari szövetkezet az első negyed­évben 15 ezer hímzett blúzt és 25 ezer darab kötöttárut ex­portáltak a Szovjetunióba, illetve francia, dán és NSZK meg­rendelőkhöz. találkozzak az emberekkel, amenmyiszer szeretnék.” A párnázott ajtó mögött mindig az ő érdekükben cse­lekszik a főmérnök. Voltak itt késő estébe nyúló viták, eszmecserék a gyár műszaki fejlesztéséről, a béremelésről. Tavaly például ötven újítás ügyében döntött. Éjszakákon át gondolkozott felettük. Töp­rengett új szerszámok, cél­műszerek, célgépek elfogadá­sáról és sok mindenről. A lakatosok doyenje, az öt­vennyolc esztendős Tarpai Pista bácsi ráköszön a fő­mérnökre: „Szervusz Laci.” A fia lehetne. Az ő keze alatt volt művezető. Igen, a keze alatt. Bár Laci volt a főnö­ke. „Előnyére, nem változott azóta sem. Olyan szerény most is, mint akkor.” Amikor az egyetemi felvételre ké­szült, ment az öreg Tarpai- hoz: kommendáljon már ne­ki egy jó matematikust, aki foglalkozik vele. Laci erre már nem emlék­szik. Pista bácsi igen. De azt nem felejtette el a főmérnök, amikor helyette is helytáll­tak. Művezető nélkül is „ment a verkli”, mikor ő a könyve­ket bújta. Mert olyan ta­pasztalt rókák dolgoztak ott, mint az öreg Tarpai. „Laci nyugodtan készülhe­tett. Tudtuk mindannyian, hogy tanul, drukkoltunk érte, bár sikerülne neki, hiszen közülünk való. Miért ne le­hetne vegyészmérnök?” Hogy milyen ember most? Huncut- kásan néz az öreg. „Korrekt úriember. No, nem olyan ér­telemben! Már a viselkedé­sére értem. Akik egykor mint művezetővel dolgoztak együtt vele, büszkék rá, hogy ő ke­rült a főmérnöki székbe.” Irt itt már alá szerződést szovjet, lengyel, és NDK-s szakemberekkel, tárgyalt mexikói, perui delegációval, és a vezérkarban mindig jól képviselte a munkások, a gyár érdekeit. Honnan tud­ták volna, hogy egykor laka­tos volt? „Az alapszakmám lakatos. Az ötvenes évek elején vol­tam inas Pesten, a 2-es szá­mú iparitanuló-iskolában. Er­re a szakmára jelentkeztem. Szerettem. Amikor szabadul­tam, néhányunkat a jobb ta­nulók közül kiemeltek. Kel­lett az ember a MÁV Jár­műjavítóba. Jóformán meg sem melegedtem, amikor ja­vasolták, hogy menjek tech­nikumba Dunaújvárosba.” így lett kohás2technikus. A hengermű akkor még nem üzemelt. Építették. „Özdra küldtek dolgozni, de a vasmű állományában voltam. Fél évet húztam le három mű­szakban. Az volt a munka! 45 fokos melegben dolgoztam. Naponta 4—5 liter szódavizet fogyasztottunk, annyira ki­szikkadtunk. Reggelihez a szalonnát a forró vason sü­töttük. Amikor először a hengerhez küldtek, és azt mondták, hogy mérjem meg a hengerelt lemez vastagsá­gát, 15 másodpercig bajlód­tam, mire sikerült. Ez egy gyakorlott hengerésznek egy másodpercig tartott volna. A kezem megperzselődött, de megcsináltam. Ez volt a be­lépő. Befogadtak az emberek maguk közé. Elmentünk megünnepelni. Koccintottak velem.” Mit is hozhatott magával a forró kemencék mellől, a műhelyből az egykori lakatos, a hengerész? „A fizikai mun­ka tiszteletét és becsületét. Saját bőrömön éreztem a ne­hezét is, a szépségét is. És a munkásszolidaritást is.” Ta­lán sokan nem sejtik a gyár­ban, hogy amikor azért ér­velt, hogy az üvegtechnikai üzemben cseréljék ki a régi, lángot kifúvó lámpákat mo­dernebbekre, valójában azért is tette, mert szinte a saját bőrén érezte a kohók forró­ságát. Az üvegtechnika is forró üzem. „Ez volt a legjelentősebb változás a fizikai dolgozók munkakörülményeinek javí­tásában, amit az utóbbi idő­ben elértünk.” Kétmillióba került. Volt lakatos, kohásztechni­kumot végzett, dolgozott hen­gerészként. Valójában hová is tartozik? „Szívem szerint a fizikai munkásokhoz. Valójában mű­szaki értelmiségi vagyok. Ki­nek köszönhetem, hogy idáig jutottam? így alakultak a körülményeim és segítettek. Nehéz út volt. A munka mel­lett, művezetőként, levelező úton tanultam hat esztendeig a Veszprémi Vegyipari Egye­temen. Életemben talán ez volt eddig a legnehezebb idő­szak. És mégis azt mondom, könnyű volt, mert olyan munkatársakkal dolgoztam, akiktől nyugodtan tanulhat­tam. Biztos voltam benne, hogy helytállnak helyettem is.” Kik a barátai? „Van mér­nök, főmérnök. Van aztán olyan is, mint jómagam, aki munkásból lett építésvezető. Ö a legjobb barátom. Úgy érzem, ő áll a legközelebb hozzám. Munkások neveltek bennünket. Talán ezért. Én a munkások segítségével let­tem mérnök. És ezt soha nem felejtem el.” Farkas Kálmán kunyhót, az ágyakba tölgyfalevelet szórtak és telepítették az erdőt, a birtokosnak. Cserébe az ingyenmun­káért a kisfákkal beültetett terüle­ten krumplit, tengerit termeszthet­tek. Aztán két-három év után, mi­kor összeborultak a fák, új - helyre költöztek. így vándoroltak egyik helyről a másikra. — Maguk hány évig űzték ezt a mesterséget? — Mi szerencsére nem kénysze­rültünk rá, hogy állandóan ezzel foglalkozzunk. A felszabadulás előtt a jószágok mellett voltam cseléd, így én csak besegítettem apáméknak a tuskózásba, a fatelepítésbe. Mert a vákáncsosság ebből állt. A már kivá­gott tölgyek, akácok tuskóját kiszed­tük, a földet ásóval, kapával meg­forgattuk, ezután ültettük a cseme­téket. Embertelen munka volt. — De hát rá voltunk kényszerül­ve, otthon kilenc éhes száj várta a kenyeret. Apám gulyás volt, én leg­nagyobb fiú létemre jószág06-cseléd. így egyikünknek sem jár kommen- ciós föld, ahol egy kis krumplit, vagy tengerit ültethettünk volna. Egész évi munkámért 20—22 mázsa búzát kap­tam, de meddig volt ez elég? Aztán 38-ban megnősültem, és a magam lá­bára próbáltam állni. Élete ekkor sem változott sokat. Feleségének, Csipkés Ilonkának a családja ugyan egy fokkal feljebb állt a cselédeknél, dohányosok vol­tak, de ők sem éltek különbül. Haj­nali kettőkor már kopogtatott az ab­lakon a tanyagazda, és éjjel tíz előtt soha nem kerültek ágyba. Sinka Mi­hály ekkor már csak vákáncsozott, igaz nem sokáig. Házasságának má­sodik esztendejében elvitték katoná­nak, és csak kilenc év után, 1947-ben jött haza a hadifogságból. Ezekről az esztendőkről felesége beszél. — A kilenc esztendő alatt hétszer láttam a férjemet, amikor szabad­ságra jött. Szültem neki négy gyer­meket, de mind meghalt. Tizenöten laktunk anyámékkal egy közös kony- hás, egyszobás cselédlakásban, míg­nem 45-ben hozzájutottam egy meg­üresedett cselédházhoz. Igaz, hogy négy család használta a konyháját, de egy szoba teljesen az enyém volt. Még nászajándékképpen kaptunk két borjút, ezek ekkorra már megnőttek. És vártam az uramat. Közben dohá­nyos voltam, vákáncsozni jártam, él­tem úgy, mint a többi asszony, akik­nek a férjük odavolt a háborúban. Éppen a napokban vágták ki azokat a fákat, amiket még mi ültettünk. Az embernek még most is a szíve szakad bele, ha visszagondol, milyen nyomorúságos módon éltek itt az em­berek, s hogy örültek, mikor 45-ben osztották a földet. Én is kaptam há­rom és fél holdat, és 52-ig, az első tsz megalakulásáig ebből éltünk. Ettől kezdve aztán már összeha­sonlíthatatlanul könnyebben éltek. Kényelmes kétszobás lakást építettek, felneveltek öt gyermeket, szakmát adtak a kezükbe, s ma már mind­egyik keres. — Látja, ar-ra vagyok a legbüsz­kébb, hogy a fiaim már tanultak. Én ugyanis pulya koromban egyetlen egy évet sem járhattam iskolába. Most tanultam meg néhány éve írni, olvasni az esti iskolában. Közel hat­vanéves fejjel — mondja a házigaz­da. S míg felesége, Ilonka néni elő­keresi a bizonyítványt, Sinka Mihály kezébe veszi a Szabad Földet, felteszi a szemüvegét, és ol­vasni kezd. Nehezen állnak Ö6sze a betűk szavakká, botladozik a nyelv, de azért, ha lassan is, de halad. Té­tován meg-megáll a mutatóujj, de fogynak a sorok és nemsokára vége a szövegnek. Kezemben az első és második osztály elvégzését igazoló bizonyítvány, amelynek harmadik ol­dalán ez áll: számtan 4-es, írás 3-as, olvasás 4-es. S legfelül gyöngybetűk­kel: Sinka Mihály felsőbb osztályba léphet. Balogh Géza O KM S úlyos, esőt hozó felhők mögül kandikál ki a nap Nyírlugos- Szabadságtelepre. írhattam vol­na Szennyespusztának is — nem is oly régen még így nevezték a tele­pülést — de maradjunk az újnál. Kü­lönben is az itt lakó hajdani cselé­dek se nagyon szeretik már hallani ezt a nevet. Egykori nyomorúságuk­ra, küszködésükre ejnlékezteti őket. Itt a felszabadulás előtt talpalatnyi földje sem volt senkinek. Mindenki a Gencsy-birtokon volt cseléd, dohá­nyos, vákáncsos. — Nem is jó erről beszélni — mondja Sinka Mihály szabadságtele­pi lakos. — Még a fiaink is csak hi­tetlenkedve legyintenek, ha ezek a régi dolgok kerülnek szóba. Azt még tudják, hogy mit jelentett cselédnek lenni, de a vákáncsosságról már vaj­mi keveset tudnak. Pedig itt a kör­nyéken, majdnem mindenki belekós­tolt ebbe. Igaz, Szabadságtelepen senki nem vákáncsozott állandóan, hiszen ide már csak a mindenről le­mondott, teljesen lerongyolódott csa­ládok menekültek. Ezek aztán kiköl­töztek az erdőbe, vájtak egy föld-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom