Kelet-Magyarország, 1977. május (34. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-29 / 125. szám
KM BiftHiillWUMi im 1977. május 29. MAI QYEREKEK Zajos csikócsapat szállta meg a buszt, óriási verseny- futás kezdődött az ablak melletti helyekért. Ilyenkor még szó sincs arról, hogy „hölgyek előnyben”, a fiúk jórésze letelepedett. De a kislányok sem törődtek sokat a dologgal, roppant izgalommal figyelték az utcákat, az erdőt, a felüljárót a Sóstóra tartó buszból. „Tanár néni, mindjárt itt vagyunk!” — harsogták a jól értesültek, aztán a vezényszóra, „Leszállunk, gyerekek!” egy emberként tódultak az ajtó felé. Vékonyka tanítónő próbálta rendberakni gyerekeit, de bizony azok megérezték a vidámpark közelségét és alig tudták fékezni a lábaikat... „Ott az óriáskerék!” „Én abba akarok ülni először!” „Én már voltam itt tavaly anyukámékkal!” Bent aztán hiábavaló volt minden intő szó. A kerek gyerekszemek kitágultak a napok óta várt csodától, pillanatok alatt megszálltak körhintát, céllövöldés bódét, karikadobálót, rakétákat... Cseperegni kezdett az eső, de az istennek se lehetett összecsalogatni őket. Aztán komolyabb hangnemű terelgetés után — muszáj, ha nem akarják, hogy bőrig ázzon a gyereksereg! — beálltak mind- ahányan egy tető alá. Előkerültek a tízórais csomagok, teliszájjal, egymást túllicitálva harsogták az élményeket. „Ezt nézd meg, Csordás! C irkuszos kártyát vettem az áruházban!” — lobogtatta a paklit Győri Árpi. Azzal máris kezdte kipakolni a lapokat a padra. Csordás Sanyi szerényen bevallotta, hogy ő szíve szerint egy villanyvonatot vett volna az áruházban — előzőleg ugyanis a Nyírfa Áruházat látogatták meg a kállósemjéni második cések. Édesanyja (az egyik kísérő szülő) csendben megkérdezte fiától: „Miért, talán nincs fill Ninetta vonatod?!” Mire Sanyi közölte, hogy két vonat lényegesen hosszabb egynél! Üveges Erika szíve vágya egy hatalmas alvó-síró-beszélő baba lenne, mert öcsi a másikat otthon eltörte. Pedig azt Varga Mihály, a nagybátyja lőtte neki a céllövöldében, mert ő nagyon jól tud célba- lőni! Nagy Magdi már a vidámpark utáni programot elemezgette félhangosan: „Két ház már be is van rendezve! Én már sokszor láttam ám!” A sóstói múzeumfaluba készültek, mint elmondta Both Ilona tanítónő, s ehhez Magdi büszkén hozzátette: ott az ő apukája az éjjeliőr! Egy pisze kissrác forintosokat szedegetett elő a kártyásdobozból — majd minden gyerek vett cirkuszos játékkártyát — és mellém húzódva halkan megkérdezte: „Tessék mondani, öt forintért fel lehet ülni a rakétára?” Az igenlő válaszra kigyúlt a szeme, már indult volna, es- dekelve leste a szürke égboltot, állna már ei az az eső, hogy ő mielőbb elkölthesse forintjait... Mert a rakétába ülni kell, ha már a vidámparkban jár az ember... ★ Hogy milyenek a mai gyerekek, arra sokfelé lehet választ keresni: szülőknél, pedagógusoknál, általában a felnőtteknél. És ahány ember, annyiféle a válasz. „Borzasztó, hogy milyen neveletlenek!” „Nagyon értelmes fi- úk-lányok vannak, sokkal Gyurkovlcs Csilla többet tudnak a világról, mint annak idején mi...” „Érthetetlen, hogy nem tudjáík kordában tartani őket a szüleik?!” „Nem rosszabbak egy szemernyivel se, mint a régebbi gyerekek!” Netán elfogultabb válaszok: „Az én fiam valóságos csodagyerek, tisztelettudó és okos!” „Szörnyű, mennyi baj van a kislányommal, az istennek se fogad szót!” Hogy hogyan látják a felnőttek a gyerekeket, arra nemigen adható egyértelmű válasz. Talán két véglet van: a mai gyerek merőben más, mint a régi, és hogy a mai gyerek pont olyan, mint a régi... De milyenek ezek a gyerekek valójában? Sok mindent meg lehet tudni róluk egy beszélgetésen, ahol eleinte csomó volt a torkukban, aztán a végére csudajót nevettünk egynémely dolgokon... A Nyíregyházi 6. számú Általános Iskola négy hatodikosával és két nyolcadikosával beszélgettünk: Gyurkovics Csillával, Eli Ninettával, Schmidt Zsuzsával, Szilágyi Violával, Czimmer Ilonával és Gyetvai Csabával. A véletlen úgy hozta, hogy csak egy szál fiú volt köztük — ám ő büszkén képviselte „férfitársai” érdekeit is... Látszott rajtuk, hogy igencsak kifelé mennek már a tanévből — egy hét már nem idő. Illetve ... — Jaj, dehogynem! Most írjuk sorra a dolikat, felmérőket, meg felelünk egyre- másra! Ez az év vége... PeGyetvai Csaba dig ilyenkor van a legkevesebb kedvem tanulni — amikor itt a jó idő... — Szilágyi Viola mókásan elkeseredik ezen a tragikus tényen, a többiek komolyan, vagy nevetve helyeselnek. De aztán szóba kerül a nyár és oda a bánat! — Mi vettünk egy sátrat, és úgy tervezi a család, hogy megyünk Jugóba a nyáron! — derül föl Gyurkovics Csilla. — Meg aztán idén először megyek egyedül üdülni: Vaj- tára, egy SZOT-gyermeküdü- lőbe! Sorra mondják a nyári terveket: néhányan külföldre készülnek a családdal,. Romániába, Csehszlovákiába, mások a Balatonhoz, vagy a nagymamához, nagybácsihoz Unatkozni nem sok idejük lesz, ahogyan kiderül szavaikból ... Sőt, a két nyolcadikos számára a tanév is tartogat még élményeket: háromnapos dunántúli kirándulásra indulnak hétfőn! A közös élményekre terelődik a szó. Az eddigi kirándulásoknál kezdődik, zuhognak a jó esetek, a vidámság egy percre sem lankad. — Este a szálláson persze nagy csatákat vívtunk, nem mondom, hogy csend volt... Az osztályfőnök meg többször is bejött, hogy leleplezzen bennünket. Kitaláltuk, hogy egy vállfát felakasztottunk a kilincsre és amikor halkan lenyomta, a vállfa leesett. Mire belépett, mindenki horkolt a helyén! — Á, de az igazán nem valami jó az ilyen kiránduláson, hogy ott is ugyanazt követelik, mint az órákon... Folyton csendre intenek minket a buszban, „ne állj fel, hová mégy, hallgass”. Meg állandóan énekelni kell, akkor is, ha semmi kedvünk hozzá... — Pedig a kirándulás épp arra való, hogy kikiabáljuk magunkat, nem?! Persze, nem minden tanár egyforma. Van, akivel nagyon jó kirándulni. No, és mi se vagyunk azért mindig jók... (Hiába, ezen évszázadok sem fognák segíteni: a futni, kiabálni, szabadon kóborolni vágyó diákok és a fegyelmet tartani akaró, felelősséget viselő tanárok közötti ellentét örök.) Aztán az osztályok, barátok, barátnők kerülnek terítékre. Ki kivel, miért barátkozik? — Mi négyen vagyunk barátnők — mondja Viola. — Schmidt Zsuzsa, Talárovich Kati, Seres Éva, meg én. összesen 10 lány van az osztályunkban, meg 11 fiú. Persze, mindenkinek van barátja, közös érdeklődés, meg ilyesmi hozza Ö6sze a barátságokat. Meg én például Seres Évával már nyolc éve együtt járok. Csaba legjobb barátja Lajti Tibi. — Hát, mi először akkor kezdtünk barátkozni, amikor kiderült, hogy mind a ketten kamionsofőrök akarunk lenni. Olyan klassz dolog lehet egy csomó országba járni... De aztán lemondtunk róla. Nem is tudom miért. Apukám hivatásos katona, így én katonatiszt is akartam lenni. De most már nem ... Olyan sok Czimmer Ilona elfoglaltsága van. Még nem tudom, mi is leszek. De egy biztos: még sokat akarok tanulni. Szeretem a számtant és a fizikát! A tanulás szerepelt mindenütt az első helyen a jövőbeli tervek között. A hatodikosok persze még nem döntöttek véglegesen, „talán pedagógus leszek”, „könyvtárban volna jó” (nem is lenne egészen az ő véleményük, ha mondtak volna valami biztosat...), a nyolcadikos lányoknak ellenben már határozni kellett. — Engem a Kölcseybe vettek föl, egészségügyi szakközépiskolásnak. Ha elvégzem, dolgozni megyek, aztán majd meglátom, tanulok-e a munka mellett — mondja Schmidt Zsuzsa. — Valami irodában szeretnék dolgozni, az egészségügyben ... — Hát, én is oda jelentkeztem, de nem sikerült a felvételim, aztán az egészségügyi szakiskolából helyhiány miatt utasítottak el. Most fellebbeztem. Apukámék azt mondták, ha nem megy semmi, akkor valahol majd munkát vállalok, mondjuk egy bölcsődében. Valamikor óvónő is akartam lenni... — Viola kissé lehangoltan számol be a kudarcról, de eleven természete (no és tizennégy éve) gyorsan elhessenti a gondot. Közben többször is szóba kerültek — természetesen — a szülők. Az egyik apuka például vízügyi mérnök, a másik zenetanár, a harmadik katonatiszt, a negyedik gépkocsivezető ... Az anyukák bölcsődében, postán, patikában, ipari szövetkezetben és másutt dolgoznak, Van, ahol egyszem magában van a gyerek, másutt pár hónapos kistestvérről számol be a nagylány csillogó szemmel. És persze nem egyszer elhangzott a túlontúl jól ismert mondat is: „Bezzeg az én időmben!” Mármint: idézve a szülőket... De hát hogy is volt abban az időben? Mit tudnak ezek a tizenévesek szüleik, nagy- szüleik gyerekkoráról, az akkori örömökről és gondokról? Hallanak-e egyáltalán odahaza azokról az időkről — vagy csak példálózások tár-/ gya a papa vagy a mama gyerekkora... — Sokszor beszél apu is, anyu is a gyerekkoráról. Van egy érdekes ellentét is: apu Schmidt Zsuzsa inkább a jóról, anyu pedig a rossz dolgokról beszél... Csaba folytatná, de eszébe jut valami, mondja is. — Nagyokat szoktam nevetni dédnagymamán, amikor mondja nagymamáról, hogy milyen rossz gyerek volt. Nagymama persze tagadja... Anyuék öten, apuék pedig tízen voltak testvérek! Mindig mondják, hogy akkoriban milyen nehéz volt az élet. — Hát, nálunk is így megy. Anyu sokszor mondja, hogy mosogassak, menjek kenyérért, én meg persze ki akarok bújni... Akkor aztán előkerül: „Bezzeg én nem a boltba mentem kenyérért, hanem ilyen koromban már magam sütöttem!” — Anyu mesélte nem egyszer, hogy néha még novemberben is mezítláb jártak ... — Az én apukámnak nagyon nehéz volt. A szülei tragikusan meghaltak, apu mindig erre emlékszik. Olyan rossz hallgatni... Olyan szomorú. — Én meg, ha nem akarom megenni a főzeléket — ugyanis nagyon utálom —, akkor mondják, hogy annak idején bezzeg megettem volna, mert nemigen volt válogatni való étel... Az arcok elkomolyodnak és felvidulnak, a felnőtt számára „cinikusnak” tűnik az oda sem figyelés a másik történetére. Elfog valami kétkedés is. Tudják, persze hogy tudják ezek a gyerekek, hogy milyen sorsban éltek a szüleik — de fel tudják-e fogni? És egyáltalán: fel kell-e fogniuk? És felmerül a szülők ismeretlen arca, a tehetetlen düh, amikor kamaszodó fiúk, lányuk vállrándítással intézi el az ő szenvedéseiket, nélkülözéseiket, netán egy megjegyzéssel is kiséri: „Ma már nem az a világ van, anyu ...” Kinek van igaza? A szülőnek, aki szeretné, ha gyereke tanulna, okulna az ő sorsából? Vagy a gyereknek, aki képtelen azonosulni ezzel — aki számára mese, rossz álom a nyomor, á háború? ★ Találkoztam egy gyerekcsoporttal, akik a maguk nyolcéves hansányságával, fékez- hetetlen vidámságával egy pillanatra sem juttatták az őket szemlélő eszébe, hogy szüleik nagy részének soha nem volt része olyan élményekben, amik ezeknek a gyerkőcöknek jutottak. Beszéltem néhány 12—14 évessel, akiknek a múlt csupán a2 eddigi rövidke életük, a többi: történelemkönyv. Nekik csak a jelen létezik — meg a képzelet által színesre varázsolt jövő! És láttam egy gyermekrajz-kiállítást, ahol a jövő háztartását, lakását kellett papírra álmodniuk a gyerekeknek. Mindenütt kényelem, félelmes-barátságos robotemberek, csudásabbnál csudásabb masinák. Vidám színek, nevető gyerekarcok, játékos ötletek, kedves felnőttalakok. Minden kétkedés vagy szomorúság hiányzott ezekről a rajzokról. A gyermeknapon nem kívánhatunk egyebet: sohase legyen másképp. Irta: Tarnavölgyi György Címkép: Elek Emil Portrék: Gaál Béla
