Kelet-Magyarország, 1977. május (34. évfolyam, 101-126. szám)
1977-05-29 / 125. szám
VASÁRNAPI MELLÉKLET ( Szívesség „Hallom, gyönyörű szandálokat gyártottok exportra. Nem jutna belőle egy?” — állít be az egyik szövetkezeti elnökhöz egy másik cég vezetője. Jutott. Annak rendje és módja szerint, számlával, kapujeggyel. Természetesen önköltségi áron — ennyit baráti alapon igazán megtehetnek. Másutt takaros vikendházak épülnek. A kisember fillért fillérre rak a fizetéséből, naphosszat lót-fut, minden szabad idejében gürizik, hogy felépüljön a házikó, a másiknak palotára való jut. Kikerül az anyag bontásból, innen- onnnan elfekvő készletekből, szakemberek is jönnek — egy kis rábeszéléssel. A szervizben a művezető maga hozza elő a sietős Zaporozsec-tulajdonosnak a kocsit, a számlázással is igyekeznek, ne kelljen sorban állni. Egyébként csak egy kis baráti szívességről van szó... Tudunk pult alóli árusításról, beszélünk baráti körben meghirdetett selejtezésről, az ügyeskedések kisebb és nagyobb változatairól. Ügy mondják, annak könnyebb, akinek telefonja van, s azt is tudja, kit kell hívnia. Álljunk meg egy pillanatra! Az egyes, megtörtént esetek még nem kívánják, hogy rögtön általánosítsunk belőlük. Hiszen annál az építőipari vállalatnál, ahol a bontott anyagot a szak- szervezeti bizottság osztja el az építkező, s rászoruló fizikai munkások között, ott szociális támogatásról beszélhetünk. A termelőszövetkezetben, ahol az idős emberek, a nyugdíjasok'kedvezményesen kapnak téli tüzelőt, szállítást, azokat az embereket becsülik meg, akik a kezdeti, hősi korszakban küszködtek a közösben való jobb boldogulásért. Hol van akkor a baj? Ott, hogy akad néhány ember, aki a pozíciójából, beosztásából eredendően veszi természetesnek, hogy könnyebben jut neki minden, mint másnak. A kedvezményeket úgy ítéli meg, mint rangjának velejáróit. Mindezt kölcsönösségi alapon teszi. Hiszen ő is tud intézkedni, segítséget nyújtani másoknak — hasonló helyzetben lévőknek — viszonzásul azért, amit kapott. Azt az előnyt használja ki, ami nem neki, az ember-, nek jár, hanem amire — szerinte — a beosztása jogosítja fel. Nem nagy ügy, szólhatunk ellene, ugyanis az emberi kapcsolatokat mindig a kölcsönösség jellemezte. Ráadásul ezeknél az eseteknél nemhogy bűnös cselekedeteket, de még szabálysértést sem emlegethetünk. Persze csak a szó jogi értelmezésében. Bizonyítja ezt a blokk, a szállítójegy, a kapukilépő az adott dologról. „Csak” az emberek, a többség igazságérzetében mocorog valami. Annak a többségnek a gondolkodásában, amely a tisztességes munkát tartja mércének, amely vezetők és beosztottak feddhetetlenségét nem erkölcsi bizonyítványon, bizonylatokon méri,'« hanem a cselekedeteken, azok mozgató rugóin. A rosszul értelmezett kapcsolatok továbbfejlődése pedig közismert. Először csak szívességet tesznek egymásnak, aztán olyankor is engedményt adnak, előnyben részesítik a barátot, ismerőst, amikor tudván-tudják. hogy másnak jogosabb volna a juttatás. Végül eljutnak a kapcsolatok olyan szövevényes rendszeréhez, amit a köznyelv összefonódás néven ismer. Itt már felrúgják a szocialista erkölcs normáit, a kapcsolatok feddhetetlensége helyett az elvtelenség alapján kialakuló egymásra utaltság lép előtérbe. A vállalatok, intézmények között is vannak olyan kapcsolatok, amelyek az egymásra utaltságra épülnek. Akad nem egy község, ahol az új iskola építését a helyi tsz segítette. Ahhoz, hogy egy gépet, darut kölcsön adjanak, vagy egy bonyolult műveletet elvégezzenek a másik speciális esztergapadján, sokszor elég, ha jó kapcsolat van a két üzem között. A segítség célja is nyilvánvaló: a termelést végső soron a népgazdaságot gazdagítják. Ezzel jutottunk el az^ alapkérdéshez, hogy aki szívességet tesz, az kinek a hasznára, vagy kárára cselekszik. Mert ha valaki a bürokrácia útvesztőit megkerülve támogat jó ügyet, az a közösséget segíti. Ám a cipőt vásárló, az építőanyagot ügyeskedő csak a saját zsebére „dolgozik”. Úgy ér el előnyt, hogy közben — ha áttételesen is — másokat rövidít meg. Ezért nincs szükség az ilyen szívességre, nem lehet rendszert csinálni az ily^módon való támogatásból. Tarcxai Zoltánnal, a KÓTA mogyei titkárával a zenei ízlésformálásról A Tart-e még az országos méretű éneklési w kedv, amely a Röpülj páva vetélkedőkön tetőzött? — A XX. századi zene megújulására hivatkoznék, amelyben igen nagy szerepe volt a népdalnak, a népzenének, Bartók és Kodály művészetének. Ady új verseinek megjelenésével ért fel, amikor 1906-ban Bartók és Kodály megjelentette a Magyar népdalok című munkáját. Az előszóban ezeket írták: „Találnának bár népünk lelkében ezek a sokszor őseredeti megnyilatkozásai fele any- nyi megbecsülésre és szeretetre, mint ameny- nyit érdemelnek. Magyar népdal a hangversenytermekben? — különösen hangzik ma még.” Hetven év kellett hozzá? Vagy a televízió megjelenése? — Az ország legnagyobb hangversenyterme, a televízió nyilvánossága indította el azt a pezsgést, amely országos érdeklődést kölcsönzött a népdal, a népzene, a néphagyományok ápolásának. Kár lenne tagadni, bizonyára a tévészereplés is vonzotta az öntevékeny csoportokat, az egyéni versenyzőket, de ez önmagában kevés lett volna. A közösségi, társadalmi igény is megvolt hozzá, hogy országos méretű pávaköri kultusz fejlődjék ki, amely tovább él a versengések, a tévészereplések után is. — Igen örvendetes, hogy a tévészereplési lehetőségek nélkül is, a megyében újabb csoportok alakultak, a régiek pedig tovább élnek, fejlődnek. Ennek bizonyítéka éppen a május 29-én hagyományosan Nyírbélteken megrendezendő megyei bemutató, ahol két napon át hatvan csoport, illetve egyéni versenyző mutatkozik be, s nem mellékes, eddig mindig telt ház előtt. A kórusok országos minősítési lehetőségeket kapnak. Ez a megyében is serkentőleg hat. Ezek mellett kialakult az egyes csoportok vendégszereplése a közeli községekben. I S mit mond az ének-zene szakember, a tanárképző főiskola tanszékvezetője az előadott dalokról? Vannak-e még felbukkanó, mostanában gyűjtött és így megmentett dallamkincsek? — A legértékesebbeknek tartjuk a helyi gyűjtésű dalok bemutatását, melyek ma is jelzik, mennyi még a felgyűjtetlen anyag. A KÓTA (a Kórusok Országos Tanácsa) megyei szervezetéhez, amelynek parasztkórusokkal foglalkozó bizottsága is van, rendszeresen beküldik a csoportok zsűrizésre a műsor javaslatot magnószalagon. Danes Lajos tanár úr e munka segítője és szakmai irányítója, aki mindig talál eddig ismeretlen dallamot — a pásztoréletről Csengersi- ma környékéről, Nagyecsedről —, vagy siratóénekeket (amelyek kiveszőben vannak), s újabb stílusú dallamokat, mert ezek alkalmasak a közös éneklésre, így maradtak a jelenkorra... Igaz-e, hogy baj van a népi hangszeres együttesekkel? Nehéz együtt tartani a csoportot? — A hangszeres irodalom is meglehetősen gazdag. Különösen a citeraegyüttesek kerültek előtérbe az utóbbi időben. Ebben nagy szerepe van Pribojszki Mátyás citera- művésznek, aki néhány éve rendszeresen járja a megyét, patronálja a szabolcsi citera- együtteseket. Néhány évvel ezelőtt a megye hatvan citerását sikerült összegyűjteni a megyei művelődési központba, ahol Priboljszki Mátyás játszott a résztvevőknek. Valóságos kis továbbképzés volt ez. Azóta néhány nagyon ügyes gyermekciterás került Priboljszki Mátyás keze alá, köztük egy Tunyogma- tolcsról. iért lett a Röpülj páva-körökből népűkor? A nép változott meg, vagy a sze— Ma már valóban népdalkörökről beszélünk, nem pávakörökről. Amikor a pávaköri mozgalom elindult, és az Adyt, Kodályt és más nagy alkotókat is megihlető páva motívum-lett az embléma és a név, a csoportok műsorában nemcsak népdalok kaptak helyet, hanem a népélet egyes szokásai is megelevenedtek, paródiák, csúfolódó játékok, régi fonót, dörzsölőt és más népszokásokat jelenetként feldolgozó műsorukat láthattunk. Később viszont az alakuló népdalkörök elsősorban a népdalhagyományok ápolását vállalták. A Népdal, vagy magyarnóta? A kérdés nem w új, mégis fel kell tennünk: haragudjunk-e a nótára? — Meglehetősen bonyolult és tényleg nem újkeletű kérdés. Köztudott, hogy a magyar ember igazán jól szórakozni nótázva tud, melyhez bizonyos atmoszféra is szükséges. Bartóknak és Kodálynak is sok gondja volt az emberek megénekeltetésével, amikor a népdalokat gyűjtötték. Sehogyan sem akartak énekelni, a nők különösen húzódoztak Azt mondták: józan ember nem énekel, az énekléshez lakodalom, vagy hasonló alkalom kell. — Nagyon sokáig így élt a köztudatban: a magyar dal az, amit a múlt században tehetséges, vagy kevésbé tehetséges nótaszerzők alkottak. Ez annyira elterjedt nézet volt — ezt népszerűsítették hosszú ideig a cigánybandák is —, hogy ezt ismerték meg a hozzánk külföldről érkezett muzsikusok is. Ezt népszerűsítette Liszt Ferenc rapszódiáiban. — Hivatalosan népies műdalnak nevezzük ezeket a dalokat, amelyek egészében nem értéktelen termései a múlt századi zenének. Ugyanakkor éppen a kisebb tehetségű szerzők folytán egy sereg szentimentális, értéktelen dallam is született, úgynevezett sírva vigadó dalok. De nem egy generáció nőtt fel ezen a zenén, még az úgynevezett műveltebb réteg is, éppen az alkalomhoz kötöttség miatt, kellemes emlékeket őriz róla. Q Tehát ne dobjuk el általában a nótát? — Kár lenne kirekeszteni, megbélyegezni általában vagy gyanúsan méregetni azokat, akik alkalmanként szívesen éneklik. Az ki- nek-kinek általános és zenei ízlésén, műveltségén múlik, hol vonja meg a határt. S erről eszembejut Pernye András egy megjegyzése egy kiváló cigányzenész verbunkos muzsikájáról. Pernye azt mondta, ő a komoly zenét szereti, a nótát nem, a vetélkedőn szereplő prímás mégis olyan fokon adta elő a verbunkost, hogy neki is szeretnie kellett... A De azon el kell gondolkozni, hogyan le- w hetne és kellene az értékesebb népdalt ugyanígy általánossá, kultusszá tenni? Mit tesz és tehet ezért az iskola, sőt az óvoda? — Valóban az óvodában, az iskolában kell elkezdeni a munkát. A teljes személyiséghez éppenúgy hozzá tartozik a művészi, ezen belül a zenei érzelmi fogékonyság, mint mondjuk táplálkozásunkhoz a vitaminok. Ebben példamutató szerepet töltenek be az 1950- ben létrehozott, Kecskemétről indult, zene- tagozatos általános iskolák. Ennek az iskolatípusnak a célja nem zenei szakemberek nevelése, hanem éppen a harmonikus személyiség formálása. Köztudott, statisztikai adatok igazolják, hogy ezekben az iskolákban a tanulmányi eredmények is magasabbak valamennyi tárgyból. És éppen a Nyíregyházi 4. számú Általános Iskola példája igazolhatja, hogy a gyermekek nagyobb százaléka nem értelmiségi, hanem fizikai dolgozók gyermeke. Egyszerűen tehetségesek... Persze, ebben az iskolában minden nap van énekóra, s ez egyáltalán nem terhes a gyermekeknek. Ugyanakkor ízlésük formálását segíti az effajta művészi-zenei nevelés, és ők már el fognak igazodni a selejt és az érték között. £ Mitől jók az ilyen iskolák? — Három tényezőtől. Első: a gyermekek a leghajlíthatóbb korban vannak, másodszor: megfelelő idő áll rendelkezésre, harmadik ok: megfelelő szakemberek foglalkoznak a tanulókkal. Ahol ez a három dolog találkozik, s az iskolavezetés az ügy mellé áll, ott csodákat lehet művelni. ASní vár a többségre, akik nem zenetago- ” zatos iskolába járnak? — A többi általános iskolában, sajnos, egyre inkább háttérbe szorul a művészi, így a zenei nevelés. A testnevelés szükségességére — ha megkésve is — rájöttünk, s úgy hírlik, ennek egyik tapasztalatát a katonai sorozások adták. Ha sor kerülne egy esztétikai „sorozásra” is, amelyen a gyermekek ízlésbeli rendellenességeit vizsgálnák meg, félő, hogy a „sorozás” követelményeit nagyon sokan nem tudnák teljesíteni. Az énekórák csökkentése, az iskolai énekkarokban való részvétel fakultatívá tétele nehezíti az egyébként is kevés énektanár munkáját. Külön gond, hogy kevés a jó ének szakos tanár. A Talán nem a leginkább odavalók kerül- w nek a főiskola ének-zene tanszékének padjaiba? — A megye iskoláiban az ének szakos ellátottság hasonló az országos átlaghoz, a szakos órák száma nem éri el az 50 százalékot. Egyre kevesebb a jól éneklő tanító, s tegyük hozzá, óvónő. A nevelési folyamatok is egymásra épülnek, s mondhatnánk, részben azért kerülnek a felsőfokú oktatási intézményekbe gyenge képességű fiatalok is, mert ez a szoros folyamat ma még nincs meg a középiskolák és a főiskolák, egyetemek között. Kevés az olyan bázisiskola, mint a zenetagozatos nyíregyházi Vasvári, ahonnan jó képességű fiatalok jelentkeznek ének-zene szakra. — Évről évre gondunk tanévenként a 24 fős keret betöltése, hogy csak jó képességű fiatalokat vegyünk fel az ének-zene szakra. Erre a pályára azonban nem elegendő az utolsó évben, vagy fél évben készülni, korábban kell kezdeni, s nem elegendő a középiskolai végzettség, mellette szükséges a zeneiskolai képzettség is. Csak jól képzett, tehetséges tanárok képesek eleget tenni a rájuk váró nagy követelményeknek. A Milyen szerepet tölt be a KÓTA a megye w ének-zenei életében? — A KÓTA egyik fő feladata, hogy lehetőséget biztosítson a megyében lévő kórusok szerepléséhez, segítse szakmai fejlődésüket. Ezeknek, úgy érzem, a KÓTA megyei szervezete eleget is tesz. Azt tapasztaljuk, hogy a megyén túl is odafigyelnek munkánkra. Csak néhány tényt említenék: sikerrel szerveztük meg az „Éneklő ifjúság” kórustalálkozót, amely versenyjellegű és 42 általános iskolai kórust hallgattunk meg, értékeltük a teljesítményüket. Ezekből nyolc kórus szerepelt rádiófelvételen, négy jutott a területi döntőbe, és egy általános iskolai kórus, a 4. számú iskoláé nagydíjas lett. — Hagyományosan megrendezzük, a napokban ért véget a középiskolai kórusok megyei találkozója, melyen 400 diák vett részt Vásárosnaményban. Ez sem kis dolog. A felnőtt énekkarok is szépen fejlődnek, a legjobbak teljesítményét az évenként a megyei tanácstól és a különböző társadalmi szervektől rendelkezésünkre bocsátott 30 ezer forintból jutalmazzuk. Tizennégy kórus vetélkedett a Szabolcs-Szatmár kiváló kórusa pályázaton. Ez azért is megnyugtató, mert ez a 14—15 kórus évek óta rendszeresen dolgozik. — Gondunk? A kórustagok utánpótlása, fiatalok nevelése, s annak elősegítése, hogy több vegyes és fiúkórusunk legyen. A KÓ- TA-nak jó partnere a megyei művelődési központ, egyes vidéki művelődési házak, mint a vásárosnaményi, a tiszavasvári, a mátészalkai. Kiemelném a MÉSZÖV anyagi támogatását; országos rendezményekrerendszeresen eljuttatják az egyes csoportokat, vagy olyan ünnepségen emlékezik meg a működésükről, mint a nyírkátai kórus 15 éves jubileumán tette ezt. A S mivel foglalkozik Tarczai Zoltán, a főiskolai tanszékvezető, a zene rajongója? — Több megyei és országos szerv, bizottság tagja vagyok. A KÓTA megyei titkára tisztén kívül a tanárképző főiskolák énekzene szakbizottságának vezetője vagyok, ezenkívül a zenepedagógusok szakszervezete iskolai tagozatának vezetőjeként is végzek társadalmi munkát. Társszerzője vagyok a készülő általános iskolai új reformtanterv zenehallgatási anyagának. Emellett másfél éve elkészítettem egy sorozatot az iskolarádiók Számára, amely 8—10 perces kis adásokból áll, s melyet már több iskolában rendszeresen sugároznak. A második sorozat most van a műhelyben „Hangzó világ” címmel, környezetünk hangjai és a műzene kapcsolatát keresi. £ Hobbyja, érdekes kutatási területe van-e? — Amivel behatóbban foglalkozom, az a jelzések funkciója a mindennapi életben, S ezek műzenei áttétele. Nemrég rendeztek meg Nyíregyházán egy nemzetközi bélyegkiállítást, amelyen látható volt egy lovaspostás, kezében kürttel. Kevesen tudják, hogy hajdanán a lovaspostásnak egészen kis szótárra való jelzése volt, amellyel az embereknek hírt adott arról, mit tartalmaz a táska, táviratot, levelet, csomagot stb. Nemrég hallottam, hogy él még egy idős soproni postás, aki még kürttel járta a vidéket. Hozzá készülök. Ezenkívül érdekelnek a vadászkürthöz kapcsolódó jelzések is, hisz’ más kürtjelet használtak nyúlhoz, fácánhoz, kezdéshez, lefújáshoz ... A hangjelzésekhez tartoznak a kurjantások is, a különböző hangjelek, amelyekkel jól megértették magukat gyermekek, felnőttek. Ezeknek a hagyományoknak a megmentésére is gondolni kell. Q Köszönöm az interjút. Páll Géza 1977. május 29. KM ^asárnap^J j INTERJÚ M
