Kelet-Magyarország, 1977. május (34. évfolyam, 101-126. szám)

1977-05-20 / 117. szám

1977. május 20.

KELET-MAGYAROKSZÁG

3

Koszén Boszev ;

A bizalom értéke

KÉREM a KEDVES OLVASÓT, ne tartson anyagiasnak azért, mert megkockáztatom a véleményt, miszerint nemcsak az idő pénz, (vagy még annál is több), hanem a bizalom is. Meggyőződésem ugyanis, hogy a bizalomnak, a vállalati munkában olykor, akár fillérre kiszámítható az értéke. Sőt, ezt — tehát, hogy értéke van a bizalomnak, s eszerint kellems gondolkodni felőle különösen a vállalati ügyvitel és vezetés mindennapjaiban — leginkább ak • kor tapasztalhatjuk, amikor nincs.

Nem is egy vállalat belső ügyviteli rendje, kialakult megszokásai, irányítási szervezete például igen gyakran kifejezetten gátja a gyors, rugalmas értéktermelő munkának, egyszerűen csak azért, mert az ügyvitel középpontjában igen sokféle az ellenőrzés, a számonkérés áll, vagy legalábbis e funkciók a kelleténél és a természetesnél jóval nagyobb hangsúlyt kaptak. Mintha a vállalati munkában az lenne a legfontosabb, hogy egyes rendetlenkedőket, fegyelmezetleneket, vagy tudj’isten miféle ártó szándékú embereket kordában tartsanak, mintha ez lenne a vállalati irányítás fő feladata, s nem a legteljesebb hasznosságra törekvés.

Sőt, a hasznosságra való törekvés akkor lenne a legteljesebb, ha az ellenőrzést szolgáló intézkedéseknek is elkészítve a „kalkulációját” mindig megvizsgálnák azt is, hogy — ahogy mondani szokás — nem lőnek-e ágyúval verébre. Vagyis egy-két esetleges ügyeskedő, vagy lógós miatt, valóban nem fogják-e vissza esetleg több ezer ember alkotó, kezdeményező kedvét, a rugalmas, gyors és eredményes intézkedések lehetőségét.

LÉNYEGÉBEN ENNEK A — nevezzük így — racionális bizalomnak a meggyengülése vezetett például oda is, hogy ma már szinte mindenütt, vállalatoknál, intézményeknél hihetetlen méreteket öltött a belső levelezés. Csoportok, osztályok, főosztályok, igazgatóságok és gyárrészlegek között áramlik ma már a rengeteg levél, feljegyzés, emlékeztető. Ezeket mindenütt iktatják, s válaszolnak rájuk, s azokat másutt újra iktatják. Pedig a szakemberek becslése szerint e „levélfolyamra” bízott ügyek 80 százalékát telefonon, vagy személyesen is, nyugodtan, gyorsan elintézhetnék az érdekeltek, lévén a címzett többnyire a másik szobában, épületben, vagy a következő emeleten.

Nem az a baj, hogy mindenütt, mindent leírnak, hanem, hogy eközben, amíg a levelek jönnek-mennek — nem történik semmi. Az ügyek — amelyek lehetnek halasztást nem tűrő rendelések, határidő-módosítások, értékesítési vagy váratlan javítási utasítások stb. — a levelezés idejére megállnak. Mert mindenki bizalmatlan, mindenki megírja előbb a saját, úgy érzi „igazolását”, későbbi hivatkozási alapját, az azonnali érdemi intézkedés helyett.

Sokfelé az ügyrend egyszerűen lehetővé teszi, hogy ne is a munkára koncentráljanak az érdekeltek, hanem csak annak igazolására, hogy ők megkísérelték a feladat végrehajtását. A nagy értékű és váratlanul elromlott berendezés megjavíttatását, a hiányzó alkatrészek beszerzését a termelés számára, vagy az elrontott áru kijavítását és így tovább.

Vállalataink jelentős részénél az érdemi, termelő folyamatoktól igen messzire esnek azok a posztók, a központ, ahol jogosultak a legtöbb döntés meghozatalára. A telephely művezetőjétől a központi főosztályvezető gárdáig 8—12 irányítói lépcsőfokon át — esetleg heteket igényelve — visz a szolgálati út.

E LEVELEZÉSI GYAKORLATOT, az akkurátus ellenőrzést, a döntési pontok magasra helyezését sokan mégis helyesnek vallják sok mindenre: a fegyelemre, az ellenőrzés szükségességére, az egyszemélyi felelősség elvére, a hozzáértés biztosítására hivatkozva. Ezek valóban helyes és szükséges elvek, ám nem önmagukért valók. Valóságos érvényesülésük kérdésessé válik, és ellenkező eredménnyel jár, ha a józan mértéket elvétik.

G. F.

A fasorban egy hajdani évfolyamtársnőm közeledett, mindjárt meg is kérdezzük egymást: „Hogy vagy?", és úgy látszik majd, hogy jól vagyunk.

Végül mégis megállt és megkérdezte: — Hogy vagy?

— Nem jól — feleltem. — Megcsípett egy darázs és most fáj a kezem.

— En pedig — viszonozta a hajdani év- , olyamtársnőm — valószínűleg elválok. Itthagyott a férjem, el is felejteném, de hát itt a gyerek...

Mellém ült, elmesélte a történetét, amely évek óta gyötörte, jóllehet eddig az utcán százszor is közölte velem, hogy jól van.

Ahogy illik ilyenkor, gyorsan kitaláltam egy történetet, hasonlót az övéhez, amelyben szintén el akartak válni, de váratlanul minden rendbejött, és azóta boldogan élnek.

Hitt-e, vagy se, nem tudom, de mégis megvigasztalódva folytatta az útját.

De az én kezem még mindig fájt. Néhány ismerősömnek elmondtam még. Ki közeli volt, ki távoli, de mind olyan, akivel már régóta nem álltunk le egy szóra.

Megosztottam velük fájdalmam és meghallgattam az övékét.

A fájdalom lassan el is múlt, hisz csupán egy darázs csípett meg.

Annak rendje és módja szerint utamra indultam, lépegettem és biccentettem jobb- ra-balra: „Hogy vagy?” vagy feleltem rá, hogy „Kösz, jól”. — Biztos lévén abban, hogy úgy van a másik is.

Elmentünk egymás mellett, odakacsintunk ezzel a „Hogy vagy?” — „Köszönöm, jól” párbeszéddel a másikra, és cipeljük tovább saját utunkon a saját terhűnket.

De ha csak egy darázs csíp meg, megállunk mások fájdalmánál is.

Hallgatózom, hallom, hogy zúgnak át az életünkön a repülők és a villamosok, zúgnak az ambíciók, mi magunk is zúgva szállunk ide-oda, de a darazsak egyre ritkábban zúgnak.

Utolérjük-e vajon a darazsat a mi őrült zúgásunkkal, és hogy vagyunk, jól vagyunk mi egyáltalán?

Migray Ernőd fordítása

Nagyberuházások egész sorának köszönhető, hogy a tiszavasvári gyár például .1968-ban, az egész magyar gyógyszeripar devizahozamának 22 százalékát termelte meg, holott az előállított áruk mennyisége az iparág 3 százalékát tette csak ki. A morfingyártás rekonstrukciója 1965-re készült el, új ex- trakciós és feldolgozó üzem, raktárak, szociális létesítmények, 200 lakás a gyár dolgozóinak, egyebek mellett ezek jelzik az utolsó évtized pezsgését.

Világcégek

partnere

Az ötvenes években megindult a növénykémiai profil

terjesztése, és tért hódított az a kézenfekvő felismerés is, hogy az előállított különleges alapanyagok, hatóanyagok egy részéből célszerű helyben gyógyszert készíteni. Ugyancsak a gyár munkáját dicséri a hazai és külföldi vállalatokkal, intézményekkel, kutató központokkal kiépített együttműködés; az, hogy olyan világcégek partnere ma már, mint a nyugatnémet Bayer, vagy a svájci Sandoz gyárak.

A növekvő arányú belföldi értékesítés mellett jellemző adat, hogy exportjuk 1965 óta többször is, 1967-ben, 1970ben, 1972-ben és 1976-ban megduplázódott. Múlt évi termelésük értéke megközelítette

a másfél milliárd forintot.

Hol vannak már azok az évek, amikor a csúcslétszám 120 körül volt, — ma csak nő lényegesen több dolgozik itt —, és letűntek azok az esztendők is, amikről Kabay Já- nosné, az 1934-es gyárnagyob- bítás eseményeit felidézve így írt: „Uj gépház épült, még nyolc áztatókád, új szecskás színek és régi álmunk: a

munkásétkező.”

Ma 59 szocialista brigádjuk van, és kitüntetések sora mutatja megbecsülésüket. A dolgozók átlagos életkora 32 év. Óvoda, bölcsőde, korszerű munkásszálló, 1300 továbbtanuló, lakások jobbítják az életkörülményeket és segítik a szakmai előmenetelt. Kabay János egykori lakása és első üzemépülete ma a szakmunkástanulók laboratóriuma.

Cél: még

korszerűbb

gyógyszerek

És a jövő: a növénykémia, ezen belül a mákalkaloidák, a szintetikus gyógyszer-alapanyagok gyártása, korszerű gyógyszerek előállítása. Céljuk a termékösszetételnek a gyógyítás és a külkereskedelem kívánalmai szerinti módosítása, a modern eljárások bevezetése, a korszerű technológiák elsajátítása és az automatizálás, a műszerezés, hogy termékeiket és az ott dolgozók munkakörülményeit az eddigieknél is jobbá tegyék.

Speidl Zoltán

Alkaloida: kémia IVB

z alapító Kabay János hét emberével 1,7 kilogramm morfint állított elő 1927-ben. A tiszavksvári Alkaloida Vegyészeti Gyár 2300 dolgozója 1976-ban csak morfinból több mint tíz tonnát gyártott, s közben volt a csúcsév 1968, közel 15 ezer kilogrammnyi termeléssel, öt évtized alatt a hajdani egytermékű gyá- racskából sok arcú nagyüzem fejlődött: gyógyszerekkel, növényvédő szerek sorával bővült választékuk.

A gyógyászatban oly nélkülözhetetlen morfin előállításának megreformálása tette Kabay Jánost, a gyógyszerészt, és feleségét, Kelp Ilona vegyészdoktort világszerte ismertté. Eljárásuk elterjedéséig a morfint, a testet — lelket ölő kábítószerből, az éretlen mákgubó ragacsossá szilárdult nedvéből, az ópiumból nyerték. Egy hektárnyi máktáblán sok százezer gubót megkarcolni, nedvét felfogni, Európában sohasem lehetett gazdaságos, erre csak az elmaradott országok ínséges szerencsétlenjei lehettek alkalmasak. És óriási hátránya még ennek: a begyűjtött ópium sorsa ellenőrizhetetlen

Nem akárhol, de pont a vasbeton főváros közepén, nem akárkit, de pont engem, megcsípett egy darázs.

Ereztem a fájdalmat, a kezemre pillantottam, és hirtelen nem is láttam összefüggést a csíkos rovar és a fájdalom közt, de később eszembe jutott pajkos gyermekkorom, a szúrós méz az arcomon; és semmi kételyem sem maradt — húsz év után újra be- lémmart.

Folytattam az utam, de a kezem sajgott.

Látom ám, szembe jön velem egy ismerősöm, akivel valaha kapcsolatban voltam, de hogy egy továbbképzésen vagy egy üdülőben találkoztunk-e — arra sehogy se tudok visszaemlékezni. De azért udvariasan mindig megkérdezzük egymást: „Hogy vagy?" „Kösz, jól. Hát te?” „En is.”

— Hogy vagy? — biccent az ismerősöm, és már menne is tovább, de a villanyrendőr sárgára váltja a zöldet.

— Várj, — mondom — az előbb megcsípett egy darázs.

— Darázs? — kérdezi az ismerős.

— Darázs — erősítem meg —, és most sajog a kezem.

— Hát — szól ekkor — én sem vagyok jól. Már negyedik éve lakásgondjaim vannak. Asszony, gyerek, hűtőszekrény, televízió, meg vidéki rokonok egy kétszer hármas szobában. Elegen vagyunk ahhoz, hogy megkapjam a szomszédos szobát, de megkérdezték, miért nem rakom ki a bérlőimet.

Megígértem, hogy megpróbálok segíteni rajta, gondolván, hogy csak lesz valami jó tippem, vagy egy jó emberem a tanácsnál. Az ismerősöm megvigasztalva távozott.

De a kezem csak fájt. Le is ültem egy padra.

állandó javítása feltalálóinak halhatatlanságot, az általuk alapított gyárnak pedig napjainkra, világhírt biztosított.

A feltalálók és az üzem útja rögös volt. Értetlenség, csődveszély, — 1933-ban még munkásai bérét sem tudta kifizetni —, a munkában megrokkant Kabay korai halála, a harmincas évek végének és a háború időszakának konjunktúrája, a Népszövetség elismerése, a szovjet csapatok elől menekülő németek kártevései, a gyár volt vezetőinek

lia és a Szovjetunió után a negyedik helyet foglalta el. Az eredmények nem csupán a gyár, hanem az eljárás világméretű hódítását is eredményezték. Az ENSZ Központi Állandó Ópiumbizottsága adatai szerint 1948-ban a világon gyártott morfinnak csak 14,4 százalékát gyártották laboratóriumi úton, 1972- ben viszont ez az arány már 36 százalék volt.

Kabay János szobra a gyár udvarán.

V. gyógyszer-alapanyaggyártó ikercsarnok.

volt, senki sem tudta, mennyi kerül belőle az illegális kábítószer-forgalomba.

A „zöld eljárás"

A mai tiszavasvári, — régen büdszentmihályi — gyógyszerész felfedezése, „a morphin magyar módszerű gyártása”, a „zöld eljárás”, vagyis a morfin laboratóriumi előállítása és a módszer

szökése, a raktárak kirablása voltak a felszabadulásig terjedő esztendők főbb eseményei.

Az 1944. november 1-én felszabadult gyárban a szovjet katonai parancsnokság segítségével a termelés szinte azonnal megindult. Az államosítást követő időszak nagy fellendülést hozott: 1952-ben, fennállásának 25. évében, a gyártott 8600 kilogramm nyersmorfinnal az üzem a világ termelésének 11,5 százalékát adta, s az USA, AngRögös úton a világhírig

Az Alkaloida ötven éve

A darázs