Kelet-Magyarország, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)
1977-04-10 / 84. szám
1977. április 10. KELET-MAGYARORSZÁG 9 1978 szeptemberétől: Állandó színtársulat Nyíregyházán Nyíregyháza kulturális életében jelentős dátumként vonul be az 1977-es év. Néhány napja született meg a Kulturális Minisztérium döntése: támogatják a megyei és a városi szervek erőfeszítéseit egy önálló, hivatásos színtársulat létrehozására. Az idei művészeti hetek egyik operaelőadása Melis György vendég- szereplésével. Szabolcsban 132 éves múltra tekint vissza a színjátszás. 1894-ben avatták fel az állandó színházépületet, amelyben a magyar színművészet legjelesebb alakjai léptek fel. Több évig különböző színtársulatok is „megragadtak” Nyíregyházán, de véglegesen nem sikerült itt tartani őket. A 90 ezer lakost elérő megyeszékhely kulturális fejlődése indokolttá tette, hogy a megyei és a városi tanácsi szervek kidolgozzák az önálló társulat megalapozásának távlati tervét. Az első évad: húsz színésszel Emlékezünk még a megyei feladattervnek arra a lapjára, amely óvatosan fogalmazva 1980-ra tette az időpontot. Addig kellett megteremteni az állandó társulat létrehozásának alapjait. Sokan ezt az időpontot is korainak tartották, s egy régi. talán soha nem teljesülő álomnak minősítették a színtársulat megalakítását. Nagy „titoktartással” dolgozták ki az illetékes tanácsi szervek a színtársulat létrehozásához vezető lépcsőket. Érthető ez, hisz a közvélemény egy része kesernyésen fogadott minden bíztató és kevésbé bíztató hírt. Amíg nem tisztázták az anyagi, szervezeti, technikai és egyéb körülményeket, aligha lett volna értelme tovább szaporítani a találgatásokat. Több körülmény szerencsés találkozása hozta előbbre az időpontot. így vált lehetővé, hogy a Kulturális .Minisztérium évi 9-10 milliós támogatással lerakja a színház alapjait, melyhez évi 3-4 millió forintos saját bevételt terveznek a színház vezetői. Egyelőre húsztagú színészgárdával indulna az első évad, de távlatilag a technikai és segédszemélyzettel együtt száz dolgozót alkalmaz majd a nyíregyházi színház. Új épületek a színház mellett Nem varázsütésre valósul hát meg a régi álom. A megyei és a városi tanácsi szervek várhatóan 2-3 millió forintot áldoznak arra, hogy a színház alkalmasabbá váljék szerepkörének betöltésére. Szakemberek vizsgálják, milyen korszerűsítés, bővítés lehetséges a színpadon. A műhelyek, díszletek, a ruhatár elhelyezésére újabb helyiségek épülnek a törzsépülethez. Távlati terv, hogy a színház szomszédságában épülnének meg a színészlakások. Az önálló társulattal működő színház szervezetileg 1978 őszétől kezdi meg munkáját, a saját darabok bemutatóira 1979-ben kerülne sor. Addig nagy erővel folyik a személyi és tárgyi feltételek megteremtése, s továbbra is szoros kapcsolatban marad a színház a legtöbb előadással vendégszereplő debreceni Csokonai Színházzal. Az új nyíregyházi társulat az első években prózai darabokkal mutatkozik be, a zenés művek iránti igényeket továbbra is a debreceniek vendégjátéka elégítheti ki. Több ezer bérletes A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház az épület 14 évvel ezelőtti átépítése óta különösen nagy utat tett meg, hogy kialakítsa a színházba járó törzsközönséget. A kőszínházban egy-egy évadban 130-140 színházi előadást tartottak, amelyeken több mint 80 ezer néző vett részt. Az idei színházi évadra az állandó bérletesek száma több ezer. Az 1977—78-as évadban — az amatőrökből álló gyermekszínház előadásaival együtt — 171 színházi előadásra kerül sor. Ezenkívül 16 könnyűzenei ORI-, és 15 komoly zenei filharmóniai előadás, tizenöt színházi ankét, művész-közönség találkozó, négy kiállítás és negyven különböző rendezvény is helyet kapott a programban. A várható nézőszám az idén: 120 ezer. Az áhított állandó társulatot sokéves kitartó munka, a növekedő szellemi igény, a minisztérium bíztató támogatása és az okos kezdeményező készség eredményezte a megyei és a városi szervek részéről. P. G. Dalczó Andrással nemrégen az öt- vissza az akadály oszlopaira. Tipiku- tusa válogatott keret lovasedzé- san segédmunkási feladat volt ez; hasén találkoztam. A másodedzőt he- , ... , . , . , , ,... lyettesítette, de gyakorlatilag a fiatal zafele Jovet meg «^kérdeztem tőle, jól öttusázók által levert akadályokat ál- van-e ez így? Eltűnődött, és így va- lította helyre, gerendákat rakosgatott laszolt: „ ... Azt akarod kérdezni, hogy öt világbajnoksággal a hátam mögött miért trógero- lok ? ... Jellegzetesen amatőr kérdésfeltevés... Tudod, sokan úgy gondolják, hogy én az öttusa professzora vagyok és az lenne a dolgom, hogy tanítsam a mai válogatottat. Pedig amit én tudok az öttusáról, az nehezen tanítható. Az nem any- nyira tanulás, mint vállalás kérdése. Sőt, a vállalás sem pontos: inkább alázatról van itt szó. A mai öttusázók között pedig ez hiánycikk. Agyafúrt kokszolásokon törik a fejüket — így nevezzük az ajzószereket — mintsem alázattal tennék a dolgukat ... Én azért vállaltam el a trógerolást, mert ebből világosan láthatják, hogy én az ügy iránti alázatot ma sem felejtettem el. Erre a példára most mindennél nagyobb szüksége lehet a magyar öttusasportnak.” A visszavonulásról így beszélt: „Versenyzői pályafutásom elején azt hittem, akkor leszek boldog, ha mindenkit legyőzök az öttusában. Az akkori legnagyobb ellenfél Novikov volt, később Onyis- csenko. Remek emberek voltak mindketten. Legyőztem őket. Persze ez így ostobán hangzik. »Ellenfelek-«, »legyőztem« ... ezek nem megfelelő szavak. Számomra azok voltak az ellenfelek, akiket legjobban tiszteltem. Sohasem haragudtam az úgynevezett »ellenfelekre« és ha valakivel harcoltam, az inkább én voltam, saját magam. A saját gyöngeségem, kényelemszeretetem, lustaságom, fáradságom, félelmem. Magamat kellett legyőznöm ... Figyeld csak meg a súlyemelőket. Általában haragszanak a súlyzóra. Gyűlölik, úgy néznek rá, mint valami fenevadra. Én ezt az érzést nem ismerem. Csak magammal szemben voltam szigorú, másokkal szemben mindig békességre, barátságra törekedtem, beleértve az »ellenfeleket« is. József Attila kötetét minden versenyre magammal vittem. Verseinek nagyobb fele úgy bennem van, mint az egyszeregy. »Az én vezérem bensőmből vezérel« ... ezt megpróbáltam szó szerint érvényesíteni... »El vagyok veszve, azt hiszem: hallom, amint fölöttem csattog, ver a szívem ...« Hányszor éltem meg ezt, uramisten! Futás közben különösen ... Münchenben például... Zsivajgott az olimpiai stadionban vagy százezer ember, de én a szívemnek ezen a József Attila-i csattogásán kívül mást nem hallottam ... Látni is alig láttam valamit. Színes vattákat, mint amikor a havat szemedbe sodorja a szél... Látod azt kellene egvszer lefilmezni, mi* lát egy öttusázó a cél előtt... . .. Még ott, Münchenben volt egy pillanat, ami talán eldöntötte a további életemet. Jelentéktelen pillanat, de én ott álltam közel ahhoz, ami számomra meghatározó élménnyé válhatott, ami abban a pillanatban történt. Egy Stones nevű amerikai magasugró harmadik helyen állt a versenyben. A többiek már befejezték a versenyt, neki volt még egyetlen, utolsó ugrása. Ha sikerül, ő az olimpiai bajnok, ha nem, akkor Csak harmadik. Néztem az arcát: koncentrált, nekifutott, átjutott, de a sarka széle érintette a lécet. A léc megingott, habozott, majd leesett. Stones amikor ezt látta, nem vagdosta magát a földhöz, mint ahogyan ezt mások tennék. Az arcán széles öröm, megkönnyebbülés látszott, két karját föllendítette, mint ahogyan a győztesek szokták, körbeszaladt a stadionban, boldog és felszabadult volt. Kosa Ferenc: A hatodik tusa' • Részlet a nyíregyházi születésű filmrendező Balczó Andrásról készülő filmjének vázlatából. Akkor nyilallt belém, hogy így vagyok én is: nem érdekel már a győzelem, csak saját magammal szemben akarok bizonyítani, nem pedig mások ellenében. Lélekben megszűntem versenyző lenni. Ha szabad azt mondani, ember lettem, vagy szerényebben szólva: végképp kiöregedtem a kamaszkori versenyőrületből és felnőtté váltam ... Amikor hazajöttem, hónom alá vettem néhány könyvet és elhatároztam, hogy negyven napig elvonulok a világtól és megpróbálom végiggondolni a sorsomat, eldönteni, mit csináljak ezután. Ebben a pillanatban a pilisi kis vadászházba vonultam el. Olvastam, írtam a naplómat és sokat gondolkoztam. Sok minden megfordult a fejemben, összeírtam vagy háromszáz oldalt. Megpróbáltam kiönteni magamból vívódásaimat. A legnagyobb drámát az jelentette számomra, hogy eddig világos volt a helyzetem, a pályát kijelölték, a teljesítményeket pontosan lemérték, tudtam, hogy néhány millió ember szíve az enyémmel dobog, azzal a tudattal éltem, hogy képviselek valakiket, sok-sok embert stb. Mármost, ha visszavonulok, kívül kerülök mindenen. Nemcsak a stadionokból, versenypályákról rekedek ki, hanem a szó szoros értelmében »eltűnök hirtelen, mint erdőben a vadnyom« ... Eddig volt helyzetem a világban, ezután nem lesz. Kóválygok majd a világban, mint gólyaszar a levegőben, teljesítményemet senki nem tartja majd számon, nem is lehet lemérni, mit csinálok, arról az ifjúkori álomról, hogy a teljesítmény igazságos megítélésének lehetőségét ki kell csikarnom a világtól, minden áron, most már le kell mondanom. Nagyon sokat gondolkoztam erről az új helyzetnélküliségről. Sokkal nehezebb próba elé állít majd, mint az ötpróba együttvéve. Ez lesz az én hatodik tusám . .. Ott fetrengtem a Pilis közepén, a deszkapriccsen hánykolódva és véresre sirt szemmel végleg elbúcsúztam a versenyzéstől ... Hajnalban már nem bírtam tovább az egyedüllétet, elindultam futva valamerre az erdőben és addig szaladtam, amíg favágókra nem leltem. Éppen reggeliztek egy kis tűz körül. Szalonnát pirítottak gombával és borozgattak. Odamentem, leültem közéjük. Fejszével faragott arcuk volt, mindjárt befogadtak, nem kellett magyarázkodnom. Egyik sem hallott rólam azelőtt, azt se tudták, mi az az öttusa. — Hát maga? — kérdezték ... — Erre jártam, itt vagyok egy kis vadászházban... — Akkor üljön közelebb és vágjon magának a kenyérből! Poharunk nincsen, de nem vagyunk szájfájósak! — ennyit beszéltünk, aztán segítettem nekik fát vágni. Annyira ki voltam éhezve emberek iránt, hogy boldog voltam ott közöttük. Azóta is gyakran följárok hozzájuk, viszek nekik demizsonban bort, leülünk a tűz köré és megbeszéljük a favágó szakma gondjait, meg a világ folyását...” Balczó Bandival egy városban gyerekeskedtünk, együtt érettségiztünk, és véletlenül ugyanabban az egykori téglagyári gödörben tanultunk úszni. Ezeket a nádas, békanyálas gödröket Bujtosnak nevezik a nyíregyháziak. Az a város legszegényebb része, ha esik az eső, a lakásokból seprűkkel, vödrökkel, lapátokkal kell kizavarni a vizet, mert a Bujtos körüli utcák mélyebben fekszenek, mint a város többi része, az agyagos talaj miatt arasznyira van a talajvíz szintje. Sétálgatunk Bandival a bujtosi gödrök gátjain. Emlékszeme még a vizek neveire? így beszélgettünk. Balczó Bandi azt mondta: „... Igen, hogyne: ez itt a Lófürösztő, ez a Nagy Anyás, ez a Kis Anyás, az ott a két Csendőr-víz, emez meg az Oncsa-strand. Ott, ahol a nádasok között van ez a korhadt deszkalap, ott tanultam úszni. Sokszor töprengtem azon, miként lehetséges, hogy ez a semmi kis pocsolya két olimpiai bajnokot nevelt. Mitró Györgyöt, meg engem. Nem is olyan könnyű erre válaszolni. A szegénység az nagy hajtóerő, az biztos. Aki belekóstolt, ki akarja verekedni magát belőle. Ez a táj nem kényezteti el az embert. Ha az élete során nehézségekkel találkozik, nem lepődik meg. Valamilyen, szavakkal -nehezen elmondható konokság van az itteni emberekben ; büszkeség, bizonyítási vágy. Emlékszem, amikor visszavonultam, és ajánlatot kaptam Kanadából, hogy szerződjek át az ottani öttusacsapat szövetségi kapitányi tisztségére, nagy pénzekért, annyi pénzért, amennyit én egyben még sose láttam, akkor-ez a »kó- disbüszkeség« azt súgta *ne- kem: ne menj te Balczó Bandi gazdagokhoz házitanítónak, ne engedd magad megvásárolni, mert abban a pillanatban elfordulnak tőled azok, akik lélekben veled futották a pályát, akiket te képviseltél... így történt, hogy szemrebbenés nélkül visszamondtam a nagy ajánlatot. Pedig furcsa helyzetben vagyok mostanában ... Tagja vagyok az öttusaszövetség elnökségének, tizenegyen vagyunk ott, én a szavazataimmal mindig magamra maradok tíz szavazat ellenében. Például legutóbb azt javasoltam, hogy azok képviseljék öttusasportunkat Montrealban, akik a legutóbbi három versenyen ösz- szesítve a legtöbb pontot gyűjtötték. Mert ez így volna igazságos. Persze, leszavaztak, azt mondták, ez képtelenség. A válogatásnak sokkal bonyolultabb szempontjai vannak, mintsem én gondolnám. Én azt kérdeztem, miféle más szempont lehetséges a sportban, mint a mérhető teljesítmény? Erre megmosolyogtak, volt, aki röhögött is, majd szavazásra került a sor és 10:1 arányban magamra maradtam. Nem hagyott békén a dolog, elmondtam érveimet, milyen rossz vért szülhet, ha a válogatás szempontjai nem igazságosak. A versenyzők teljesítményét kártékonyán befolyásolhatja az ilyesmi. Az igazságtalanság, az behatol az izmokba, a tüdőbe, a szívbe, az idegekbe. Vita támadt, új szavazás következett, akkor már csak kilencen szavaztak ellenem, egy pedig tartózkodott. Nem vagyok türelmetlen. Nagyon örültem annak az egy tartózkodásnak. Igen, ez jelenti a reményt. Az az egy ember valamit már megsejtett a világból, az öttusából, legközelebb talán már ketten leszünk ... Nyugodt vagyok, nem hajszolok látványos . eredményeket, jól tudom, hogy ez a hatodik tusa nehezebb lesz, mint az összes többi együttvéve... És már régen is, ha nehéz versenyek idején megkörnyékezett a kétségbeesés, a fáradtság, a törülköző bedobásának lehetősége, mindig azt mondtam magamnak: olyan ez az egész, mint valami tengerjáró hajó; hányni lehet, de kiszállni nem érdemes. Egyébként jól érzem magam. Érettségi után tetőfedő inasként kezdtem az életemet. Azóta bejártam a világot, megtanultam küzdeni, győzni, veszíteni, vagyis boldognak lenni. Cs ráadásul most, hogy E visszavonultam, elhatároztam, hogy családot alapítok. Júniusban megszületik az első gyermekem. Nagyon várom a pillanatot, mert szép dolog az aranyérem, de ha elképzelem, hogy belenézek majd a gyermekem szemébe, biztos vagyok benne, hogy eltörpül körülöttem a világ... ”
