Kelet-Magyarország, 1977. április (34. évfolyam, 77-100. szám)

1977-04-03 / 79. szám

1977. április 3.

KELET-MAGYARORSZÁG

11

Molnár Zoltán:

Az elrejtett zászlók kibontása

ban visszahívták. Ezért is forradalmi felelősséggel és komolysággal intézték a nép dolgát, a közigazgatástól, a közellátástól a termelésig és a toborzásig.

A toborzás. Mert erről se feledkezzünk meg! Mindenki természetesnek tartotta, hogy most már, amíg a háború tart, nekünk is részt kell benne vennünk.

Képzeljük el a lerombolt, kifosztott országot. A felnőtt férfilakosság javát elvitték a horthysta hadseregbe. Fele fogságban, fele még nyugaton a fasiszta kötelékekben. Még a leventéket, a katonakort el nem ért fiatalokat is nyugatra hurcolták. Hogyan volt lehetséges, hogy a felszabadított területekről mégis tízezrével jelentkeztek önként a még meg nem alakult, vagy éppen alakuló népi hadseregbe?

Köznyelven egyszerűen vörös hadseregnek hívták. Azzal a meggyőződéssel mentek el, hogy a forradalmi sereg katonái lesznek.

De kik? Csak olyanok, akik megszöktek a nyugatra vonuló seregből, életük kockáztatásával bujkáltak; megszöktek a levente- fogdosás elől. De sok helyen még a lányok is jelentkeztek.

El is mentek, fegyvert is fogtak. Sokan még eljutottak német földre; máig is büszkék — joggal — akkori magatartásukra.

Sok minden nem úgy alakult, ahogyan akkor képzeltük.

je ha bízunk abban, hogy minden nehézséggel megküzdőnk, és meg fogunk | küzdeni, ellenséggel és a magunk hibájával — az erőt még mindig onnan, vagy legalábbis onnan is meríthetjük, hogy tudjuk: a történelem még a legsúlyosabb pillanataiban is forradalmi népet talált itt, mely meg tudott birkózni mindenkori sárkányaival, s malmaiba tudta fogni a jó szelek erejét.

Boldog látomások

Tallózás az Európa Könyvkiadó újdonságai között

A tavasz közeledtét nemcsak az időjárás és a naptár jelzi, hanem a könyvek is. Ez érthető, hiszen az új év viszonylagos csendes hetei után a nyomdák ontani kezdték a kiadó idei könyveit. Ebből a nagy bőségből, az Európa Könyvkiadó most megjelent kiadványai közül mutatunk be néhányat.

A napokban került forgalomba Tornai József Boldog látomások című, szép kiállítású, színes tárgyfotókkal illusztrált antológiája, amely a világ törzsi költészetét mutatja be, az amerikai kontinens eszkimó- és indiánénekeitől, Óceánia népeinek dalaitól az afrikai, ázsiai primitív líra legszebb darabjaiig.

A holland Theun de Vries neve nem egészen ismeretlen nálunk. Az idősebb olvasók talán emlékeznek a 25 évvel ezelőtt megjelent magyar tárgyú történelmi regényére, a Felségsértésre, vagy az Európa tavasza című ugyancsak történelmi művére. Üj könyve, a Titkok birodalma a Századok-Emberek történelmi sorozat új kötete. A szerző Hieronymus Bosch életét írja meg, művészetének titkait kutatja, vélt és valóságos festményeit elemzi; ezt a középkor végén és az újkor hajnalán született látomásos, gyakran hátborzongató, máskor szelidebb, de mindig fantasztikus, álomszerű művészetet. Az olvasót nemcsak ebbe a „szürrealista”-birodalomba vezeti el, de a kor valóságos viszonyaival, érzelmi és gondolati világával is megismerteti.

1974-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki a svéd Harry Martinsont. Most megjelent

Gogol-panoptikum

Hol van a fehér arcú bohóc? A játékos, kedves emberke, a kesernyés-csodálkozó, beszélő testű clown. A pantomim hagyományos alakja megöregedett. Nem testben — szellemében. Már nem a hétköznapok egyenetlen felszínén hajlong, fut, gesztikulál — belesodródott a mélybe, a pokolian bonyolult, küzdelmekkel, víziókkal, lelkifurdalással teli emberi életbe. A mítoszok tragédiájával fűtött ősvilágba, a költői álmok ködébe, a szatíra pengeerdejébe: a valódi színházba.

Köllő Miklós és a Dominó együttes legfrissebb produkciójában, a Gogol-panopti- kumban a félelmetes, az érthetetlen, a csak röhögésre érdemes tébolyult világ elevenedett meg a színpadon Ivan Pavlovics, a go- goli csinovnyik körül. _ Mimika és gesztus, tánc és akrobatika, zene és jelmezek, zajok és díszletek — szédítő forgatagban.

Egyetlen szó nélkül.

De nem szótlanul: beszél a kéz, a láb, az ugrás, az arc, a ruha, a háttér, a muzsika.

Mimodráma. Dráma, mely Gogol, Dosztojevszkij, Bulgakov nyomasztó, keserű mo- solyú világát mutatja be. A kisembert, aki az ősi mese szerint a szabad madarak utóda: elveszítette szárnyait. Ivan Pavlovicsot, aki a színházban rátüsszent pohos főnökére, s a vélt következmények az őrületbe kergetik. Az álmodó embert, akiben titkos vágyak ébredeznek, s aki képtelen kiszabadulni a hatalmas befőttesüvegből, zárt világából — egyetlen útja a pokol, a téboly.

Gonddal megszerkesztett dráma a Gogol- panoptikum. Rend van a zűrzavar, a látomások, az álmok mögött. Szigorúan begyakorolt látványosság — ahol gondolat van a forgatagban. Köllő Miklós és társai a maguk útján, a pantomimművészet felső osztályaiba járnak — míg a közönség nagy része csak a kezdeteket ismeri. De nem csak azt értékeli! Ezt világosan megmutatta a Gogol-panoptikum sikere Nyíregyházán.

Jórészt az újdonság varázsa vonzza a nézőtérre az embereket. Nyíregyházán zömmel fiatalok töltötték meg a színházat — a fiatalok, akik a legfogékonyabbak, legkíván- . csibbak! Akik friss szemmel értékelik az együttes kitűnő összjátékát, sziporkázó ötletességét jelmezben, díszletben, mozgásban. De a taps a rendezői elképzelésnek is szólt. A közönség megértette, hogy miért maszk, jelmez nélkül kínlódik, szeret, fantáziái a színpadon Köllő Iván Pavlovicsa, miközben karikatúrafigurák özönlik körül — egy lehetetlen és mégis valós világ panoptikumalakjai a vergődő ember körül.

S itt a néző gondolata túllép a színházon, Gogol világán. Egy mindennél bonyolultabb világba fordul: önmagába. Megérinti az igazi drámai élmény: már ő van a színpadon, ö küszködik szótlanul, vágyakkal és félelmekkel, hétköznapi tragédiákkal és megdicsőülésekkel telve.

Tarnavölgyi György

Harry Martinson

önéletrajzi sorozatának első kötete a Virágzik a csalán. A könyv témája: egy árva gyermek sorsa Svédországban. Martint az egyházközség nevelőszülőkhöz adja — ridegség, szeretetlenség, haszonlesés és közöny, majd az árvaház világa: ez a kis Martin útja tizenhét éves koráig. A könyv, a sokszor megírt téma ellenére is remekmű: az író sok művében igaz költészet izzik, s bravúros szerkesztéssel és stiláris zsenialitással teszi lebilincselő olvasmánnyá a történetet.

Nyolc ukrán kisregényt tartalmaz a kiadó márciusi újdonságai közt szereplő Ismerősöm az oroszlán című kötet. Fiatal ukrán írók műveit mutatja be, s az írásokban szó esik a szerelemről. A szerelem és a halál nagy kérdéseire a kötet minden szerzője a maga válaszát mondja el, de mindegyikük az élet, a munka, az emberi közösség értelmét vallja, mindegyikük a maga módján küzd az elidegenedés, a beszürkülés fenyegető réme ellen.

Ugyancsak márciusi újdonság lesz a Modern Könyvtár sorozat 331. kötete: Isaac Bashevis Singer A rabszolga című regénye. Az amerikai jiddis írónak ez lesz az első magyarul megjelenő könyve. A regény cselekménye Lengyelországban játszódik, a 17. században, amikor a kozákok betörései sorra pusztítják el á kis zsidótelepüléseket. Egy ilyen mészárlás áldozata a főszereplő Jákob családja is. ö maga elmenekül, de rablók fogságába esik, és eladják rabszolgának egy kis hegyi faluba. Sorsát megadással tűri, de az igazi megpróbáltatás akkor kezdődik, amikor beleszeret gazdája lányába, és ráébred, hogy ez a kölcsönös szenvedély lebirhatatlan.

Joó Gabriella

Hamarosan a hadosztály parancsnokságán voltunk. Itt jelentettem, hogy megsebesültem, s Perelomov hadnagynak adtam át a parancsnokságot, majd rögtön elvesztettem az eszméleteni. Amikor magamhoz tértem, egy parasztház mellett feküdtem. A küldöncöm éppen kantárt rakott egy lóra. Egy öreg magyar szaladgált körülötte és könyörgött, hogy ne vigye el utolsó megélhetését. Szását elfutotta a méreg, rám mutogatott és kiabált : — elvérzik a parancsnok... Te pedig velem jösz, velem! Elszállítjuk a századparancsnokot a kórházba, és aztáft viheted a kancádat! — magyarázta, magyarázta neki Davidov, de a paraszt nem sokat értett belőle, egyre csak könyörgött és a katona keze után kapkodott. Amikor azonban Szása megpróbált felemelni, az öreg segített neki. Ketten tettek fel a szekérre, aztán egymás mellé ültek a bakra, és a magyar, kissé megnyugodva elhallgatott.

Amikor legközelebb kinyitottam a szemem, egy nagy szobában találtam magam a padlón, más sebesültek között. Egy földbirtokos házában voltunk, valahol Pápa és Veszprém között, amelyet ideiglenes hadikórházzá alakítottak át. Minden helyiségét sebesültek töltötték meg. A mi szobánk tiszti kórteremnek számított, a többiben közkatonák feküdtek — de ezzel tulajdonképpen minden különbség véget is ért köztünk. Mindenki rosszul volt, gyógyítani pedig, az igazat megvallva, nemigen lehetett. Csaknem az egész kórházi személyzet a támadó csapatokat követte és csak egy soha nem csüggedő grúz venerológus (ebben a pillanatban nem a legszükségesebb szakterület) meg két-három ápolónő maradt itt. Azt mondták, hogy van valahol a közelben egy sebésznő is, de súlyos beteg.

Mindnyájain arra vártunk, hogy átszállítsanak egy rendes kórházba, ahol végre szakorvosi ellátást kapunk. Sokan nagyon rosz- szul voltak. A kúriában szép könyvtár volt, de csupa német és magyar nyelvű könyvekből állt, úgyhogy a katonák csak a képeket nézegették. Nem messze a földön egy ismerősöm feküdt, szintén ejtőernyős, de egy másik csapatból: Ilja Makovoz kapitány. A lábát szézzúszta egy robbanó golyó, de mindig tréfálkozott. Vidámsága a többiekre is átragadt. Különösen sokat nevettünk a ve- nerológuson. ö sem vesztette el humorérzékét, bár a helyzet nem volt irigylésre méltó. Telt az idő, de csak nem jöttek a sebesültekért, a ház dugig volt emberekkel, akiknek azonnali operációra lett volna szükségük, ez az orvos meg legfeljebb annyira volt sebész, mint akármelyikünk.

Reggelente vizitet tartott, de ez inkább bohózatra emlékeztetett. Odalépett a beteghez, megfogta a kezét és megkérdezte: „Fáj? Persze, kedves, fájnia is kell. Hiszen sebesült vagy... Nővér, Streptocidot és bőrt!” A következőnél ugyanez ismétlődött meg, csak az orvos nem a kezét fogta meg, hanem a lábát vagy a fejét. Streptocid volt elég a kórházban, a borból pedig bőven futotta. A kúria előző tulajdonosa tele pincét hagyott hátra, amely több tucat olyan kórházat is el tudott volna látni, mint a miénk. Makovoz kiválóan tudta utánozni gyógyászunkat, és közben a diagnózisokat és az orvosi előírásokat olyan részletekkel gazdagította, amelyeket itt a legjobb szándékkal sem produkálhatok.

De aztán Ilja is elcsendesedett. Lázálmában hánykolódott, a lába begyulladt, megdagadt. Nem először feküdtem kórházban, és tudtam, hogy ez üszkösödés. Ha késlekednék az operációval, biztc» a gyors haláL Egyszer csak megjelentek a nővérek és elvitték. Később tudtuk meg tőlük, hogy a műtét rendkívül nehéz volt. A súlyosan beteg, lázas orvosnő, aki alig vonszolta el magát a műtőasztalig, kitisztította a sebet és megmentette Makovoz életét. Ezen a napon más betegeket is megoperált. Soha nem láttam, még a nevét sem tudom, de mindig megin- dultan emlékezem rá. És nemcsak én ... Amikor sok évvel később, már mint filmrendező Zaporozsjében jártam, ahol a Ballada a katonáról című filmemet vetítették, felléptem a helyi televízióban is. Ahogy kiléptem a televízió épületéből, egyszer csak Ólja Makovozt pillantottam meg, nagyon megörültem neki. Ott állt a lépcsőn, botra támaszkodva, és engem várt. összeölelkeztünk, aztán ittunk egyet a nagy örömre; és mindjárt a legelején a sebésznőre koccintottunk.

Elég sokáig maradtunk a kúriában. Végre is úgy döntöttek, hogy elszállítanak bennünket — ahogy épp lehet — hosszú szarvú magyar ökrök vontatta szekereken. Egy verőfényes áprilisi nap egyenként kivittek minket az utcára, és felraktak a kocsikra.

Mutatós kis karaván lett a kocsisorból, vagy fél kilométernyire elhúzódott. Egy zömök, alacsony, kedves arcú nővér parancsnokolt, aki a kiabálástól egészen berekedt, ö szervezte meg a vállalkozást, mert már nem győzte kivárni a segítséget, és most Veszprém városába szállítottak bennünket. Útközben megálltunk egy faluban. A szekereket körülállták a parasztasszonyok, csak néztek minket, siránkoztak, valami együttérzőt mondtak, aztán hirtelen eltűntek valahová. De hamarosan visszatérték — ki egy darab kenyeret hozott, ki tejet korsóban, vagy agyagköcsögben. Számukra ez természetes és magától értetődő lehetett, én azonban egész életemre megjegyeztem magamnak azt a kenyeret és azt a tejet.

Éjszakára értünk Veszprémbe. A város mintha kihalt volna, sehol semmi fény. Az utcákon csend. Csak a harmadik kórházba fogadtak be minket — mind tele volt. Ké- * sőbb engem Veszprémből Kecskemétre szállítottak, itt egy volt leánygimnáziumban éltem át — más sebesültekkel együtt — azt a percet, amelyről annyit álmodoztunk, és amelyet annyira vártunk a hosszú, véres háború évei alatt.

Emlékszem, beszaladt a kórtermünkbe egy nővér és azt mondta, tíz perc múlva fontos közlemény lesz a rádióban. Akik csak bírták magukat, kiözönlöttek a folyosóra, ahol ott függött a falon a kórházi vezetékes rádió kis hangszórója. Én is kibicegtem a mankómon. És akkor Levitan bejelentette: győztünk.

Hogy belül mi zajlott le az emberekben, arra abból következtettem, hogy én magam mit éreztem, mit éltem át abban a percben, de hogy kifelé mi látszott ebből... nos, egyszeriben leírhatatlan zűrzavar támadt.

Mind a három emelet rázendített: „Hurrá!” Aztán isten tudja mit kiabáltak, gratuláltak egymásnak, összecsókolództak, valaki fülsiketítőén füttyentett, egy másik táncra perdült; én is ugrálni kezdtem az egészséges lábamon. Rettenetesen hangosan beszéltünk, izgatottan egymás szavába vágtunk, haho- táztunk.

Eközben a kórtermünkben két tiszt haldoklóit. Már néhány napja nem voltak eszméletüknél. Az orvosok hiába küzdöttek az életükért, már semmi nem segített. Meghaltak anélkül, hogy értesültek volna a győzelemről, ott a boldogságtól eszüket vesztett bajtársaik között. Irtózatosan drága volt a győzelem.

Berkes Ildikó fordítása

S

i most rólunk, a felszabadítottakról szeretnék szólni. A felszabadítókról történettudomány, irodalom, publicisztika eléggé egyértelműen szokott megemlékezni. A szovjet hadsereg a fasizmus megsemmisítésével, a náci haderők szétzúzásával egyetemben hazánkat is felszabadította. Mérhetetlen véráldozattal, hősiességgel. Ezzel megnyitotta számunkra az utat, hogy történelmünkben először, egy világhatalom szövetségeseként, a haladó erők soraiban részt vehessünk egy új világ építésében. Immár a szocialista tábor egyenjogú tagjaként tekinthetünk vissza múltunkra; az újjászületést lehetővé tevő felszabadításra is.

A máig megmaradt nézeteltérések inkább a magunk értékelése, a felszabadítottak történelmi szerepe körül vannak. A „Hitler utolsó csatlósa” stb. kifejezés eléggé beleivódott közvéleményünkbe. „A szabadság az ölünkbe hullott”, de hogy „élni tudtunk a szabadsággal” — bár ez is elhangzott — már kevesebb nyomot hagyott, sokak fülében üres szólamnak tetszett.

Csak a saját április negyediké élményemet idézhetem bizonyságként.

Mi az akkor még külön Biharban — az ország viszonylag korán felszabadult sarkában — április negyedikén már javában osztottuk a földet. Április másodikán a geszti Tisza-birtok már az újonnan földhöz jutottaké volt, kezükben a birtoklevél és belevágták az ekét a volt grófi földbe.

Alig vettük észre negyedikét. Ez a történelmi dátum csak góval később tudatosult bennünk; mással voltunk elfoglalva. Az öle- zők mérték a földeket, kalapácsok, fejszék verték a karókat.

Valóban egy kicsiny csapat hajtotta ezt végre? Végrehajthatta volna?

Az „öreg tizenkilencesek”, a bihari vörös ezred egykori katonái, de Bajcsy-Zsilinszky harmincas évekbeli párthívei is, már egymásra találva szervezték a nemzeti bizottságokat, a földigénylő bizottságokat.

A falu, mint közösség, e népi bizottságok által irányította önmagát. Akkorra már eltemették a halottakat, eltakarították a romokat, félrehúzták az útból a kilőtt tankokat; februárban tavasz-búza vetőmagot szereztek, élelmiszert gyűjtöttek Budapestnek, fővárosi gyerekeket hívtak le feltáplálni, az ostrom emlékeit kiheverni.

Negyediké fontos dátum. De nem egy napot jelent, hanem egy történelmi pillanatot. Legalábbis hónapokat. S ez a nép akkor vizsgázott. Szerintem kitűnőre.

Sokan — nagyon sokan — voltak, akik nem idegenként fogadták a felszabadítókat, hanem az együvétartozás büszke tudatával. Hiszen hányán voltak, akik személy szerint is harcoltak tizenhétben, tizenkilencben.

S mindennél fontosabb, s a legfőbb történelmi bizonyíték: rögtön hozzáláttak a

legfontosabb forradalmi feladathoz.

Hiszen Debrecenben még meg sem alakult az ideiglenes kormány, már egymást érték a megalakult földigénylő bizottságok küldöttségei, követelni a földreformot.

Még azt sem mondhatjuk, hogy a nagybirtok megszüntetésének csak egy módját ismerték: a feldarabolást. Mire az ideiglenes kormány megálakult, már működött a sar- kadi feketeéri termelőszövetkezet.

Mindenesetre, ha nem is fogalmaztak belőle elméleti tételt, tudták, hogy a feudalizmus bástyáinak lerombolásával kezdődik a forradalom.

A népi bizottságok forradalmi szervek voltak. Mindennap ki kellett állmok választóik elé; mindennap számot kellett adni; s akivel nem voltak megelégedve, vagy akinél jobbat találtak, azt nyom-