Kelet-Magyarország, 1977. március (34. évfolyam, 50-76. szám)

1977-03-20 / 67. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET

1977. március 20.

Ady Endre:

A tűz márciusa

Csámpás, konok netán ez a világ S végbe hanyatlik, kit annyian űztek,

De élethittel én, üldözött haló,

Március kofáira és szentjeire

Hadd szórjam szitkát és dicsét a tűznek.

Hadd halljék végre olyan magyar szava,

Ki sohse félt, de most már nem is félhet, De kihez bús Hunnia szikjairól Sírjáig eljut, lázítva, bárhova,

Gőgös grófi szó s piszkos szolgaének.

Vesznem azért kell tán, mert magyar

vagyok

S terhére e föld száz Pontiusának S haldoklóan mégis elküldöm magam Boldogabb testvéreimnek síromon:

Az új, jobb márciusi ifjúságnak.

Testvéreim, nincs nemigaz szavatok,

S százszor többet merhettek, minthogy

mertek.

Békésebb, szebb, jobb, vidámabb, boldogabb Életre váltott jussa nem volt soha.

Mint mai, bús, magyar, ifjú embernek.

Ügy nézzetek szét, hogy ma még semmi

sincs,

Csak majmolás, ál-úrság és gaz birság S mégis, lám, ti vagytok a fiatalok S mégis, sír-mélyről látom sikeretek: Holnap talán könnyebb lesz a mártírság.

Búsabb az ifjú magyarnál nem lehet, Mert él basák és buták közepette,

Mert hiába lett acélból itt a szív,

Szép ember szívként szikrázni ha akar: A honi rozsda megfogta, megette.

De Tűz és Tűz, én ifjú testvéreim,

Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni,

Az élet szent okokból élni akar S ha Magyarországra dob ki valakit, Annak százszorta inkább kell akarni.

Éltet és hitet üzen egy. halott Nektek fiatal, elhagyott testvérek,

Az olvasztó Tüzet küldi a hamu S láng-óhaját, hogy ne csüggedjetek el: Március van s határtalan az Élet.

Kassák Lajos:

F

rüstök után bejött a mester, s egész nap bent maradt. Rezsővel, akivel tegnap a fújtató mellett dolgoztam, most a fúrógéphez mentünk. Nagy, rozoga faalkotmány volt ez a gép, néhány vastengellyel és két csámpásan járó vaskerékkel.

— Hozzál magadnak valami tüsköt, mert nem éred föl a kereket. Fúrni fogunk, és te fogod a kereket hajtani.

Egy öreg fatönköt találtam az udvaron, a kerék alá cipeltem, és felkapaszkodtam a kurblihoz. Eszembe jutottak a hetyke verklislegények, fütyülni szerettem volna, boldogan megforgattam a kereket.

— Csak várj, várj — mondta a Rezső. — Nem megy az olyan könnyen, ahogyan te gondolod. — Suttogva beszélt, és nagy zajjal kínlódott vele, hogy a fúrót a gépbe befogja.

A mester háttal nekünk, a padnál dolgozott.

Ez a gyerek a közvetlen előttem idekerült inas volt, eddig ő fújtatott, ő hajtotta a gépet, most kezdte az első magasabbrendű munkákat, ügyetlen és kínlódó volt.

Mikor készen lett, diadalmasan mondta: — Mehet.

Boldogan belekaptam a kerékbe. Mintha befagyott volna, meg sem mozdult.

— No, no! Húzd meg!

Egész testemmel nekifeszültem, lassan csikorogva megmozdult a kerék. Vagy félig megfordítottam, mikor egyszerre nekilendült, a hajtónyél átcsapott a másik oldalra, kegyetlenül mellbe vágott, majdnem leszédültem a tőkéről.

S aztán megint elakadt. Majd sokszor egymásután egészen könnyen forgott, hogy egyszerre megint leragadjon, s az egész testemet bolondul összerázza. Néhány perc múl. va fájt a fejem, karjaim és lábaim elgyön- gülten remegtek.

— Húzd meg! Húzd meg! — nógatott a másik hangosan, és szinte uralkodóan a mester felé. x

Űjult erővel kezdtem.

A kerék nagyszerűen forgott egy ideig, aztán megint egyszerre borzalmas hirtelenséggel elakadt. A lesrófolt vasdarab ropogott a fúró alatt, mintha szörnyű, csikorgó fogak marnák.

És megint fordult a kerék, és megint elakadt. '

Erőlködtem, és láttam, hogy a másik gye. rek kajánul mulat rajtam.

— Mit nevetsz? — tört ki belőlem az elkeseredett lázadás. — Neked jólesik az, hogy már kilóg a nyelvem!

Hogy hallgassak el, csöndben belém lökött.

A kerék megint megindult, de alighogy kissé összeszedtem magam, kezdődött minden elölről.

Nem tudom, miért, de figyelni kezdtem a másik gyerek kezét, s most észrevettem, hogy az egész kínlódásomnak ő az oka. A gép tetején egy csavarral babrált állandóan, s ha fordított egyet a szerkezeten, akkor egyszerre megállt a kerék.

Ordítani és visítani szerettem volna a dühtől, összeszorított fogakkal belerúgtam.

A fatőke kibillent a másik lábam alól, hangosan elvágódtam.

— Mi az örödögöt csináltok ott?! — kiáltott felénk a mester.

— Leesett — felelte a másik —, olyan szelesen csinál mindent.

— No jól van, csak ne beszélj annyit! —

*90 éve született Kassák Lajos.

ember élete*

(Részlet a regényből)

Bortnyik Sándor: Kassák Lajos portréja (1918)

mondta a mester szigorúan, és odajött közénk. — Csináld meg jól magadnak azt a tőkét, délután pedig csinálj magadnak egy rendes sámlit. Deszkát, valami ócskát találsz majd a fészer alatt. Te is majd segíts neki!

Aztán odaállt a géphez, s kezét föltette a veszedelmes csavarra.

A kerék szép lassan, egyenletesen forgott. Nem volt könnyű munka hajtani, de így legalább nem akarta minden pillanatban kiverni a fogaimat és összezúzni a mellemet.

Egy lyukat kifúrtunk, s aztán megint az inas került a géphez.

— Láttad, hogyan fúrtunk? — kérdezte a mester. — így csináld, mert különben megraklak. Tudod, hogy ismerem a gazemberke- désteket! Már elfelejtetted, hogy tegnap te voltál a keréknél. Ne legyetek olyanok egymáshoz, mint a vadak.

Délben veritékesen, tüzes ábrázattal álltam oda a köszörűkőhöz. A mocskos vízben én is lemosakodtam. Már megéreztem, hogy nem azért dolgozik az ember, hogy annak a piszkát napokon át mindenüvé magával hordja.

Egy napi élet az egyik végletből a másik végletbe dobhat bennünket, s vannak, akik így összetörnek, s vannak, akik keményebbé, szivósabbá ütődnek.

Hogy mi lesz holnap, nem érdekelt. Egész valómmal a mának éltem, kifejlődni akaró erők dolgoztak bennem, s ha valami szembe, állt velem, afölött uralkodni akartam. Akik bántottak, azokra csak a kegyetlen pillanatokban haragudtam, aztán megint együtt voltam velük, mert érdemes versenytársnak éreztem magam közöttük.

Délben megkérdezte az anyám, hogy nem bántanak-e a többi inasok.

— Nem — mondtam —, senki sem bántja ott a másikat. — Bizonyos, ha a bőröm lenyúzták volna, akkor sem panaszkodtam volna. Vállaltam a sorsomat, hiszen én akartam így. és tudtam, csak erősen akarnom kell, akkor minden jól lesz.

Nőnapi szőnyeg búvik a fák közt, hóvirágerdő köszönt felénk. Csillagvirágok kékje a tarka, közte a sárga virág. Ott gólyaorr zöldje, arrább nőszirom készül, hogy virágját bontsa tavasz előtt. Zergeboglár s angyalgyökér, babérfűz, s gólyahír vízben, tőzegeper, majd másutt szekfű töve. Bokoncfa ad rejteket fűnek, gyíknak, bogárnak, csiga is kúszik már, jó időt remélve. Aztán süpped föld, merül a cipő, s ijedten rebben bokorból a fácán, arrébb őzsuta sétál, védve golyótól, s régi fa odvábán vadmacska lapul. Négy- ezer-hétszáz állatfaj él itt, s több mint ezer növény az, mi virágot érlel.

Aporliget felöl kakasszót hoz a szél, a csend máskülönben szinte már zajos. Sárga vederben, rovarcsapdában ezernyi apró állat nyüzsög, a másikat vaddisznó túrta lyukából, s most száradtan mered megannyi kadáver. Erre róka járt, csontot hagyott csak sebzett madárból, tolla szerterepült. Harc volt az éjjel, s győzött az erősebb, természet rendje teljesedett.

De van-e itt rend, hol minden oly más? Alföldi homokban terem virág, mit másutt csak hegynek orma érlel egésszé? Nem más-e itt minden, mint innen gyors iramodásra, mi távol esik a kerítés védte furcsa világtól? Rend-e ez itt, hol együtt él ma, s az, mit megfagyott múlt, sok tízezer év akkori napja? Millimétemyi bogarak ezre nyüzsög, por- hanyít földet, munkál talajt, s benne virágok százai várják, mit ígér nekik most a tavasz? Mellettem lépdel az erdész, de lehet tudós ő, Baráth Károly az ősláp igaz gazdája. Névről tud mindent, latin elnevezések röppennek népi szavakkal, tud mindent, s mindenről valamit.

Mily szárazán hangzik, hogy a kor, mit itt ma köszöntünk, nem más mint vége a pleisztoszcénnak. Levantei-tenger régmúlt maradéka, mi édessé vált a nagy vonulásban. Tengerek húzódtak medrükben csendben, s mögöttük maradt az, mi ma ősláp. Itt Bátorligetben, hol mélyen fekszik az erdő, fa fogta meg a fúvó szelet, s ami 20 ezer éve volt, ez most is élve virul. A klíma mint fönt a hegyen, s lent a fák alatt virul az egykori jégkor ezernyi emléke. Bújkál az ember, s csodára nyitja szemét, kutatónak paradicsomában imára nyílik ajak. Latin zsolozsmát mormol a száj, benne a szó, mit Linné teremtett, s a pulsatilla úgy váltá a zsaroló nevét, mint litániában a refrén.

— Csak a tudósok számára nyitott az arborétum — magyarázza az erdő gazdája. Itt nincs, aki virágot gyűjt, s még a fényképezés is csak engedéllyel történik. Az a tény, hogy az ősláp megmaradt, s ilyen, az dr. Soó Rezső Kossuth-díjas érdeme, aki a harmincas években mindent latba vetett annak érdekében, hogy ez az ősláp feltámadjon. Azóta feltárták növény- és állatvilágát, híre bejárta az egész világot.

De játsszunk a korral, mi elröpült tten, emléket hagyva a ráfigyelőnek. De érdemes vajon, hisz’ ki fogja azt fel, nyolcszáz emberöltő röpült el azóta, hogy itt alakulni kezdett a táj. S vajon akad-e ember, ki megérti egyből, hogy 20 ezer évről beszél ez a láp. Alázattal jár itt a tudós, nagyítóját földre szegezve, millimétemyi állatot vizsgál. Vagy nem borzong-e meg az, ki műszer fölé görnyed, s évtizedek során megült virágporból olvas ?

Itt más lett a klíma. Fejet fájdít a friss levegő, s hajnalokon, mikor másutt már fönn süt a nap, itt ködfátyol rejti az erdőt. Mintha a Kárpátok, vagy Kaukázus lejtőin járnánk, olyan a flóra, s még jégkori gyík is ki-kiles az avarból. A rekettyefűz töve mellett zsom- békok közt pihen a tippan, s a vízben lent milliónyi egysejtű éli életét, élővé téve másnak a holt vizeket. Mint a dzsungel a titkát, úgy rejti vízjárását ezernyi bokor, s állva a tölgypallókon fölöttük, csak béka ugrása csobban a csendbe.

Gondolkodni kezd el az ember, amikor újra meglátja a parányi gyíkocskát. Vajon mikor, s hogy jött rá, hogy téli hidegben jégkornak peremén nincs olyan meleg, mi kelti tojását. S meddig vajúdott, míg testében kínált otthont kicsinyének. Élni! Erről beszél itt minden, a fű, a fa, a virág. Élni, s maradni, dacolva idővel, példát mutatva a gyakran megingó ember előtt. Még néha kél a tél visz_ szafúvó hideg lehelete, s még nincs itt az igazi kikelet, de itt már most dacol minden, virítva, zöldelive, leküzdve fagyot. Mert mire nyár jön, a legtöbb virág már elhullatta fejét, s csak néha köszönt majd innen vagy onnan egy pitypang, vagy pipacs vidáman felénk. Mert bebújnak ide, hol nem fúj mérget a gép, s menedéket talál a régiek mellett ezernyi lassan fogyó virág.

S milyen jól fér meg együtt őspusztai flóra, a nyírligetek, a bokros sztyeppekor, s a mogyorókorszak megannyi faja. Ezüsthársas tölgyesek mutatnak vissza a múltba, hogy ágkezet nyújtsanak bükkori társuk felé. És ha néha, röpke vizitre betéved akác, úgy élete rövid. Itt nem jó fa ő, pusztít maga alatt mindent, mi él, így aztán óvatos fejszés Erős Jánosok jönnek, hogy megrövidítsék a hívatlan látogató életét.

— Emberi beavatkozásra csak akkor kerül sor, ha az természetvédelmi okokból elengedhetetlen — magyaráz az erdő tudós őre. Ezt is gondos tudományos tanácskozás előzi meg. Minden hatással számolunk. Bátorliget olyan nemzeti értékünk, hogy minden meggondolatlan, vagy másutt talán jó eljárást elvetünk, ha csak a legkisebb kockázat is várható.

Zárt ez az erdő. Látogató kapuját csak ritkán lépheti át. Érthető mindez, hiszen oly értékről van szó, mit pótolni nem tud sen- kise már. És mégis, nyaranta százak is jönnek, irigyen nézve azt, ki bent poroszkál. így marad mindez, de mégse egészen. Ott, ahol véget ér a rejteket adó erdő vaskerítése, nyílik egy rész, hol látható mindaz, mit a liget bezár. S mellette múzeum is, benne minden állatból, virágból, s színes képekről tud meg mindent a látogató. Többet, mintha nem értő szemmel járna az erdőt, hisz titkát nem adja könnyen az ősláp. És benn, ott középen, az erdő fáitól védve, szép ház várja a tudós kutatót. Azt, aki rendszerez, újat keres, s tanulja újra meg újra 20 ezer évnek feladatát. Műszer és könyv, s minden, mi kell, ott lesz a kéznél, hogy hírét vigye annak, mit a természet furcsa groteszkül, emlékül a mának ittfeledett

De járjuk az ösvényt, mit alig lát szem, s csak fű dőlése sejteti: erre visz az út. Po- dagrafű néz föl, büszkén szinte szólva, nézzetek engem, mint virulok! S az ott? Nos ibolyának óriásra nőtt levele, s közte nyitásra készen búvik a bimbó. Aztán a kölléria mesélhet arról: olyan vendég itt, kinek közeli rokona egészen a Kaukázusban lakik. Arra, hol folyik a patak, melynek tiszta a vize, sárga virágok köszönnek, búcsúznak csupaszon, levelük még nem jött elő.

Kimegy az ember a csodálatos kertből, ebből a százholdas paradicsomból. Egy keskeny, nadrágszíjnyi út, s ott az egykori Aporliget. A ma, termelőszövetkezettel, s nagy hírrel. Még bélyeg is őrzi, hogy itt fejeződött be a magyar faluvillamosítás. Házon a jel mesél arról, hogy a legnagyobb magyar mesélő, Ami Lajos élt itt, ontva magából a szép szót. Darvas, az író is megörökítette a falut, keserűn szólva arról, hogy az Aporban menynyi a „por”. Nyíri csücsökben búvik meg tehát falu és ősláp. Csupa híresség, történem lem, őstörténet. Itt búvik meg, olyan úttal, amelynek itt a vége.

És mindaz, ami eddig rezervátum volt, kincseit kitárja. A nyártól már nem reménytelen az ismerkedés a régmúlttal, s így talán még többen lesznek, akik a mát is megnézik. Feltárul tehát Aporliget és a bátorligeti ősláp története, hogy kinccsé váljék kicsinek és nagynak. Amint tájainkat járjuk, értékeink melengetik a szívet. Üj alkalom teremtődik, mikor a múlt ürügyén eljutnak sokan a mához, s Aporligeten is látják, hogy zegzugos útjaink végén csupán a természet száz holdja állt meg ott, hol egykor volt, s minden más: a környék, szelíd-feszesen simul a mához.

Bürget Lajos

KM

O

lenini Bátorligeti ősláp

Egy