Kelet-Magyarország, 1977. február (34. évfolyam, 26-49. szám)
1977-02-06 / 31. szám
Törvény után-megvalósulás előtt Inlerjú Garamvülgyi József kulturális miniszterhelyettessel KÉRDÉS: Az újságírónak úgy tűnik, az utóbbi években mind erősebb az a frontális „támadás”, amely hazánkban az emberért történik. A párt és a kormány életszínvonal-politikájával párhuzamosan, azzal együtt születnek a törvények, határozatok, elvi állásfoglalások arra vonatkozóan, hogyan éljen a szocialista dolgozó em bér? VÁLASZ: A harc, a szocializmus építése az emberért történik. S ebben az értelmes, szép emberi jövőért folyó harcban a kulturális forradalomnak fontos szerepe van. A szocialista munkakultúra fejlődé-, se. a közéleti tevékenység kiterjesztése, az életszínvonal emelkedése, a szabad idő növekedése, a közösségi életforma erősödése, a művelődés adott színvonala és bővülő lehetőségei olyan meghatározó jegyek, amelyek megszabják, hogyan kell és hogyan lehet élni a fejlett szocializmus építésének időszakában. És ebben a közművelődésnek — éppen integráló tendenciája, közösségi aktivizáló, tömeges emberformáló hatása miatt — kulcsfontosságú szerepe van. KÉRDÉS: Hogyan kell értelmeznünk a törvénynek azt a kitételét, mely szerint a közművelődésben való részvétel az állampolgároknak nemcsak joguk, hanem kötelességük is? VÁLASZ: A törvény az állampolgároknak a közművelődésben való részvételét mintegy „erkölcsi” kötelességként fogalmazza meg, utalva az egyén és a közösség érdekeire, az állampolgároknak önmagával és a társadalommal kapcsolatos felelősségére, amelynek meg kell nyilvánulnia akkor is. ha a művelődésről van szó. KÉRDÉS: A törvény hazánk jelenlegi gazdasági és kulturális állapotából indul ki. Hogyan lehet mérni a nép, de akár a munkásosztály kulturáltságát? Mekkora a távolság a papírforma és a valóságos nép- - kultúra között? VÁLASZ: A közművelődési párthatározatot megelőző széles körű, szinte mindenre kiterjedő, több irányból végzett elemző vizsgálat alapos és valóságos helyzetképet adott. Ez az alap, amelyre a törvény építkezik. KÉRDÉS: A szocialista brigádokba tömörült emberek a tanulásban is példát adnak. De a formális jegyek tanulásban, önművelésben náluk is felelhetők. A szocialista brigádok hogyon tudnak tovább lépni? VÁLASZ: Kétségtelen, hogy a brigádművelődésben is felelhetők a formális elemek. Az utóbbi időben a figyelem és a kritika is elsősorban ezekre a formális jegyekre irányult A szakszervezetekkel közösen keressük a módját a megújításnak. Azt hiszem, az adminisztratív, bizonyítványszerzési, papírigazolás szemlélettel le kell számolnunk. KÉRDÉS: Az elmaradott rétegekre, a tanyán élőkre, az ingázókra képes lesz-e hatni az új törvény? VÁLASZ: Magától értetődő, hogy a törvény minden pontjának értelmezésekor figyelembe kell venni ezt a szempontot is. Ezentúl konkrét rendelkezések is vannak e problémákra vonatkozóan, hiszen az állami szervek és intézmények és a társadalmi szervezetek közös feladatává teszi a felnőttoktatást, az ingázók, a tanyán élők, stb. művelődésének segítését, szervezését. Az sem véletlen, hogy amikor a kultúrához való jogról van szó, a törvény ennek a jognak az általánosságát, minden állampolgárra kiterjedő voltát hangsúlyozza, kiemelve a kulturális javak és szolgáltatások tömeges hozzáférhetőségének biztosítását. Ezen a téren is érvényesülnie kellene és egyre inkább érvényesül is a marxi igazságosság elve: akiknek kevesebbet juttatott a történelem, többet kell kapniuk. Az elv betartása nagyon nehéz, hiszen összhangban kell állnia a népgazdaság egészének bonyolult úton-módon megvalósuló fejlődésével. KÉRDÉS: Hazánk több százezres, meglehetősen elmaradott cigány lakossága mikor és hogyan lesz képes felzárkózni — mondjuk — az átlaghoz? VÁLASZ: A cigányság nagy része elmaradottabb területen, apró falvakban, munkásszállásokon, peremkerületekben él. A törvénynek azon pontjai, amelyek közvetlenül, közvetve, vagy éppen magától értetődően érintik e területeket, a cigányokra is vonatkoznak. A cigányság helyzete nagyon problematikus. A cigányság egy részénél megfigyelhető bizonyos csoportöntudat (amely persze nem lehet a réteg szolidaritása is), és sajátos kulturális hagyomány, amely azonban közel sem olyan egységes, mint a hazánkban élő nemzetiségeké — aminek következtében a cigányság nem tekinthető nemzetiségnek. A törvényből következően támogatni kell mindazokat a törekvéseket, amelyek a cigányságnak ezen haladó hagyományait igyekeznek ápolni. Nem jelenthet azonban ez valamilyen külön utat, sem azt, hogy egyesek a többség nevében ott is erőltessék ezeket a saját- szerűségeket, ahol ez nem volt meg. A vállalatok, szövetkezetek anyagi támogatása a cigányság művelődésének biztosítására különösen fontos, hisz a tanácsok pénzét az elkövetkező időben elsősorban a telepek felszámolása köti le. Hiba volna azonban csupán anyagi problémaként kezelni ezt a kérdést. Jó ivóvizet a közművelődés sem tud adni, de ha van. annak hasznosítására nevelhet mindenkit. A teljes felzárkózás optimális esetben is messze átnyúlik a jövőbe. KÉRDÉS: Évek óta a kultúra helyhatározójaként két végletet szoktunk említeni a fővárost és a tanyavilágot. A jövőben milyen szerepet kapnak a közbülső települések? VÁLASZ: A Minisztertanács 1976. május 6-i ülésén elfogadta a közművelődés távlati fejlesztési tervének irányelveit. Az irányelvekben az 1971-ben megjelent Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepció településkategóriáihoz igazodva megterveztük a közművelődési ellátás modelljét. E modellben meghatároztuk az egyes településkategóriák (országos, felsőfokú, középfokú, alsó fokú, egyéb) közművelődési feladatait, és az e feladatok megvalósításához szükséges intézményrendszert. A felsőfokú központokban olyan intézmények (könyvtár, múzeum, színház, művelődési központ, stb.) megteremtésére törekszünk, emelyek székhelyüknél nagyobb vonzáskörzetnek (körzet, megye) nyújtanak szakmai, módszertani segítséget és magasabb színvonalú szolgáltatást, továbbá gondoskodnak székhelyük közművelődési ellátásáról is. A középfokú központok intézményeinek („B” típusú közművelődési könyvtár, művelődési központ, helytörténeti gyűjtemény, szélesvásznú mozi, stb.) az aktív helyi tevékenység megteremtése az elsődleges célja. Az 1990-ig tartó 15 éves tervperiódus- ban a felsőfokú központok intézményeit (a központival és az alsó fokúval együtt!) első helyen fejlesztjük. A középfokúak fejlesztése a második helyen szerepel. KÉRDÉS: A tudomány és a technikai forradalom felgyorsult időszakában az ember tudását (diplomáját, szakmunkás képzettségét) öt-tíz évenként meg kell újí tani. Számoltunk ezzel? VÁLASZ: Feszültség és ellentmondás alakult ki egyrészt a tudományos-technikai termelés szükségletei és az oktatási rendszerek teljesítménye között. E feszültségek feloldását is szolgálja — a mi sajátos szocialista viszonyaink között — közoktatási rendszerünk, a felnőttoktatás korszerűsítése. A műveltség ma már nem lehet csupán ismeretek halmaza, egyszer megszerzett statikus tudásanyag. A művelt embert az új értékek és a korábban szerzett tudás öntevékeny egységbe foglalásának képessége és a cselekvésre ösztönző, kialakul* világnézet jellemzi. A közművelődési intézményekre mindenekelőtt az önálló ismeretszerzés, az egyéni tanulás tervszerű, intézményes támogatása hárul, elsősorban az iskolai felnőttoktatás. KÉRDÉS: Kizár-e a törvény olyan rossz gyakorlatot, hogy a más munkakörökben alkalmatlan emberek a kultúra területén jussanak „révbe”? VÁLASZ: „Révbe” semmiképp sem jutthatnak. legfeljebb egy ideig „elevic- kélnek”.. S ezt nemcsak a törvény zárja ki, nem is csak a jogszabályok (vannak ilyenek, amelyek előírják a szakképzettségi szinteket), hanem a szemlélet kedvező változása is, amely a még fellelhető rossz gyakorlatot megszünteti. A művelődés rangjának növekedése mindenképpen megköveteli a közművelődésben dolgozókkal szemben magasabb követelményeket, a jobb szakmai felkészültséget, de az anya. gi-erkölcsi megbecsülést is. Megoldásra — a képzés tekintetében — megtörténtek az első lépések: a meglévő egyetemi képzés mellett a tanárképző főiskolákon tanárszakkal párosítva megkezdődött a népnevelő- és a könyvtárosképzés. Ezenkívül valamennyi tanítóképző főiskoláról alapvető közművelődési (könyvtárosi vagy népművelői) ismeretekkel kerülnek ki a tanítók. M ire a mi malackánk kinlasztására sor került ahogy ma látom és ítélem — úgy beletanultunk az ölés körüli apró- cseprő munkákba, hogy jobban sem kellett. Mert szegénykét nemcsak fülénél, farkánál fogva vonszolták elő, szalmával fedett és trágyával körülrakott dorongkarámos szállásából, melynek ajtója olykor derékig sem ért, hanem fel is tették valamire. Egy erősebb lábú mosószékre, vagy nagyobb terjedelmű favágító tőkére, azért — ahogyan mondották —, hogy jobban lehessen a vérit venni. Kisteknőbe, mert a váj ling még akkor nagyon úri eszköz volt. Így aztán mire abbahagyta a hörgő visítást az állat és a hentesnek kinevezett ember véres kezét és kését beletörülte az áldozat böngyör szőrébe, már hárman-négyen toporogtunk körülötte. Nagy ujjasban, ha volt, vagy az idősebb testvérek báránybőr kucsmájában feszítve. Ha hozzánk hasonló gyerek több akadt a szomszédban — az ment ritkaságszámba, ha nem —, akkor annak arányában szaporodott a létszám. S miután fellobogott a szalmatűz és az egyre jobban han- cúrozó lángok pirosra festették ijedt, de ragyogó arcunkat, tenyereinket pedig kifordítva tarthattuk magunk előtt, mienk volt a világ. Hát még amikor elhamvadt az első tűz és egy rossz villával, mely a jó kímélésére minden udvaron akadt, tisztes távolságra kaparták a parazsat és arra bíztattak bennünket, hogy ne hagyjuk kialudni, tegyünk rá időnként, mert ettől fogják megnyújtani a következő szalmaborítást, — mi örömünk lett! Hordtuk is rá a szalmát nyakló nélkül. Markonként, kisölenként olyan buzgalommal néha, hogy felcsapódó lángjánál, egy másik disznó megpirult volna. — Kevesebb is elég, az anyátokat erről is, meg túl is! — hangzott el nyomban a figyelmeztetés. De akárhogy fenyegettek is bennünket és Ígérték, hogy hátrakötik a sarkunkat, ha mégegyszer... mire a darabolásra került a sor, újra ott lábatlankodtunk. Mintha minket érdekelne jobban. A LESI milyen rajta a szalonna, mekkora a sonkája. Mire elcsordult volna nyálunk, egy- egy darabka fülével, farkával — ha volt még belőle — megszántak bennünket. Mi pedig rágtuk. Só nélkül, minden nélkül, akár a ló a répát, vagy a kecske a káposztát. A lesit azután kaptuk. Hozzánk és a disznóhoz szabva természetesen, mert az alig mázsánnyi malactetemből hogy jutott volna du- lásig mindenkinek! Több •nap, mint kolbász — tartották a közmondással. De számunkra nem is annyira a mennyiség volt fontos — bár ha nagyobb darab sikeredett, nagyobb lett örömünk —, hanem, hogy kaptunk! Két-három ujjnyi széles és arasz hosz- szúságú szalonnás húsocskát, melyet kezünkben szorongatva aztán futva vittünk hazáig és már az ajtóban kiabáltuk: — Itt a lesi, süsse meg anyám! Elébb úgy tett anyánk, mintha nem venné észre. Van neki elég más dolga — érzékeltette pillantásával — de aztán csak engedett. Szemügyre vette, hogy van-e olyan darabocska, mint amilyet ő adatott, vagy hogy mekkorát kell majd visszaadni. Ha majd mi ölünk és onnan jönnek lesni. (Nem kölcsönkenyér volt az szigorúan, de a kölcsönös ajándékozásnál több!) A legnagyobb dolog ezután következett. Amikor illata minden más szagot elnyomott a házban és az oszto- zásra került a sor. Mert a hozzánk hasonlóak jobban megértették, hogy csak az a falatka jut, de a kisebbeknek ígérhették a toronyórát láncostól. Azok csak sírtak, kön- cörögtek,- követelődztek és anyánknak végül annyi jutott belőle, hogy lenyalta uj- járól a zsírt... ... Aztán évtizedek múlva újabb disznóölési módokat értünk meg. Nagy zsíros hí- i ík totyogtak elő a hídlásos disznóólak mélyéről, azokat csak oldalra kellett rántani, és ha gyerekeink a cimboráikkal együtt el is csenték a fülét-farkát, a lesire már nem kácsingóztak. Mint ahogy a kóstoló küldésének elmaradásáért sem orroltak meg a szomszédok, mert azt tartották, hogy nem kell visszaadni és pász... Majd a disznóölés sem volt mindenkor ünnep. Ügy volt jó, ha minél kevesebben tudták és látták, hogy egy darabra szóló engedélyre kettő lehelte ki a lelkét. Mert ha nem találtak nyolc sonkát a négy helyett a sózóteknőben az ellenőrök, akkor semmisnek vették — bizonyíték hiányában — a feljelentést. (Nem úgy a miatta támadt haragot az érdekeltek!) Aztán a hatvanas időszak következett. — öljünk még egyet! Nem kér enni az a zsír, sem a szalonna! Hátha nem lesz ezután mivel hizlalni és mit?! Vessük ki a drágát — mondogatták és hittek benne rendületlenül, hogy úgy lesz. Ezzel egyidőben változott a perzselés módja is. A dráguló és a perzselésre egyre alkalmatlanabb szalma helyett a faperzselő jött divatba. Duruzsolt a ventillátorja, lö- vellte a lángot és mire ket- ten-hárman belefáradtak a verklizésbe, kész volt a disznó. Annál könnyebb lett a gázzal való perzselés — vagy ahol forrázták is — a pirítás... ... Nagyobbacska unokáim szerfölött örültek az elmúlt hét valamelyik napján az ölés minden mozzanatának. Kíváncsian nézték a forrázást, együtt dünnyögtek a gázperzselő duruzsolásával, de az eszükbe sem jutott, hogy az eldobott disznókörmöt összeszedjék és azzal játsszanak, vagy megkívánták volna a fülét, a farkát...!-p, s felötlött bennem a H kérdés, hogy ötvenva- lahány esztendő múltával — amint most én tettem — vájjon mire fogja őket emlékeztetni ez a mai disznótor...? Szállási László BUHÁLY JÓZSEF: ÖREGSÉG KM VASÁRNAPI MELLÉKLET pia»
