Kelet-Magyarország, 1977. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-01 / 1. szám

8 KELET-MAGYARORSZÁG — ÜNNEPI MELLÉKLET 1977. január 1. ...HAHÓ LESZ NAGV... Emberi dolgok a NÉPSZOKÁSOK Éjféli dudák és feláldozott férfiak Az ünnep két ősi eleme: a családi bensőség és az utcai vidámság. Amibe kimenni, amiből hazajönni kettős öröm. Zajról azért mindenütt gon­doskodnak. Szatmári részeken, az Erdő­háton van falu, ahol minden férfilakos felmászik a torony­ba és felváltva harangoz. Itt maradt meg legtovább a „la- dangolás” is, mely kísértetie­sen hasonlít a budapesti Nagykörút éjféli dudaszavá­hoz. Dudával, ostorral, ko- lomppal kergetik ki, ami rossz volt a múlt évben. Beregben, a Tisza-kanyar táján, nagyon fontos, ki az új év első látogatója. Ha asz- szony, minden el van rontva. Éppen azért, mivel a férfilá­togató szerencsét hoz, szokás, hogy néhány férfi „feláldoz­za magát” a környékért és sorra látogatja a szomszédo­kat, amíg bírja a kínálást. És mit szabad enni? Na­gyon ellentmondók a szabá­lyok. Szárnyast, mert elrepül a baj. Szárnyast ne, mert el­száll a szerencse. Disznót, mert kitúrja a szerencsét... Nagy gond a takarítás is. Újév reggelén nem szabad semmit se kifelé seperni, mert kiseperjük a szerencsét. A lányok éjfélkor elmennek „aranyvizet” meríteni, hogy szépek legyenek. A férfiak pénzzel a kezükben „ugra­nak” az új évbe székről, asz­talra. A házigazda megfenye­geti a gyümölcsfákat, hogy jól teremjenek. Van, ahol vi­dám kongózás mellett teme­tik el, szalmabábunak öltöz­tetve a telet, vagyis minden rosszat... ... Reggel pedig a házfel­ügyelő, a postás boldog új évet kíván ... <gnz) A hatvanéves nő divatos nadrágot húz. A hetvenéves férfi a lottó főnyereményt akarja. Az ember maga ala­kítja ki gondolatait és viszi cselekvésre a dolgait. o Lajos, valamikori iskola­társam, negyvenéves korá­ban végezte el a mezőgazda- sági technikumot. Most konyhakertészeti brigádve­zető. A tele ládákat szállító autót megállítja a presszónál. — Várj egy percet, fiú — szól oda a fiatal vezetőnek. — Meghalok szomjan. Csak egy üveg sör... — Jön is mindjárt vissza s ül be a kormányfülkébe. — Ez jól­esett. Mehetünk, fiú. Ennyi idő még a vonatnak sem ké­sés. A hatvanas évek elején jár­tam Lajoséknál. Három pár új csizmát láttam a felső szo­bában. Ám az egyik fiú erő­gépvezetőnek ment. a másik hegesztést tanult. Kötve hi­szem, hogy azokat a csizmá­kat elnyűtte volna valaki. e A községben van olyan igény női fodrászra, mint férfi Figaróra. Béla mester mindkettőnek szakértője. (Több oklevél is bizonyítja.) Beszédességét is igazolta, mi­kor nemrég az én hajamban csattogtatta az ollót. — . .. Mindez meg is járná — magyarázta —. de néha meg kell álljon az embernek az esze. Mondom csak a hetven­nyolc esztendős apukámat. Segédmotoros kerékpárral jár! Hát nem észtvesztő? ... Az meg nem, mert hallgat is róla, hogy ő szabad ide­jében, horgászni is Zsigulival jár. o Annak idején az agitálók- nak egyik nehéz embere volt az utcában Hován Gábor. De, mint fiatal nősember azt a szégyent se akarta, hogy a felesége előbb aláírta a tsz belépési nyilatkozatot. Ö is kérte a másikat. Hosszú idő után találkoz­tunk. Élete soráról faggat­tam. Sokáig járt el a fekete vonattal. Azt megunva, ott­hon nézett munka után. — Dolgoztam a növénytermesz­tésben, gyümölcsösben, tehe­nészetben ... A pénz szerzé­se vitt mindenhova. De aztán testvér, építettem is egy olyan háromszobás lakást, mint akárki. Kipucoltattam, berendeztük az asszonnyal. Két fiamat házasítottam ki. Még másnap is szólt a ze­ne ... Ez utóbbiak voltak való­4 máhárádzs Szefifú ßhcneike füzetéből Itten a IV. bőben azt a feladatot kaptuk tanárnénitől, hogy mer Indijában voltak ve- zetöjink, hát írjunk egy dolgozatot a máhá- rádzsáról. Tehát én is írtam egy dolgozatot öróla. Bevezetés. Otan, ahol a kéklő óceján nyal- dosa ázsia partyait, ott nem más terül el, mint a csodálatos Indija. Ez az indija any- nyira csodás, hogy még az indusok is cso­dájára járnak, pedig ők ottan laknak, tehát a csodájára laknak ott, mint bennszülöttek. Ha aztán sok indus lakó van együtt, azok egy tartományt adnak a hazának, aminek az elén a maharadzsa lovagol. A maharadzsát jelemzi barna arcbőr és turbán és sok drá­ga köves gyűrű, amikből ha akar csak szem- rebenetébe kerül és akárkinek elajándékoz- hatik. Egy maharadzsának nagyon sok drá­gaköve van úgymint kettőspont smaragd, gyémény, topáz, ciánkáli, korund, jáspis es gálickő. És gyöngyök is sokak vannak neki, amiket a benszülöttek fogdosnak a vízben. A maharadzsa olyan nagy kényúr, hogy döljfós is, de azért ellátogat más országok­ba is, még ejrópába is, de volt ő már Buda­pesten is a rákóczi Utón meg a gellért Szál­lodában meg a népstadionban ami mind nincsen az ő kéklő hazájában Indijában. De mert nálunk épen eset a hó és uralkodott a zúzmara, nagyon elfogta a honvágy, mert akármijén szép is a táj az ő téli varázsával, midőn hó~borítja a mindenségit, de haza­vágyott, mert nem lehet neki anyi drága köve, amivel megvehesse narancslombok suttogását, madárdalt és elefántokat keresz­tül kasul, ami jelemzi kéklő indijáját. In­diját nem kolombusz fedezte fel, mert az akkor már elterült. Lakói a hinduk, akik kí- gyóbüvöléssel tengetik élettyüket. Legfőbb foljója a gangesz de Bombáj is megálja a helyit, mint főváros. Ezt az egész hazát nyal- dosa a part, de ha felülről is nyaldosná, ak­kor sziget lenne, így azonban csak félsziget. A maharadzsa igen tág kezű, amere jár osztogatja a fölényes borravalóit. A szálo- dában maga köré gyűjti a szoba lányokat és zacskóból drága köveket osztogat nekijek. 1-1 ilen drágakő csilogása közben miliókat ér, mégis osztogatja őket, mer neki anyi van hogy még. Bárcsak én is kapnék 1-dzset. Befejezés. Jaj, tévettem, mer iten fejebb már a kidógozás vót. Mert a dolgozat ál be­vezetésből kidolgozásból és belefeljezésből. Így zárom is a maharadzsát kéklő hazájával együtt. (gesztelyi) ban Hován Gábor saját ala­kításai. o Két tele zsákot tol kerék­páron Gyula, egyik régi is­merősöm. Derék. behemót ember, úgy állítja maga mel­lé a kerékpárt, hogy *■ egyik keze szabaddá váljon. Keze- fejével töröli pihenés köz­ben a homlokát. — Nehéz? — Megjárja. Súlyosak a zsákok, mint a só. — Nincs valami jármű? — Fogat hozza nekem he­tenként. Csak rriost ráfot húznak a kerekekre. Nekem meg, van egy kis szabad időm. a tsz-ből. Elintézem magam. — Baromfiaknak vagy ser­téseknek való van a zsákok­ban? — Ä — legyint szabad ke­zével. — Baromfik. az asz- szony dolga. Bikahizlaló tá­pot viszek. Az ad egyszerre jó pénzt... Csirke, kacsa, libaféle — s megint mondja az á-t hötyörészve. — Leg­feljebb én annak a fogyasz­tásába segítek be — fogja új­ra két kézre a kormányt. Praktikus munkamegosz­tás. Látszik is Gyulán, hogy szereti a hasát. Asztalos Bálint Több példa is tanúskodik róla, hogy az állatok sem vetik meg az alkoholt, még ha a minőségre nem is ké­nyesek. Egy népi eredetű francia szólás — „részeg, mint a rigó” — azon a megfigyelésen alapul, hogy a szüret múltával a rigók a részegségig telefalják ma. gukat a tőkén maradt, már bomlásnak, erjedésnek in­dult szőlőszemekkel. Az sem ritkaság, hogy falusi gazda­ságokban a tyúkok rendsze­resen rájárnak a gyümölcs­seprőre, míg valósággal be nem rúgnak. Ilyenkor ré. vedt tekintettel, tántorogva futkosnak az udvaron. A mi „részeg disznó” kifejezé­sünk nem is annyira az ál­lat alkoholos állapotára utal, mint arra a „rossz szo­kására”, hogy szeret a sár­ban, pocsolyában hentereg­ni. Habár mint kiderült, nem is elítélendő szokás­ról van szó, hanem arról, hogy az állat számára ez az egyetlen lehetőség a lehű­lésre, bőrén ugyanis nin­csenek verejtékmirigyek. Ha hihetünk a legújabb kutatásoknak, a „sertés” vagy „disznó” szó nem is számít szitoknak a jövőben, sokkal inkább bóknak. A sertést ugyanis a csimpánz, orángután, gorilla, kutya, macska stb. mellett az ér­telmileg legfejlettebb tíz ál­lat közé sorolták. A sertést leggyakrabban még egyéves kora elérése előtt leölik, így nem áll módjában ta­núságot tenni képességeiről. Amikor azonban egy labo­ratóriumban megteremtet­ték számára a szükséges elő­feltételeket, kitűnt, hogy teljesen magára hagyva is könnyen feltalálja magát, jól megél. Velem tör Aranyszabály a mi szak­mánkban, hogy a riporter le­hetőleg ne üljön otthon, mert mihelyt kihúzza a lábát ha­zulról, mindjárt történik vele valami. Évekkel ezelőtt kez­dő rádiósként csodálatos téli hóesésben gyalogoltam Nyír- béltek határában. Oldalamon a régi típusú kismagnó, tok­jában egy pléh mikrofon, ha­zai bádogiparunk eme reme­ke, melyre akkoriban oly büszke voltam. Nem kellett sokáig várnom, mert jött ve­lem szemben az én embe­rem, olyasvalaki, akire vágy­tam. Nagy bekecs rajta, fe­jén szőrkucsma, oldalán ta­risznya, a karikás ostor há­romszor a derekára csavar­va, mellette pedig egy ku­tya. Egyből kinéztem belőle a beszélgetőtársat. Menetköz­ben összeszerelem a készülé­ket, hogy mire ideér, „kivont mikrofonnal” közelítsem meg. Máris indul a beszélge­tés: — Elnézést kérek, hogy is­meretlenül a nyílt úton meg­szólítom, nyíregyházi rádiós vagyok... De nem folytattam to­vább, mert nagy kerek sze­mével rámcsodálkozik és visszakérdez: — Oszt meg tudná csinál­ni?! Életem legvelősebb rádió- nyilatkozatát az egyik közeli községben rögzítettem hang­szalagra, ahol a szakszövet­kezet tagságának holmi föld­jogi vitája támadt a vezető­séggel. Többször is deputáció járt bent a stúdióban, így nem volt mese, ki kellett szállnunk, és ha földet nem is, legalább igazságot osztani. Egy rosszul szervezett köz­gyűlés kellős közepébe érkez­tem, az emberekben szinte forrt az indulat. Húszasával tolongtak a mikrofon körül, és egymást odébblökdösve ontották sérelmeiket. Éppen egy hosszú, langaléta ember beszélt, aki átlátott a fejek fölött és így friss informá­cióval szolgált: — Na de éppen itt jön egy vezetőségi tag is! István bá­tyám, gyüjjék csak közelebb, és mondja el, igazunk van-e vagy sem! Az emberboly tisztelettu­dóan megnyílik, pillanatnyi csend lesz, én meg odabillen­tem a mikrofont a mokány, kis harcsabajszú embernek, gondolván, hogy egy vezető­ségi tag mégis csak tisztába teszi a helyzetet. István bá­csi, aki csak annyit hallott az előzményekből, hogy szid­ták a vezetést, mint a bokrot, mintha csak tv-fellépésre ké­szülne, megigazítja magán a szerelést, utolsó simítás a bajuszon, még a bokáját is akkurátusán összeüti, beleha­jol a mikrofonba és szó sze­rint ennyit mond: — Tisztelt rádió szerkesz­tőség! Nekem az itt elhang­zottakhoz csak annyi a hoz- zátennivalóm, hogy a rosseb egye meg az ilyen tagságot! Ezzel legyintett egyet, sar- konfordult és odébbállt. • Persze, olyasmi is előfor­dul, hogy a téma nem az ut­cán hever, hanem házhoz jön. Farsang első napján eré­lyes hangú felszólítást ka­pok az OTP-től, hogy száz­ezer forint tartozásomat 8 napon belül rendezzem. Jé, mondom magamban, ezek megneszelték, hogy naponta emelik az újságírók fizetését és most egyszerre akarják bevasalni rajtam az ezred­fordulóig esedékes lakásrész­leteket! Persze, utólag tisztá­zódott, hogy a gépi adatfel­dolgozás során elírás történt, és mindössze 100 forint a hátralékom, de a levél jó okot szolgáltatott egy kis tré­fára. Még annak idején kö- tegre való inflációs bankót gyűjtöttem tanítványaimmal a pénzromlás szemléltetésé­re. Kiválasztottam belőlük a legnagyobb címletűt, egy piros hasú tízmilliárd mill- pengőst. Másnap reggel a belső zsebemben lapuló csil­lagászati összeggel beállítok az OTP-be és szerényen, mint ahogyan egy többszörös milliárdoshoz illik, várok a soromra. Aznap csinos fekete hölgy képviselte a Lakáshitel felirat mögött a bankot. — Kérném szépen — for­dulok hozzá a legnagyobb alázattal és közben odacsúsz­tatom az idézést meg a tíz­milliárdost — kaptam én ezt a felszólítást a százezer fo­rintról. Ha esetleg vissza tud­nának adni ebből a pénzből, én ezt az összeget egyszerre kifizetném! Mondanom sem kell, hogy a bank mennyire meghök­kent. Mert ahhoz már hozzá­szoktak, hogy a szocializmus­ban egyeseknek milliói le­gyenek, de hogy egy milli­árdos is akadjon, erre még nem volt példa. Barkóczi János ÚJÉV REGGELÉN Maga mit csinál? Keresem a kupakot! (Kallus László rajza)

Next

/
Oldalképek
Tartalom