Kelet-Magyarország, 1977. január (34. évfolyam, 1-25. szám)

1977-01-23 / 19. szám

VASÁRNAPI MELLÉKLET Kártya vagy kultúrház? Adalékok a bejáró dolgozók műveltségszintjéhez Szabolcs-Szatmárban na­ponta mintegy 35 ezer dol­gozó száll buszra, vonatra, hogy lakóhelyétől távolabb keresse meg kenyerét. A be­járók közel fele fiatal, és egyre több közöttük a nő. Az ingázás világjelenség, ha­zánkban is körülbelül egy­millió ember nem ott vállal állást, ahol él. Ez a kétlaki- ság sajátos helyzetet szül. A bejárókat házhoz köti az egy­kori hagyományos életforma, a magánlakás, és a háztáji gazdálkodás nyújtotta kiegé­szítő kereset. Már nem pa­rasztok, de még nem vérbe­li munkások. A műveltség­gel is segíteni kell érlelődé- süket, mert hátrányban van­nak azokkal szemben, akik­nél a lakó- és munkahely egybeesik. A szabolcsi bejá­rók pl. átlagosan napi 1—2, órát töltenek utazással és várakozással, ez pedig hiá­bavaló időveszteség. És ha valaki egyszer is vonatká- zott összepréselve mondjuk a vásárosnaményi vonalon, vagy tülekedett a zsúfolt mátészalkai állomáson, egy életre elmegy a kedve attól, hogy kimozduljon otthonról. Ha a bejáró dolgozók kul­turális helyzetét vizsgáljuk, egy sor tényezőt kell számí­tásba venni. Mindenekelőtt azt, hogy egy vagy több mű­szakban dolgoznak-e, mek­kora távolságra járnak, illet­ve ezt mennyi idő alatt te­szik meg, avagy hol, meny­nyit várnak a járműre és a műszak kezdetére. Az sem közömbös, mennyire kultu­ráltak az utazási körülmé­nyek, és milyen művelődési lehetőséget nyújt a lakó­vagy a munkahely. Az ottho­ni elfoglaltságot bekalkulál­va mindez meghatározza an­nak a szabad időnek a mér­tékét, amelyet önművelésre lehet fordítani. A felmérések tanúbizony­sága szerint a legjelentősebb művelődési eszköz a rádió és a televízió, melynek műsora­it válogatás nélkül nézik, hallgatják. Ezt követi az új­ságolvasás és a könyv. A művelődési otthonok látoga­tása a 12 felsorolt lehetőség között az utolsó előtti helyen szerepel, azaz „holtverseny­ben” van a kártyával. Itt persze nemcsak a ke­reslettel, a kínálattal' is ba­jok vannak. Kultúrházaink ugyanis nem mindig nyújta­nak vonzó programokat. A bejárók politikai ismeret­szintje mélyen az átlag alatt marad, sok ferde nézet él közöttük, mert hitelt adnak a másod- harmadkézből származó, „szájhagyomány” útján terjedő kósza híreknek is. Politikai rendezvényeken ritkán vesznek részt, és vo­nakodnak a közéleti szerep­léstől. Az üzemek átnevelési kí­sérleteinek makacsul ellen­állnak. Nem egy helyen a tömegkommunikációs esz­közökkel és olvasnivalókkal ellátott bejáró klubokat me­legedőnek használják, vagy holtidőben inkább az állo­máson fagyoskodnak. A pá­lyaudvar közelében mindig akad kocsma.jA nyíregyházi állomáson pl. az Utasellátó mintegy 400 négyzetméter alapterületet birtokol, a köz- művelődés semmitjA kultúr- várótermek átalakultak nem­dohányzókká, a könyvpavi­lon kiszorult, egyedül az italválaszték bővült. Ellenpélda a záhonyi vá­róterem, ahol tévét állítottak fel, hétfői napokon filmet ve­títenek, kiállításokat rendez­nek, kihelyezett könyvtár működik, lehet sakkozni, á reggeli várakozás idejét pe­dig alkalmanként a Szema­for stúdió adásai töltik ki. A helyzet tragikomédiája, hogy mindezt csak a MÁV-igazga- tóság tiltó rendelkezéseit ki­játszva lehet megvalósítani. A MOM mátészalkai gyárá­ban nemrégiben avatták fel a bejárók klubját, a kisvár- dai Vulkánban a gazdasági nehézségek miatt csak most kezdenek törődni az ingá­zókkal. Az Izzó kisvárdai gyárában éppen elég gond a nagy létszámfelfutás (a kör­nyék lakóiból toborozva két éven belül szinte duplájára nő a munkáslétszám), de már működik az irodalmi színpad, és alakulóban van az ifjúsági klub. A SZÁÉV-nél a munkás- szállások lakóival törődnek inkább, a KEMÉV-nél úgy próbálják az improduktív időt hasznosítani, hogy a buszokba rádiót, magnót sze­relnek, és hangerősítővel su­gároznak információs prog­ramot. Viszont a Szatmár Bútorgyárban, ahol a közel 800 dolgozó 70 százaléka in­gázik, tavaly mindössze egy rendezvényt tartottak a be­járóknak. Még ezer szerencse, hogy a bejárók tekintélyes része szocialista brigádtag, így eleve ki vannak téve bizo­nyos kulturális befolyásnak. Többségük segédmunkásként kezdi, könnyen eljutnak a betanított munkás szintjéig, de itt leállnak, mert soknak nincs meg az alapműveltsé­ge. A vállalatok többsége ez ügyben megkereste a lakóhe­lyek iskoláit, és megküldte nekik a névsort. Általános észrevétel, hogy szívesebben látogatják az üzemi iskolá­kat, ahol a munkahely meg­vásárolja a taneszközöket, helybe jönnek a tanárok, munkaidőkedvezményt kap­nak, és sikeres vizsga esetén még némi béremelést is ki­látásba helyeznek. Az olyan üzemeknél, mint a MOM és az Izzó, ahol a szakmai szín­vonal miatt eleve magas a mérce, nincs baj a beiskolá­zással, de a vasútnál és az építőiparban még ma is kötéllel verbuválják a fizi­kai munkásokat a továbbta­nulásra. Az építőiparban be­vált és népszerű forma az üzemi akadémiák és szakmai továbbképzések rendszere. Ez az általános kép inkább lehangol, mint felüdít, de a helyzet egyáltalán nem re­ménytelen. Borsodban im­már két éve folyik egy kí­sérlet, amelynek tapasztala­tait most Szabolcsban szeret­nék továbbfejleszteni. Ott a helyi tanácsok támogatásá­val 12 községben nagy siker­rel működik a bejáró dolgo­zók klubja, ahol 70-től 120 résztvevő előtt zajlanak az ismeretterjesztő rendezvé­nyek, kiállítások, művész­közönség találkozók. A megyei művelődési köz­pont nálunk is kidolgozta már két ilyen klub tervét, amelyek költségeit is előte­remtették, további két klub­ra a SZOT-tól kérnek támo­gatást. A továbblépést pedig az jelentené, hogy nemcsak a helyi tanácsok, hanem az üzemek és vállalatok is gaz­dái lennének ezeknek a be­járó kluboknak. Elvégre a művelt ember, mint terme­lési tényező teljesen más, és ez senkinek sem lehet kö­zömbös. Barkóczi János Űj szoborral gazdagodik megyénk. Takács Erzsébet SZOT-díjas, budapesti szobrászművész, akinek első szabolcsi kiállítását az elmúlt év őszén Mándokon rendezték meg, a kislétai gyermekotthon számára készít életnagyságú szobrot. Az Anya című szobor előtanulmányáról fényképet küldött a művész szerkesztőségünknek. A szobor várhatóan ebben az évben készül el. MEGYÉNK WtKfffK/fffKfM TÁJAIN iHtiiilililfl A község neve körül, mely 1911-ig csak Kanyár volt, még ma is fel-fellángol a vita. Van, aki higgadtan elmondja, hogy egykoron, a régmegvolt tölgyerdőbe hajtották a jászóvári prépostság disznait, s amerre a kan járt, ott lett Kanyár. Csúnya dolog ez sokak szerint, miért kell itt disz­nókra visszavezetni a nevet? Ott a Tisza, s csak rá kell nézni, látni máris: olyan ka­nyart ír le, hogy na, s ebből már világos is: a kanyarból lett a Kanyár. A tudományos, akinek ugyan semmivel sincs több bizonyí­téka, mint az előbbieknek, a szláv konyból származtat mindent, mondván, ahol a ló­pásztor — a konyár — házat épített, ott lett Kanyár. így hát lehet válogatni a változa­tokból, s ha valaki amúgy igazán kiegyező fajta, úgy vélheti, mind a három dologban lehet valami. Különben a név dolgában ez a község ugyancsak gazdag. Mint láttuk, a Kanyár is kevéssé megfejthető, de volt valami, ami éveken keresztül egy fél ország számára volt talány. Az itteni tsz-t, amíg nem egye­sült a dombrádival, Havasi Gyopárnak ne­vezték. Itt, a Rétköz kellős közepén minden akad. Homok is, víz is, erdőcske is, lápos is, de egy fia szikla se látható semerre. Hegy­ről ne is beszéljünk. így hát a gyopár ide- kerülése ugyancsak a különös dolgok közé tartozik. ★ Volt itt néhány olyan tanító, meg igaz­gató, aki minden hitét és tudását arra ál­dozta, hogy megmunkálja a kepés- és sum- másfejeket. Emlékszem, amikor Kovács Feri bácsit temették Kisvárdán, ott volt a fél Kanyár. Sokáig volt igazgató, meg kántor, olyan ember, aki megtanította kertészkedni az ittenieket. A halottas szoba falán volt egy oklevél, amit úgy 32 körül datáltak, s azért adományozták, mert a tanító úr pél­damutatóan dolgozott a falu utcáinak fa­sorral történő ékesítéséért. Szóval ilyen ta­nítók voltak itt, s hogy nem volt hiábavaló, amit tettek, az ma látszik igazán. Mert úgy mondják ezt mostanában, hogy gazdagab­bak voltak régen a fejek, mint a kamarák. I gen, de ezt ma bizonygatni kell, mert már a fiatalja se hiszi, mi volt itt egy­koron. Mosolyognak, ha arról esik szó: régen egyetlen nagy ünnep volt a község­ben, az, amikor megkötötték az aratókoszo­rút, s elvitték az intézőnek. Fura ez manap­ság, hiszen a hivatalos ünnepeken kívül van itt annyi nagy alkalom, hogy megszámlál­ni is nehéz. Eljegyzés és lakodalom, keresz­telő és ballagás, no meg a konfirmáció. Van, s mostanában is volt lakodalom, de még hoz­zá milyen! Régenről maradt, hogy itt divat a komakendő, de már nem ezen mérik a módot. Egy közepes lagzin levágnak 60 tyú­kot, egy sertést, 1 borjút vagy tinót, elhasz­nálnak 5-600 tojást, zsákkal mérik a cuk­rot, a lisztet, a rizst. S ehhez a fűszer, s bi­zony egy hétbe is telik, míg a főzőasszony irányításával minden elkészül. Segítő és sza­kácsnő van bőven, s rang a faluban, ha va­lakit ilyennek hívnak. És mindennek a te­tejében ma már az a módi, hogy Volántól bérelt különbusszal hozzák a vendégsereget. Mármint azokat, akiknek nincsen saját ko­csijuk. P ersze a vendég se jön üres kézzel. Sző­nyeg és mosógép, csillár és szerviz van az ajándékok között, de valami még kötelező. Két kiló liszt, 1 kiló zsír, rizs, cukor, 2 darab citrom, vaníliás cukor, bors, só, paprika, egy vaj és egy fej káposzta még hozzájár a nászajándékhoz. így aztán igazán nem olcsó mulatság egy-egy családi ünnep, jut is, marad is. De hát adni kell er­re, meg ne szólják az embert. ★ Egy valami azonban nem változott az idők során Kanyáron. S ez a dinnyeföld. Mérik ezt emberemlékezet óta, s a homokon többnyire jól is sikerül. Csányi dinnyések is költöztek ide, még két éve is, hogy földbe­vájt kunyhójukban várják, nézzék és hall­gassák, mint nő a dinnye. Nem vitatkozik a tsz sem, s legalább 50 ölet mér erre a cél­ra. Hogy minek a dinnye? Hát megenni. Egy egész falu hobbyja ez, s még a tanítót se nézik sokba, ha nincs dinnyéje. A disznóból kettőt hizlalnak, egyet ma­guknak, egyet pedig a kóstolóknak. Mert ez is illik, 20-30 házhoz is megy a tál. Tisztes­ség dolga ez, nem afféle kivagyiság. Mint ahogy él, mindent túlélve, a gyermekágyas asszony látogatása a komatállal. Kímélik, éppúgy, mint régen, megcsodálják az újszü­löttet, s megnézegetik a kismamát. S a leg­jobb falatokkal erősítgetik, s kívánnak régi mondókával, új szóval minden jót. Hogy közben nem a bábáról, hanem a kisvárdai szülészetről folyik a szó, az csak természetes, mint ahogy az is, hogy az elmenő látogató a tévé képernyőjébe nézve igazítja meg kendőjét. in s amikor az újszülött jövőjét latolgatja H sógor és koma, már bizony Kanyár- ról alig esik szó. Kisvárda, Tuzsér, Záhony, iskola, gimnázium és egyetem a jövő felé mutató táblák felirata. Van talán, aki még Dombrád felé kacsingat, hiszen van a földnek a tsz- nek is varázsa. Különösen azóta, amióta megszabadultak néhány lidérctől. Mert so­hasem nézték jószemmel, hogy mifélék jöt­tek a faluba. Okosaknak mondták magukat, s ötletekkel érkeztek. Gyártsanak sportszert. Megtették. Szánjanak bele a Zsiguli-prog- ramba. Megpróbálták. Legyenek műanyago­sok. Az sem ment. Végre befellegzett a sok szerencsevadásznak, s aki paraszt marad, az ott élhet a földön, vagy a jószágok között. S ez így van rendjén. Már csak mutogatják azt a házat, amire csak az isten a meg­mondhatója, mennyit költöttek, s ahol az egykori „műszaki” lakott. Emlék, s bizony nem szívesen idézgetik. ★ Sokminden van itt, amire már csak öre­gek emlékeznek. Arra például, hogy a falu vége egykoron ott volt, ahol ma a Gödrök jegén a gyerekek korcsolyáznak, vagy nyá­ron íűrödnek. Ebből a gödörből került utca­sorok házafalához a vályog. Vagy hol van­nak már a régi tölgyesek, arrafelé, amit ma úgy hívnak: Gerendás. Az Egeralja, a régi fákra utal, a Szélfúvásról ma is tudni, hogy arról mindig mozog a levegő, a Tököshe­gyen egykor tököt ültettek, ami ugyebár ro­kon a dinnyével, a Csüdöréről már nem tudni, mi volt, a Kása pedig megint valami olyan­ra utal, ami nem a jólét jele. Persze, ha va­laki Kanyáron ma jóval akarja kínálni ben­ső vendégeit, annak a töltött káposztát ma is tengerikásával és olajjal készíti. Titok­ban, mert ha kitudódik, még azt hinnék ... Aztán mai és régi vizekre emlékeztet a Kar­palló, az Asszonytava. Korokon át bujkál­nak ezek a nevek, őrizve a képzeletvilág megannyi szóbaformált remekét. M indig volt Kanyárban valami, ami von­zotta az embert. Nem véletlen, hogy Párizs után Holló László és Kohán György ide fért meg pihenni, festeni, telí­tődni a Tisza-mente világának tisztaságá­val. Szégyellős nénikék vallják be, ültek ők modellt a piktoroknak, mások azzal büsz­kélkednek, hogy ők adták a bögrét ahhoz a képhez, amely Virágcsendélet néven függ a Galériában. Vászonra vetítve így marad meg Tiszakanyár a időtlenségnek. Két mes­ter műve őrzi meg örökre az olyan okos szemeket, mint amilyen a Bartha Sándoré, Bállá Lászlóé volt. Ők mentették meg min­den időre a kanyári kertek pompázó virág­jait. A Tisza menti táj fűzeit, a minden vi­hart túlélt fákat. A templomot a főutcával. Két nagy település között búvik meg Kanyár, megújhodva, s mégis á régit őrizve. Nem várja csodás fejlődés, de mindig lesz valaki, aki szájról szájra adja a hírt arról, ami volt, mesévé varázsolva egykori sorso­kat, melyek távolodva mind kevésbé hi­hetők. Bürget Lajos KM KS15SBB0

Next

/
Oldalképek
Tartalom