Kelet-Magyarország, 1976. október (33. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-10 / 240. szám
1976. október 10. KELET-MAGYARORSZÁG —VASÁRNAPI MELLÉKLET 7 Suha Andor: ERDŐ A hol született és élete első felét élte, erdő borította vad hegyek meredeznek az égbe, a levegőnek kék színe és fenyőillata, a víznek édes íze van. Szerette a tájat. A szó talán vérszegény, úgy volt az erdőkkel, mint végtagjaival, csak velük ép a teste, csak velük volt ép ember. Emiatt egy életen át perben volt Petőfivel, pedig ő volt a kedvenc költője. Egyszer a társadalmi mozgás nagy szélvihara felkavarta, és falevélként elrepítette a város kőrengetegébe. Mindegy, nyaralni, pihenni hazajárt. De később elmaradoztak ezek az utak, magának sem merte bevallani, hogy lustaságból. Igaz, fárasztó volt az út az erdőig, de az is igaz: nem is csábította már. A kőrengeteget először nehéz volt megszokni, nyomasztó volt, idegesítette. Később azon kapta magát, ha hosz- szabb időre elhagyta a várost, nosztalgia gyötri. így lett hűtlen az erdőhöz. Az erdő bölcsebb az embernél és vár, szemrehányást sem tesz csak vár, évszázadokig is akár. Megnősült. Nászútra hazamentek. Egész nap aludtak, nyomta őket a levegő. Harmadik nap összepakoltak, azonnal otthagyták az egészet. Riasztó komor erdő, hűvös van éjjel-nappal. Nem is öltöztek úgy. A mama könyörgő tekintetére mégis maradtak. A férfinak ötödik nap hajnalban dobbant meg a szíve. Kinyitotta a szemét, semmit nem gondolt, csak érzett. De mindent érzett, mert az ablak nyitva volt. Aztán hallotta. hogy az erdő azt mondja: „Gyere”. Megnézte alvó felesége arcát, s csendben felkelt mellőle, felhúzta nadrágját, cipőjét, magárakapta az ■ igét, kilopakodott. A ház és az erdő között egy kis rét volt, térdig érő fűvel. Mire az erdőbe ért, cipője, zoknija, nadrágja csupa lucsok lett a harmattól. Az erdő szélén megállt, leszedte az ösz- szes szamócát, visszaszaladt, behajolt az ablakon és az asztalra tette a friss gyümölcsöt. Félóra múlva ismét visszajött az ablakhoz és egy öl vadvirágot tett az asztalra. Egy kis papírra pedig azt írta: „A Csurgónál vagyok.” A Csurgó egy órányi járásra volt az erdei háztól. Itt ismét egy nagyon szép tisztás szakította meg a vastag derekú, hatalmas lombú tölgyrengeteget. És a tisztás szélén, ott ahol az erdő a réttel ölelkezett, nászuk ajándékaként ezüstkék színű, gyors vizű hegyipatak csacsogott éjjel-nappal. Az első nap azonnal idehozta a férfi a nőt. Mutatta az asszonynak: itt, itt született ő ezen a tájon. De hideg és nyirkos volt a levegő, az asszony megnézte kezével a vizet és összeborzadt. „Nézd a pisztrángokat”. Az asszonyka, urbánus lélek, a pisztrángot a tányérján szerette, vajban sütve, citrommal. Ekkor visszamentek a házba. Egész nap nem szóltak egymáshoz, a feleségének vacogott a foga, két pléddel is be kellett csavarnia a derekát. Nem beszéltek, nem tettek szemrehányást egymásnak, ez még rosszabb volt. A vállalattól külföldi beutalót kaptak a dalmát tengerpartra szólt, ahol aranyszínű a napsugár. A férfi kérésére idejöttek. Most kora reggel ragyogott a nap, mesélt az erdő. csendes szellők faggatták a vén fákat. És madarak daloltak, daloltak... A levegőbe markolt, aztán nekifutott az erdőnek. Felért, megmosta arcát az erecskében. a nyakára, mellére is csorgatott a hűs vízből. Lefeküdt a kövér, dús fűbe. Jámbor katicabogarak sétáltak orra előtt. Karnyújtásnyira a páfrányok alján szép. kövér szamócák piroslottak. kacéran. önfeledten, abban a biztos tudatban, hogy majd csak jön valaki és leszakítja őket. Nem nyúlt hozzájuk. Tőle jobbra és balra hatalmas barna gombák nyújtogatták a nap felé magukat. Jót tett nekik az eső, még jobbat a nap. Levetette ingét, azután a nadrágját, a cipőjét. A ruháját a feje alá gyűrte, elaludt. Valaki megcsókolta. Fölébredt, felugrott, megmosakodott a patakban, azután befeküdt a vízbe. Felesége finom kis mozdulatokkal megmosta az arcát. Álltak egymással szemben, összetapadt két vizes fej. Az asszonynak is le kellett vetni a ruháját, mert csupa víz lett a férfi vizes testétől. Kiterítették a köny- nyű holmit a fűre. A férfi nadrágját ágynak, ingét párnának képzelték. A nap delelőjéhez ért, leszedték a gombát, szamócát téptek, még egy öl virágot, s hazaindultak. Az ebédnél, amikor a mama kiment, az asszonyka szégyenlősen azt mondta, hogy imádja az erdőt. A férfi azt válaszolta, nagyszerű! Ebéd után szamócát ettek, később szürkületkor, amikor az erdőre lila ködök szálltak, ismét felszöktek a Csurgóhoz. Aztán minden reggel és minden este. És minden évben eljöttek újra az erdőhöz. Mikor a kisfiú tízéves lett, életében először egyedül ment az erdőhöz. A búcsúnál azt mondta: Én a szüleim után legjobban az erdőt szeretem. Most, ha felmegyek, odafenn megcsókolom majd helyettetek a levegőt és azt mondom, hogy ti külditek a pusz'it. Az anya szeméből kicsordult a köny. — Jó, édes kisfiam. A srác megérkezett. Az erdő szélén megállt, a fák bölcsen bólogattak. Köztük a legidősebb és legbölcsebb fa megszólalt. „Tudjátok annak a fia, aki itthagyott bennünket. De lám. a lelke hazajár. Látjátok ezt a kis emberkét, érzi- tek a kezét, milyen finoman simogat bennünket és csókolgatja anyánkat, a levegőt.” A fák bölcsen bólogattak. Ismerték a hegyi embereket. Demény Ottó: A weimári Goethe-házban A költővendég ma e házban fémpénzt pörget ujjai közt vélem kortársként nehezebb lett volna protokoll keretek között de most végigsimíthatom szemeimmel e tárgyakat elefántcsont réz alabástrom ami a horgon fönnakadt a kifinomult ízlés horgán hisz a gazdagság adva volt az észé a szívé a tetté s Weimárban is szedtek adót ám Hölderlinért sír a lelkem s Kleistért ki szintúgy megbomolt a zsenisors — ki miben ég el? kettejük szerelme a Hold Goethéé a kimért pontosság halálos lényegretörés s nézd az ágyat amiben meghalt — megrendítő egyszerűség. MEGYÉNK TÁJAIN ÖMBÖLV T émyi utcák, utcányi közök mutatják: nem nagy becse volt itt a homokinak. Igaz, rendező elv sem szabályozta a házak sorát, így aztán megszülettek az erdőnek futó, széles utak, a vargabetűket leíró útvesztők. Pontosan úgy, ahogy a három aranykorona értékű szabolcsi homokon a tanyák általában kialakultak. Ha tanyát mondok: nem véletlen. Omboly ugyanis csak 30 éve szerepel a térképen. Korábban Zsuzsan- na-majornak hívták, s Nyírpilishez tartozott. Ennek megvan a maga históriája, ami a továbbiak megértéséhez föltétlenül szükséges. A háború előtt itt Dessewffy-birtok terült el. Míg a szomszédos Bélieken jócskán akadtak gazdák, kiadós földekkel, itt a majorban cselédek laktak. Igaz, a cselédhierarchiában egy lépcsőfokkal feljebb állók: dohányosok. Voltak bizonyos jogaik, amelyek a szaktudásból eredtek, jövedelmük bár nem verdeste az eget, mégis a jobbak közé számított. E földtelen emberek népesítették be a majort, s miután itt a dohánynak ugyancsak nagy történelmi múltja volt, meg is sokasodtak. Ha az ember olyan idősebbekkel beszélget, mint Lekvár József, Andricsák Antal, Papp János vagy Opre Mihály, akkor úgy fogalmaznak: itt csaknem mindenki a dohányban született. Ami a régi időket illeti, szó szerint igaz, s mi több, a huincu- tabbja azt is hozzáteszi: a szerelemre is csak itt maradt idő. Nos, ezek a dohányosok, a felszabadulás után újgazdák, 1947 körül már több mint ezren éltek itt. Ekkor született a döntés: legyen község a majorból. De hogyan nevezzék? Az Országos Községi Telek- könyvbizottság adta elő ekkor javaslatát, legyen a település neve Ömböly. Az ok egyszerű volt. Á major közelében a XVI. században még volt egy ilyen nevű falu, amely aztán az idők forgatagában ma már ismeretlen okok miatt eltűnt. A község története ezen a vidéken azonban érdekesen alakult, s alakul mind máig. Igaz, az itteni fejlődés ugyancsak beillik az országos képbe, de semmiképpen nem egyező a közvetlen környékével. Mert Ömböly ott a határszélen szövetkezeti falu, míg a székhelyközség, Nyírbél- tek, a nem messzi Penészlek még az egyéniek útját járja. Jó itt tudni, hogy míg Bélieknek négyezer lakója van, addig Ömbölv- ben ma csak 879-en laknak a 192 házban. Kialakult itt tehát egy hallatlan izgalmas helyzet: a kis falu lett a jó példa, a ma irigyelt gazdálkodási forma a környéken. Amikor a szövetkezeteket szervezték, a környező falvak vacilláltak, tétováztak. Ömböly másként tett. Néhány erőtlen korábbi próbálkozás tapasztalatait felhasználva már 1959 tavaszára összehozták a közös gazdaságot. Míg a környékein akkor ugyancsak furcsa pillantásokkal figyelték az első lépéseket, mára úgy alakult a helyzet, hogy irigy- lik Ömbölyt, r- rről a nagyközségi pártbizottság titkárnője, Hornyák Tiborné így szól: — Az történt, ami várható volt. Az egyéni községekben a gazdák megöregedtek, a fiatalok nem vállalták szüleik látástól va- kulásig munkáját, így aztán ezer holdakra tehető az a terület, ami parlagon hever. A kis Ombolyon viszont jó a tsz, és egyre nagyobb mértékben lesz az elhagyott bélteki földek gazdája is. Az a helyzet alakul ki, hogy míg Nyírbéltek nagyközség, kulturális központ, a közigazgatás centruma, addig a mezőgazdasági élet súlya ömbölyre tevődik át. A termelőszövetkezet elnöke, Lekvár Mihály és a főagronómus, Fejér Bernát egymást erősítve mondják d: biztosak ahban, hogy pár év kérdése, és a tsz központja a székhelyközségbe költözik, és a mostani falu marad, ami régen volt: major. Vagy hogy szebben hangozzék: üzemegység. Sok problémát ez nem okoz, legföljebb néhány idősebb ember siratja el a falu egykori önálló múltját, ami végtére sem volt több egy jó nagy lélegzetnél. És különben sincs oka senkinek a panaszra, ömböly így is 1 milliót kap a közös költségvetésből, és a tanácstagi csoport 12 képviselője igen csak hangadó a testületben. Bereczki Imre, Vékony Sándor, Kucskó József és Kelemen István mind olyan hírben áll, akik régóta nemcsak öm- bölyi mértékkel mérik a köz ügyeit, hanem az egész nagyközségi rendszer jó ismerői. — Annyit tudni kell az ömbölyiekről — összegez a tanács elnöke Csik Mihály —. hogy igazi érzékük van a közösségi élet iránt. Mutatja ezt a tsz gondolatának elfogadása is, meg sok egyéb jel. így például lényegesen magasabb itt a társadalmi munka egy főre eső értéke, mint Bőiteken, eléri a 463 forintot. A tanácstagok soha nem a szűk. _ kis falusi érdeket nézik. Egy percig sem volt gond az iskolakörzetesítés. Az egész közélel pergőbb és pezsgőbb, mint másutt. Vagyis elmondható: a korszerű gazdálkodási körülmények talaján megfogant a modernebb gondolkodás növénye is. A mi most ezen a vidéken izgalmas, az a dohány és a parlagföld. Akárkivel is szól az ember, itt köt ki, ide kanyarodik vissza. Nézzük tehát mi is ezeket, mégpedig kezdve a dohánnyal. A múlt évben az egy hektárra eső termésátlag itt volt országosan a legmagasabb. Oklevél bizonyítja, hogy a minőséggel első helyet érdemeltek. Az idén is megtermett a 18—19 mázsa, ami kétszerese a megyei átlagnak. Ez és az állattenyésztés lehetővé teszi, hogy már 100 forinton felül fizetnek egy munkanapra. Hogy ez hogyan aránylik a környék egyéni gazdáinak jövedelméhez? ügy mondják, hogy ha egy olyan gazdát néznek, mint a bélteki Opre Lajos, akkor neki talán több is van, mint évi 24 ezer. Igaz, nem is annyit dolgozik érte, mint egy tsz-tag. J oggal kutatgatja az ember, hogy vajon a biztos gazdálkodás közepette hogyan is alakul Ömböly jövője. Nos, a tsz 162 dolgozó tagja nem éppen fiatal. Sokan járnak el innen dolgozni, hívogat a debreceni ipar. a sok bélteki lehetőség, az erdészet, az állami gazdaság. így aztán egy jó 40—45 éves átlagkorú nép végzi a munka javát. Azaz egy idő óta fiatalodnak. Nem rohamléptekkel, de mégis. A gépesítés, a beállott gazdálkodás terelgeti erre a szakképzett fiatalokat is. És itt érkezünk el a ma nagy, ellentmondásoktól sem mentes problémájához. Ez az, ami összefügg a parlagfölddel. Nem túlzás, ha 9000 hektárt emlegetnek errefelé. Jut belőle az állami gazdaságnak Lúgosra, kap belőle amennyit fogni tud az encsencsi tsz is. De hát egy igen nagy rész művelése Ömbölyre marad. Mi is a teendő? Ha sok földet fognak, akkor kevés hozzá a munkaerő, a gép. Ha jól megnézik a homokot, akkor kiderül, az bizony legfeljebb juhlegelőnek lesz jó. A parlag azonban mindenképpen luxus. Meg aztán van olyan idő, amikor éppen a munkalehetőség hiányzik, ilyenkor elkelne a pluszföld. Kutyaszorítóban a tanács, a földhivatal, éget a tagosítás gondja. Fejét töri a tsz vezetősége és minden szakembere, hogyan kellene úgy lépni, hogy a nagy népgazdasági érdek és a tsz érdeke jól összhangba kerüljön, s a jövedelem is maradjon a tagnak. Folyik a kislépések taktikája, bekebelezik az évi 2—300 hektárt. És a vita minden fölött már régen nem a tagok, a volt gazdák gondja. A kisparcellák keskeny horizontja már nem elég ahhoz, hogy százfelé fekvő csíkokból táblákat varázsoljon. stölgyes és jégkori láp nyúlványa öve- zi Ömbölyt. A környező maszekskanzenben a modernet mégis ők jelentik. A kemény, napégette dohányosok, és fiaik. Az egykori Zsuzsanna-major ömbölyi utódai történelmet csinálnak errefelé. Alighanem az egyetlen olyan homokvárat építik itt, melyet már nem fúhat el a szél, mert a növény gyökerénél is erősebben tartja össze a közös emberkézből született, széttéphetet- lenné tett kötőanyaga. Ilyen hát a furcsa tudósítás e_ faluból, melyhez hasonlót ma Magyarországon írni 1976-ban a ritka kivételek közé tartozik. B. L
