Kelet-Magyarország, 1976. október (33. évfolyam, 232-258. szám)
1976-10-16 / 245. szám
1976. október 16. KELET-MAGYARORSZÁG 3 Kinek jó a túlóra ? A KÉRDÉSRE — hogy kinek jó a túlóra? — voltaképpen akként kell válaszolni, hogy senkinek és mindenkinek. Nem jó, mert ugyan ki szeret napi 10—12 órát dolgozni, egész napját a munkahelyen tölteni, holtfáradtan hazamenni, valamicskét aludni és másnap újrakezdeni, és nem jó, mert ugyan hol nem számolnának az ilyenkor alaposan megnövekedett bérköltségekkel, a romló minőséggel és a rohammunka megannyi elkerülhetetlen következményével ? De ugyanakkor jó dolog ez a „túlóratalálmány”, mert alaposan megnövelhető a havi bér, mert segítségével — ha akárhogy is — teljesíthető a havi, a negyedévi terv, mehet a jelentés, dugig telhetnek a raktárak... Egyszóval, ha nincs más mód, megteszi ez a tűzoltó módszer is. Soha senki nem vizsgálta, hogy a jó és rossz következmények közül ki, mikor és miért részesít előnyben bizonyos motívumokat. Valószínűsíthető csak, hogy a vállalatok csupán kényszerből folyamodnak a túlóráztatáshoz; egyetlen tervperiódus elején sem azzal a felkiáltással .útnak munkához, hogy „ha nem sikerül időre befejezni a dolgokat, akkor majd túl- óráztatunk”. Azt azonban már konkrét szociológiai vizsgálatok bizonyítják, hogy a munkások jó része előszeretettel dönt a túlórázás mellett, sőt adott esetben, bizonyos eszközökkel, módszerekkel ki is kényszeríthetik a túlórázást. Nem szabad ezen csodálkozni. Hosszú évek alatt megszokták, hogy — mert hol van munka, hol nincs — bizonyos időszakokban, a túlórák révén alaposan megnövelhető a kereset összege. E KÉT TÉNYEZŐ — tudniillik a termelés szervezetlensége és a munkások alkalmankénti „túlórá- zási kedve” — együttes hatásaként értékelhető csak a túlórahelyzet mindenkori alakulása. Mellyel kapcsolatban meg kell jegyezni: a helyzet évek óta nem változik, sőt romlik. Idézhetném most a legújabb túlóra-statisztikákat, ám hadd közelítsem a témát más oldalról. A szakembereknek 1968 táján az volt a feltevése, hogy a naptári időszakhoz igazodó tervelszámoltatás feloldása, a termelők versenyének kialakulása, a szak- szervezetek érdekvédelmi szerepének növekedése és a nyereségérdekeltség olyan feltételeket teremt majd, amelyek eleve egyenletesebb, tehát „túlóramente- sebb” termelésre ösztönzik a munkahelyeket. Nem így történt. Nézzük a legújabb tényeket. A gépipari ágazatok termelési kilengései tavaly erősödtek a korábbi — és joggal bírálható — helyzethez képest. A negyedévek elején mélyen a 100 százalékon aluli teljesítmények, a negyedévek és különösen az év végén 130—140 százalékot is meghaladó teljesítmények — túlórákkal! Vegyipar (ami már csak azért is érdekes, mert még a laikus ember is akként vélekedik, hogy ahol auto- mata'gépek diktálják a termelés ütemét, ott bizony a termelőmunkának folyamatosnak kell lennie). Nos, úgy látszik az automatizálás, a termelési folyamatok magas szintű, automatikus folyamatszabályozása sem segít alapvetően a rohammunkán, mert a vegyipar termelésének egyenletessége, tavaly, még az ipari átlagnál is rosszabb volt. Lényegében hasonló volt a helyzet az egész nehéziparban és csak a könnyűiparról mondható el, hogy valamelyest javult a termelés ütemessége. A termelési ütemtelen- ség, a rohammunka, vagy ahogy szakmai zsargonnal fogalmazzák az „ipari lázgörbe” mindig aránytalan munkaidő-felhasználást, vagyis túlórázást feltételez. S tegyük fel ismét a kérdést: kinek jó az ütemte- lenség, a túlórában, a rohammunkával teljesített havi, vagy negyedéves termelési program? A MUNKÁSNAK, aki a túlórapótlékkal megfejelt bért kapja? Anyagilag valóban megéri, de csak abban a néhány hétben, amikor túlórázik és ezért pótlékot kap, ám mit fizet ezért? Szabad időt, pihenőidőt és nem is keveset. Ha ez a túlórapótlékkal megfejelt jövedelem egyenletes termelés esetén egyenletesen oszlana meg, féléves, vagy éves átlagban a munkás sem vesztene semmit. Vajon kiszámolta-e ezt már valaki? A munkahely számára a túlóráztatás egyértelműen kényszerintézkedés. Olyan kényszerintézkedés, aminek csak és kizárólag negatív hatásai vannak. Ezek egy részét a bevezetőben már említettem, de hadd egészítsem ki: növekednek a készletek, emelkednek a kötbérek, lassul a forgóeszközök forgási sebessége, emelkednek a bértételek, a bérköltségek, ennek megfelelően csökkennek a béremelési lehetőségek, s mert ezek csökkennek, a munkások könnyen jutnak arra az álláspontra, hogy — a jövedelemnövelés reményében — „túlórakényszerbe” hozzák magukat, tehát ... ...tehát ördögi kör éz, amire végül is mindenki ráfizet. A megoldás? Sokan és sokszor leírták, elmondták már: a termelőmunka jobb, racionálisabb megszervezése, a folyamatos munka elemi feltételeinek biztosítása. Az efféle gondok enyhülését, vagy éppen megszűnését nem lehet valamiféle általános hatású, köz- gazdasági csodaszertől várni. Tudatos és koncentrált szervező munkára van — illetve: lenne szükség, no és arra, hogy az üzem- és munkaszervezés világszerte alkalmazott módszereit és ezek adaptálási kísérleteit, itthon ne gyanakvással fogadják. E módszerek megismerésével, következetes alkalmazásával lehet csak lépésről lépésre megvalósítani, hogy csillapuljon az ipari lázgörbe, hogy kevesebb legyen a túlóra, s hogy ez az állapot mindenkinek — úgymond — „jó üzlet” legyen. V. Cs. Őszi munkák Gacsályban LEHETNE JOBBAN? Az MSZMP Központi Bizottsága 1974 decemberében határozatot hozott a gazdasági munka színvonalának javítására. Minden ember a maga munkaterületén tudja a legjobban mi az, amin változtatni kell. Ezért kérdezünk meg sorozatunkban vezetőt és beosztottat, ipari és mezőgazdasági munkást: milyen területen lát eddig kihasználatlan tartalékokat. Aki válaszol: Deél László, a Magyar Optikai Művek mátészalkai gyáregysége üzemi szakszervezeti bizottságának a titkára. VÁLASZOL: Deél László A gacsályi Dózsa Tsz-ben most az alma és a kukorica betakarítása a legfontosabb teendő. A kukoricát korszerű gépekkel aratják, csépelik. A kombájnoktól jól szervezetten szállítják az idén épült nagy teljesítményű szárítóberendezéshez. A szárításra nagy szükség van — a biztonságos tárolás miatt, mert a kukorica nedvességtartalma meghaladja a 40 százalékot. — Az optikai művek 100 éves gyár. De mi itt Mátészalkán mindössze egy fél évtizedes termelési gyakorlattal rendelkezünk. A gyártelepítés, a munkássá válás, az üzem- és munkaszervezés, a képzés, továbbképzés és egyebek számtalan gondot vett fel. Ezek közepette folyik a gyáregységben a szocialista munkaverseny. — A megelégedettséget, azt, hogy minden jól van körülöttünk legelőször is azt kellene levetkőzni. Mert az igaz, hogy az optikai művek különösen a „művek” nagyon szépen hangzik, meg az is, hogy ezzel együtt nagyok a lehetőségek. Az 1170 dolgozónk átlagéletkora 24 év. Minden negyedik ember érettségivel rendelkezik. A 30 éven aluliak közül mindössze kettőnek nincs meg a 8 általánosa. Az ez évi termelési tervünk 182 millió forint. — Viszont a gyár fiatal korából adódik, hogy nem tudunk még eléggé távlatokban gondolkodni. Ez érződik, a szocialista munkaversenyen is. Versenyformáink — egyéni — és kollektív — már vannak, de a tartalommal való feltöltésben még rengeteg a tennivaló. A gyárban jelenleg 448 taggal 13 már fokozatot elért szocialista és 21 munkabrigád működik. A kollektív versenyforma még nem fogja át dolgozóink felét sem. Ez nem megnyugtató még akkor sem, ha elfogadjuk, hogy az ötéves termelési gyakorlat csak ezt engedi meg. Az az elv helyes, hogy a már működő brigádokat kell ütőképesebb kollektívákká Kovácsolni. De a még mindig nagymérvű munkaerő-vándorlás miatt sem mondhatunk le az újak alakításáról. A szocialista munkaversenyt tervezők, irányítók feladata, hogy a mozgalomban rejlő erőt az eddigieknél jobban állítsák a termelés szolgálatába. Emelni kell a gazdálkodás hatékonyságát. El kell érni, hogy a brigádok életében nagyobb szerepet kapjon a munka termelékenységének az emelkedése. — A vezetés segítse azzal a versenymozgalmat, hogy biztosítsa hiánytalanul az anyagot és a szerszámot. Az általános műveltség emelése mellett az optikai üzemrészben nagyobb gondot kell fordítani a felnőttek szakmunkásképzésére. — Az optikában más gondok is jelentkeznek. Néha tudatosan lassítani kell a termelést. Az ok: a tőkés importalapanyag nem mindig érkezik pontosan. Tartalékkészleteink nincsenek. Ha a dolgozók ráhajtanak, akkor esetleg hetekre nem tudunk munkát biztosítani. — A vízóragyártás a másik profil. Itt szinte mindenki szakmunkás. Sőt, sokan magasan kvalifikált szakmunkások. Tőlünk az ésszerűsítések, az újítások, a gépek jobb kihasználása terén várunk többet. A munkaverseny sikere érdekében az előkészítést szükséges jobban koordinálni. — Nem biztos, hogy jól segíti a munkaverseny-moz- galmat a tmk-sok országosan is elfogadott órabérben való foglalkoztatása. Ellentétet szül, hogy a gép mellett dolgozók teljesítménybérben, a gépet javítók pedig órabérben dolgoznak. — Sok a végtermékeknél jelentkező selejtszázalék. A gyártásközi minőségi ellenőrzés csökkenthetné a további felesleges munkát. Energiát és anyagot lehetne vele megtakarítani. Az almát szorgos kezű lányok, asszonyok válogatják, osztályozzák, s a megrendelő igénye szerint csomagolják az ízes jonatánt. (Hammel József képriportja) tyadkörte M egyénk ma egy gyümölcsország. Nincs olyan községe, ahol hiányolnák a gyümölcsöt. Nyár elejétől ősz végéig széles a választék. Sok-sok vagonnal adunk az ország más részébe is, és szállítunk külföldre. De nem mindig volt így. Az ötven felettiek tudják nagyon jól. Különösen a Szatmár részi lápi községekben nem ismertük az élvezetes, jó gyümölcsöket. Nálunk például nyáron, az udvarokon egy-egy eperfa segített. Mikor érett az eper, fekete vagy fehér, az jelentette a „szüretet”. Mi su- hancok felkúsztunk-másztunk a fára, a felnőttek hamvast (vászon nagylepedőt) tartottak lenn szétterítve. Megráztuk az ágakat s hullt le az eper. Mikor jócskán összegyűlt a hamvasban, letették a földre. A felnőttek karély kenyérrel körülülték, ettek. Mi válogattuk a szemeket, kenyér nélkül is jóllaktunk a fán. Aztán hosszú ideig nem volt semmi gyümölcs. Majd őszidőben vetődött el mifelénk a Nyírből egy- egy gyümölcsösszekér. Aprócska, gibircsós almát, ritka fürtű szőlőt hozták. S nem pénzért adták, cserélték terményért. Gabo - náért, csöves vagy szemes kukoricáért. A feltételt a gyümölcsösök szabták: miért mennyit adnak. Az utcában közrefogták a szekeret, főleg asszonyok és gyerekek. Utóbbiak türelmetlenül rángatták anyjuk szoknyáját, vegyen egy kis gyümölcsöt. S az asszonyok fordultak, hogy ebből vagy abból elcsípjenek egy kevés terményt Mikor pedig bevitték a gyümölcsöt a házba, nyújtottak keveset .a gyermekeknek. A többit elzárták komódba, sifonba, hogy minél tovább tartson. Csak bizony, „lába kelt” annak hamar. Nagyobb gyerekek, ha az iskolaidő engedte, a folvó partján csatangoltunk Szeder után kutattunk. Soha nem találtunk eleget. Máskor elcsatangoltunk a határba. Megkerestük a néhány vadkörtefát, az ár • kok szélein húzódó kő- kénybokrokat. Azt mái kisebb bajnak tartottuk, hogy a tövisek összekar- colták-szúrkálták kezünket, karunkat. Örömmel vittük haza a zsákmányunkat. Otthon azt' mondták a felnőttek, tegyük a vad- körtét az ágyszalmába vagy a törekesbe. Ha ott van legalább egy hétig, szebb színű, jobb ízű lesz. „Világoson vagy a napon hagyni nem jó, mert meg- aszalódik.” Kíváncsi türelmetlenségünkben mi naponta, sőt naponta többször is nézegettük a gyümölcsünket, szépül-e, finomul -e. N ehéz volt kivárni a hetet. De eltelt. Akkor újjongva szedtük elő a szalmából, poly- vából a vadkörtét, a kökényt. S az a szó nem jó, hogy ettük. Az jobban megfelel: csak eszegettük. Ügy éreztük, nem lett az jobb így sem. Tömény, cser savanyúságától hétfelé is húztuk a szánkat. Asztalos Bálint
