Kelet-Magyarország, 1976. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)

1976-08-28 / 203. szám

4 KELET-MAGYARORSZÁG 1976. augusztus 28 GENF: Ülést tartott a leszerelési bizottság így látja a Neesweek című hetilap karikaturistá ja Tanakát, a levitézlett japán miniszterelnö Kommentár A madridi „nem” spanyol ellenzéki pár­tok — jelentették a hírügynökségek — til­takoztak a kabinet döntése ellen, amely megtagadta a beutazási engedélyt a Spa­nyol Kommunista Párt két világszerte ismert és elis­mert vezetőjétől, Dolores Ibarrurritól, a legendás „passionária”-tól, a párt el­nökétől és Santiago Carillo főtitkártól. A dolog első pillantásra afféle rutinhímek tűnik. A jelenlegi helyzetben, vélné az ember, az ellenzék kutya kötelessége az a minimális szolidaritás, amelyről, ime, tanúságot is tett. Csakhogy az ügy azért nem ilyen egy­szerű. Maga a hír — He­mingway híres hasonlatával — csak a jéghegy csúcsa. Ahhoz, hogy' jelentőségét megérthesse az ember, egy pillantást kell vetnie magá­ra a jéghegyre is. Az ellenzék általában rendkívül tág fogalom. Spa­nyolországban, kerek négy évtizede többé-kevésbé rez- zenetlen fasizmus után pe­dig különösen az. És ha eh­hez hozzávesszük azt is, mi­lyen helyzetben történt ez az ellenzéki gesztus, akkor kü­lönösen értékelhetjük azt. Egyelőre ugyanis csak annyi biztos, hogy a fran­cói struktúra ereszté­kei recsegnek-ropognak. A hatalom kulcspozícióiban azonban még ott ülnek a „kékek”, a tömény reakció hívei, mögöttük áll a fegy­veres erők és a hatalmas létszámú ^milícia nem lebe­csülendő ereje. Ezzel az erő­vel még számolni kell. Magyarán: a hatalom mai képviselői még jóidéig „meghálálhatnák” az olyan ellenzéki pártok segítségét, akik például a kommunisták nélkül, sőt a kommunisták rovására is hajlandók vala­milyen együttműködésre. Mégsem ez történt: His­pánia haladó erői tanultak a saját véres múltjukból. Meg­értették, hogy kommunisták nélkül nincs igazi változás. Megértették, ha megengedik a rezsimnek, hogy kirekessze a közéletből az SKP-t, ezzel maguk alatt is vágják a fát. spanyol — és nemcsak a spanyol — történe­lem ismeretében az ellenzék döntésének jelentő­sége felbecsülhetetlen. Nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy a haladás képviselői nem dőltek be az „áramvo- nalasított” falange szalámi­taktikájának és készek kö­zösen fellépni a közös ellen­ség ellen. Pénteken két ülést tartott Genfben a leszerelési bizott­ság külön munkacsoportja, amely a környezeti hadvise­lés eltiltására vonatkozó egyezménytervezet végleges szövegét készíti elő. A délelőtti és délutáni nem hivatalos tanácskozáson si­került előbbre jutni a kilenc cikkelyből álló konvencióter­vezet néhány vitás kérdésé­ben. Különösen fontos, hogy a konvenció betartása ellen­őrzésének illetékességéről folytatott eszmecserét is le­zárták. A szerződéstervezet bevezetőjének szövegszer­kesztésében tovább jutottak, valamint a konvenció elvi részének meghatározásaiban szintén. Már csak néhány technikai jellegű kérdés tisz­tázását kell elvégezni és ak­A francia kormány lemond dását és az új miniszterelnök kinevezését kommentálja a Pravda pénteki számában Georgij Ratyianyi. A lemondást hivatalosan a kormányfő hatásköréből ere­dő konfliktusokkal magya­rázzák. A francia sajtó azon­ban az ország lakosságát nyúgtalanító mély válságje­lenségekben látja a Chirac- kormány nehézségeit: a foko­zódó munkanélküliségben és inflációban, a frank bizony­talan helyzetében és a nö­vekvő külkereskedelmi defi­citben. A kormánykoalíció parlamenti többsége az első komoly figyelmeztetést a ta­nácsi választásokon kapta, amelyek a baloldali erők je­lentős győzelmét nozták. A sajtó emlékeztet rá, hogy éppen a tavaszi válasz­tások után éleződtek ki a Állást foglalt a legnagyobb olasz szakszervezeti szövet­ség, a CGIL az Andreotti­kormány tervezett gazdasági intézkedéseivel kapcsolatban. A tervezett intézkedések, mint ismeretes, bérbefagyasz­tás, közüzemi díjemelések és más formákban újabb jelen­tős „áldozatokat” követelnek majd a dolgozó osztályoktól A CGIL közleménye ezzel kapcsolatban rámutat: „A kormánynak világosan kell látnia, hogy a szakszervezeti mozgalom, amikor hajlandó­nak mutatkozik támogatni ezeket a készülő intézkedé­seket, egyben sürgős és hat­hatós lépéseket vár a dolgo­zó osztályokra .nehezedő két legégetőbb probléma, a muri­kor a nagy jelentőségű fegy­verzetkorlátozási megállapo­dás „tető alá” kerülhet. Az enyhülési politika foly­tatásaként ezekben a napok­ban Genf ismét jelentős sze­repet tölt be, mert befejezés előtt áll, a természeti kör­nyezetre ható eszközök kato­nai vagy bármilyen más el­lenséges célra való felhasz­nálása tilalmáról beterjesz­tett. szovjet—amerikai közös konvenciótervezet végső szö­vegének elkészítése. A leszerelési bizottságban a környezeti hadviselés eltil­tásáról szóló egyezményter­vezeten kívül készül a tava­szi és nyári ülésszak munká­ját összesítő jelentés is. A bizottság, a jövő hét közepén rendezendő záróülésen fogad­ja el végleges formájában ezt a munkabeszámolót. kormánykoalíció pártjai kö­zötti ellentétek, amelyeket az váltott ki, hogy eltérő módokon közelítik meg a gazdasági nehézségekből ki­vezető utat. Az UDR néhány személyisége az utóbbi idő­ben a kormány külpolitiká­jának egyes szempontjait is bírálta, amikor a demokrata centrumnak, az „atlanti vo­nalhoz” és a NATO-hoz való közeledési kísérleteit érté­kelte. A Francia Kommunista Párt Politikai Bizottságának nyilatkozata rámutat, hogy a kormányváltás nem változ­tatja meg a nagytőke politi­kájának osztályjellegét. Az FKP továbbra is határozott erőfeszítéseket tesz, hogy megtalálja a válságból kive­zető utat, figyelembe véve a baloldali erők közös kor­mányprogramját. kanélküliség és az infláció enyhítésére is.” A CGIL sürgeti továbbá, hogy a kormány még az in­tézkedések parlament előter­jesztése előtt, tehát a terve­zés időszakában, tanácskoz­zék a dolgozók érdekképvise­leti szerveivel. Ugyanezt követeli az OKP is. Hangoztatja: a kormány­nak meg kell nyernie a szé­les tömegeket tervezett in­tézkedéseihez. Ezeket tehát nem a minisztériumok zárt szobáiban kell kimunkálni, hanem demokratikus vitára kell bocsátani döntéshozatal előtt az érdekeltek körében, tehát a pártokkal, szakszer­vezetekkel, helyi szervekkel kell megvitatni őket. Á TANAKA­ÜGY A július végén letartózta­tott Tanaka volt japán mi­niszterelnök ellen valamivel több mint két hétig tartó vizsgálati fogság után au­gusztus közepén hivatalosan is vádat emeltek. Immár nemcsak a sajtóban, hanem a hivatalos ügyészségi ok­mányban is megjelent a so­katmondó szám: a világ má­sodik legnagyobb tőkés gaz­dasági hatalmának volt mi­niszterelnöke 1,6 millió dol­láros vesztegetési pénzt fo­gadott el a Lockheed nevű nagy amerikai repülőgép­gyártó tröszttől. Tanaka, aki 1972 júliusától 1974 novem­beréig volt miniszterelnök, az összeg fejében a japán légi- társaságokat Lockheed-tí- pusú gépek vásárlására ösz­tönözte. Egy nappal a vád­emelés után 700 ezer dollá­ros óvadék ellenében a volt miniszterelnököt szabadláb - ra helyezték. Még nem lehet tudni, hogy mikor kerül bíróság elé Ta­naka és az eljárást milyen körülmények között folytat­ják majd le. Japánban ugyanis még sokkal nyíltabb az összefonódás a tőké és a politikai hatalom csúcsai kö­zött, mint más vezető tőkés­országokban — amint ezt a Tanaka-ügy is bizonyítja. A volt miniszterelnökkel együtt másik négy vádlottat is sza­badlábra helyeztek óvadék ellenében: ők négyen a leg­nagyobb japán monopóliu­mok és kereskedőházak (így hívják Japánban a külkeres­kedelmet lebonyolító nagy cégeket) vezetői. Nyilván óriási érdekek és erők moz­dulnak meg majd, hogy az ügyet elsimítsák, vagy leg­alábbis csendesebb vizekre tereljék. Tanaka személyes sorsa te­hát még bizonytalan. Az vi­szont biztos, hogy letartózta­tása, a vádemelés és az óva­dék ellenében történt szabad­lábra helyezés része a japán politikában dúló hatalmi harcnak. Mindenekelőtt abból kell kiindulni, hogy az idén ősz­szel feltétlenül meg kell tar­tani Japánban azokat a par­lamenti választásokat, ame­lyeket — éppen a Lockheed- botrányok miatt — egy ízben már elhalasztottak. A japán politikai élet utóbbi évtize­dének története azt mutatja, hogy az országot kormányzó konzervatív párt, a liberális­demokraták helyzete egyre romlik. A második világhá­ború utáni korszakban ez a párt megszakítás nélkül kor­mányon van: sohasem kellett megosztania a hatalmat más pártokkal! Abszolút többsége azonban az utóbbi évtizedben minden egyes választáson csökkent és a liberális-demokrata párt az köt. idén elérkezett ahhoz a pont­hoz, amikor — a második vi­lágháború óta először — el­méletben lehetőség van a többség elvesztésére. Azért csak elméletben, mert a gaz­daságilag gyorsan fejlődő Ja­pán ellenzéki társadalmi erőit tömörítő nagy pártok (mindenekelőtt a kommunis­ta és a szocialista párt, vala­mint a buddhista-nacionalis­ta árnyalatú Komeito párt) mindeddig egymás ellen is harcoltak. Az idén a kormányzó párt kénytelen volt határozott korrupcióellenes lépések megtételére. A Lockheed- botrány ugyanis úgy be­szennyezte a pártot a köz­vélemény szemében, hogy at­tól kellett félni: ez lesz az a csepp, amelytől a pohár ki­csordul és elvész a párt há­rom évtizedes politikai mo­nopóliuma. A pártban min­dig is voltak egymással szem­ben álló, egymással harcoló frakciók. Ezeket politikailag csak árnyalatok választották el egymástól. A különbség inkább a sze­mélyes rivalizálásban és a tő­kés kapcsolatok jellegében mutatkozott meg. Közvetle­nül Tanaka letartóztatása előtt a frakcióharc döntő kérdése az volt, hogy bot­rány árán is „lépni kell-e” a Lockheed-megvesztegetés ügyében. A harc különösen azért volt éles, mert Tanaka az egyik legnagyobb és leg­erősebb párton belüli frakció vezetője volt. A másik két érdekcsoport irányítója Fu- kuda jelenlegi miniszterel­nök-helyettes és Ohira ex- külügyminiszter, jelenleg a pénzügyek irányítója. Miki, az ország jelenlegi minisz­terelnöke csak egy lényege­sen gyengébb frakció veze­tője. A nyári csata előzménye az volt, hogy a leleplezéstől rettegő Tanaka brutális po­litikai támadást indított a miniszterelnök ellen. Ezt kö­vette Tanaka letartóztatása, amely voltaképpen e frakció­harc eredményét tükrözte. A liberális-demokrata párt po­litikai monopóliumát az őszi választáson a tisztogatás je­gyében, Tanaka és a többi gyanúsított feláldozásával próbálják megmenteni. Nyil­vánvaló, hogy a gyenge frak­ció élén álló miniszterelnök ezt a csatát nem nyerhette volna meg, ha nem kap tá­mogatást a korábban Tana- kával szövetkező másik két frakcióvezértől, Fukudától -és Ohirától. Ez már egy lépéssel to­vább mutat: újabb frakció­harc irányába. Feltételezik, hogy a választásokig nem kerül sor Tanaka ügyének bírósági tárgyalására. A kormány azt reméli: a letar­tóztatás elég lesz ahhoz, hogy a nem egységes baloldallal szemben biztosítsa a liberális demokrata párt kormányné­pességét. Utána azonban újabb csata következik a ja­pán politika csúcsain. Ohira és Fukuda benyújtják majd a számlát a jelenlegi mi­niszterelnöknek: nyilvánva­lóan ők akarnak majd a kormány élére kerülni. Igazi politikai módosulást Japán­ban csak az hozhatna, ha az ellenzék nemcsak véget vetne a liberális-demokraták ab­szolút többségének, hanem képes lenne politikai akció­egységet is kialakítani. Erre — legalábbis a múlt tapasz­talatai alapján — egyelőre aligha van lehetőség. □ □ A Pravda cikke A francia kormányváltásról Az olasz szakszervezeti szövetség állásfoglalása Szeberényi Lehel |4 véttt REGÉNY 27. — Vagy elfelejtem becsuk­ni a számat a faluban — mondta Zsabka, merev vi- gyorral nézte a másik tátott száját, mintha csak azt látta volna példának a maga sza­vaihoz. — Akkor pedig ma­gának lőttek — tette hozzá. — Zsivány vagy — mondta Sandi, hangjában sírás csuk­lóit. — Zsarolni akarsz? — Ha kedvem lesz, majd azt is fogom — szólt a gyilkos pofájú Zsabka könyörtelenül. — Most csak azt viszem el, amibe megalkudtunk. Ne mondja, hogy kapzsi vagyok. Ástam magának, és be is te­mettem, és még egyszer ilyenre nem vállalkozom. Na ide avval a két bankóval, te sírrabló! — Ne ... ne mondj ilyet — nyöszörgött a kis ember, kezét arca elé tartotta, tenye­rével hárítván feje fölül a szörnyű bélyeget, mely ki­mondatlan is ott lebegett, de kimondva sütött igazán. Már kullogot is a pénzért, mint egy megvert. És Zsabka csak a két szá­zasért húzta ki a kezét a zse­béből. — Majd jövök — mondta búcsúzóul. S a trafikos szá­raz, üres szemekkel nézett utána. Se pénz, se posztó — só­hajtott. ★ Sandinak a leggyamúsabb az volt, hogy a falu reggeli életében semmi gyanúsat nem észlelt. Tyúkok kodá­csoltak, malacok röfögtek, kutak nyikorogtak, s kiöntött mosdóvizek loccsantak. Sőt az utcáról vidám diskurálást és álmos kacajt is lehetett hallani, ami kicsit másnapos hangulatról árulkodott. Hal­latszott az autóbusz is, ahogy a motor nekidurálja magát, hogy a kaptatón felcihelőd- jék a munkába indulókkal. A bolt vaspántja pedig nagyot csendült, ahogy a kőhöz ütő- dött — nyitott a bolt. A ha­rang is megszólalt, szimpla harang, rutinos köznapiság- gal a kápolnában. Reggeli mise valamelyik halottért. Sandi elindult a faluba, fö­löttébb rossz sejtésekkel szü- jében. Nem találkozott mindjárt emberekkel, de azt látta, hogy a házak moccanatlan állnak a helyükön, egy cse­rép el nem mozdult rajtuk. Annyi szent, több repedést fedezett fel, mint annak előt­te, de eddig sose jutott eszé­be, hogy a házak falán repe­déseket keressen. Dombaj Josko házának homlokán is látott egy girbe­gurba hasadékot, ahol a tor­nác toldalékja, kezdődött. Az új házon! Ügy tűnt, a torná­cot csak a téglaoszlop tartja. Josko kinn ácsorgott a ka­puban. — Nézz csak oda fel — mondta a trafikos. Josko feltekintett. — Mit nézzek? — kérdez­te. — Hát nem látod? — Nem. — A repedést. — Na — mondta Josko — mit lássak rajta, olyan öreg, mint a házam, kétéves. — Avval rágyújtott, s a trafi- kost is megkínálta. Nézték a repedést. — Ez van — mondta Jos­ko —, a mai kőművesek! Akárhány új házzal ez van, megnézheted. A trafikos bólintott, nem nagy meggyőződéssel. Tűnő­dőn inkább. — Hova ily korán? —kér­dezte Josko. — Biztos nem az éjjel re­pedt meg? — kérdezte a tra­fikos. — Ej, no — féléit Dombaj Josko —, hát mondom. — És sértődöttnek látszott. A trafikos felzaklatva sie­tett tovább, a Fő térre, ahol a középületek álltak: a kocs­ma és a tanács. Űtközben minden házra vetett tolvaj pillantást. S az újakon, akár­hányon ott éktelenkedett a repedés, ahol tornácot ra­gasztottak az eredeti falhoz. De'amúgy sehol semmi gya­nús. „Naponta megteszem ezt az utat, s bizonyos dolgokat csak most veszek észre — be­szélgetett magában. — Szóra­kozott ember vagyok.” Egy ház előtt (már csak­nem a Fő téren), amely még a többinél is masszívabban állott a helyén, és zöldre, pi­rosra, meg sárgára volt fest­ve, és fehér csíkok díszeleg­tek, mint valami felkiáltóje­les szemöldökszálak, a hár­mas ablak fölött — harsogón hirdetve, hogy itt haladnak a korral, s van is miből —, egyszóval a cifra palota előtt a trafikos egy kisebb cso­portba ütközött. Szósze- rint ütközött, mert felfele nézett a házra, repedést ke­resvén rajta. De ezen fia hi­bát se talált, és tetejében a televíziós antenna is szál­egyenesen állott, azt mustrál- gatta éppen, s minthogy va­lamennyit nyilvántartotta, így beszélt magában: „Ez a nyolcvankettedik...” — és ekkor ment neki Herminá­nak, majdnem föllökte. A csoport elhallgatott, s a köszönését 'is alig fogadta. — Maguk is érezték?! — kiáltott Sandi, és már-már felcsillant a szeme. Miről is beszélnének ilyen gondter­helten? A kérdést csend követte, s e csendben a cifra ház udva­ráról hallatszott a mosógép finom búgása. (Folytatjuk)

Next

/
Oldalképek
Tartalom