Kelet-Magyarország, 1976. augusztus (33. évfolyam, 181-205. szám)
1976-08-20 / 197. szám
1976. augusztus 20. KELET-MAGYARORSZÄG 3 Szövetség a köznapokon N emcsak fizikai ÖSSZETARTOZÁST TANÚSÍT a másikért, a másik után kinyúló kéz. hanem lelki, idegi megnyugvást is ad; tartozunk, kötődünk valakihez. Túlzás-e átplántálni a jelkép mondandóját a társadalom bonyolult terepére, s feltételezni, ott sincs máskülönben? Aligha rugaszkodunk el a realitásoktól, ha ezt tesszük. A társadalom fejlődésének logikája vezet el a két alapvető osztály kezének mind erősebb összefonódásáig, a munkás-paraszt szövetség természetességéig. Vannak e szövetségnek ünnepi, látványos pillanatai, mint a mai nap is. Alaptörvényünk, az alkotmány mondja ki, rögzíti ezt az összetartozást, a munkás- osztály vezető szerepét, munkások és parasztok hatalmát. Mégis, hisszük, a legfontosabb törvény betűinél is mélyebben ivódott tudatunkba a köznapi tapasztalat. Ezerféle kisebb és nagyobb ismeret, bizonyíték arról, hogy ez a szövetség él, hat, jelen van mindenütt és mindenben. Az összefogásra, a tudatos együttcselekvésre milliónyian vagyunk tanúk. Igaz, a tanúságtétel formája időről időre változott. Volt, hogy ipari üzemek munkásai szerelték össze rissz- rossz darabokból a földekre induló gépeket, villanyvezetékeket húztak a csendben guggoló falusi házakhoz, s volt az is, hogy a mezők népe rakott meg szekeret, vasúti kocsit élelemmel, így enyhítve a városban élő munkástestvérei gondjain. Messzire jutottunk az első lépésektől. Olykor illendőbbnek érezzük a. nagy, összefoglaló tényeket, mint a hétköznapi apróságokat. Valóban, egy nemzetközi tudományos konferencián sokat mond a résztvevőknek, ha azt hallják: Magyarországon a riemzeti jövedelem évi átlagos növekedése 1920 és 1945 között nem érte el a két százalékot, míg a másik negyedszázadban, 1950 és 1975 között 5,7 százalékot tett ki. Haladásunkat legfőképp mégsem anyagi gyarapodásunk igazolja, hanem emberi méltóságunk, jogunk korábbiakkal össze nem hasonlítható foka. Az, hogy a munkás-paraszt szövetség szilárd köveire felépülhetett egy rendszer, mely mindenféle tekintetben a dolgozó embert tartja a középpontban állónak, a legfontosabbnak. T ömegek tapasztalták ÉS TAPASZTALJÁK, hogy a két alapvető osztály érdekeltsége a társadalmi haladás ügyében közös, céljaik egységesek, tevékenységük eredményeinek hasznosítása nem ismer megkülönböztetéseket. Olyan társadalmat formáltunk magunknak. ahol minden ember számít, s nemcsak állam- polgári jogon, hanem cselekvő, szövetséges társként, testvérként örömben és bajban. E tudati és érzelmi hasonulást szűkebb és tágabb környezetünkben egyaránt meglelhetjük. Hiszen regények, szociográfiák lapjaira húzódott vissza az a keserves valóság, mely „rendet" szabott szegény és gazdag között, mely előírta, ki hon- nét választhat barátot, párt. ki hová juthat el a társadalmi elismertség lépcsőfokain, kinek mi engedtetik meg, ki kit hogyan süve- geljen, szólítson, kitől, mitől féljen, miről álmodjon, mire vágyakozzon. Nyitott társadalomban élünk — fogalmaznak a szociológusok. Meglehet, soha nem hallotta e megjelölési a gyermek, de tudja, jövőjének kovácsa elsősorban és döntő mértékben saját maga. Az lesz belőle, amit képességei, akarata, szorgalma alapján elér, s nem beleszületik sorsa, holnapja megváltoztathatatlanságá- ba. Szembe kell néznie követelményekkel, de ezek nem léte bizonytalanságát, származása meghatározó jegyét tudatják vele, hanem azt, mit kíván és vár el tőle a társadalom. Tegnapunk, jelenünk és jövőnk alapját, a munkás-paraszt szövetséget nem az ünnepélyes deklaráció, hanem a mindennapos cselekvés élteti, erősíti, gazdagítja. A Z ÍGY GONDOLKOZÖ és dolgát napról napra teljes szívvel tevő százezrek érték el, hogy ma az ipar egy hónap alatt termei annyit, mint a felszabadulás előtt egy egész esztendőben. E tömegek alkotása az iparosodott mező- gazdaság, a másfél évtized alatt felépített egymillió lakás. E tömegek mozdulnak meg, ha bárhol segítségre, támaszra van szükség, ők teljesítenek kommunista műszakot sajátjuknak tekintett nemes célokért, ők ültek a perzselő nappalból a fülledt éjszakába nyúló műszakban a kombájn vezetőfülkéjében. s tették ezt zokszó nélkül. A kenyérért is, kötelességtudatból is, de azért is, mert látták, mások ugyanígy cselekedtek, s büszkék arra, hogy ők sem maradtak hátrább, tőlük is tellett annyi, ha nem több A legfőbb országépítő erő nem anyagi javaink tömegétől, nem az embertől elválasztott technika minőségétől, korszerűségétől függ, hanem e gondolati, tudati változás ütemétől, szocialista céljainkkal való azonosulás hogyanjától. Ma ünnepi gyűlések emelvényein, munkás-paraszt találkozók baráti csoportjaiban sok szó esik a szövetségről, az összetartozásról. S nem azért, mert így illik, hanem mert mindany- nyiunkban ott sűrűsödik róla a tapasztalat, mert mindannyian érezzük az összefonódó kezek biztató, bátorító, társakról valló melegét. Lehet, e' melegség a legutóbbi hetekben csupán annyi volt, hogy soron kívül elkészült néhány alkatrész a földeken mormogó gépekhez, útnak indult néhány teherautó, hogy megfelelő áron legyen zöldség a gyárkapu előtti pavilonban, ám e szinte semmiségek beloptak csöppnyi örömöt a szívünkbe s a társak szívébe, mert megint tettünk kötelességünkön felül valamit megint kaptunk valamit, ami több, mint amennyi jár. S ŰRŰBBEN VAN KÖZNAPUNK, MINT ÜNNEPÜNK, s nemcsak a naptárban, hanem a szövetség mikéntjében is. Társak vagyunk, s nem azért, mert hangoztatjuk ezt, hanem mert a cselekvésben szorosan összefonódik kezünk. Clef satások, leletek, régéIjr szeti aTtyagok a feldol- »t^jL gozó eszközök sokasába’— mint a törő és őrlőkövek, famozsarak, bunkók stlx — régen bizonyítják, hogy az emberi táplálkozásban nagyon nagy szerepet játszott a kenyérféle. Az alakort — az egyszemű búzát — amely ma már csak kutatóintézetekben található és csak keresztezésekre, nemesítésekre használják — Erdélyben még a múlt században is kenyérgabona gyainánt termesztették. De az sem volt ám mindegy — ezt hányszor tapasztalták és emlegették anyáink, nagyanyáink — hogy milyen talajon termett az élet, ahogy a kenyérnekvalót nevezték tisztelettel és milyen állapotban lett betakarítva. Learatva, elcsépelve — valóban cséppel, vagy nyomtató állatokkal — és az egyre tökéletesedő gépekkel. Mert például a lápon, azon a tőzegből bomlott, könnyű fajsúlyú, de nitrogénben annál gazdagabb talajon, akár a búza, akár a rozs termése, hiába gyönyörködtette a szemet. Hiába mutatott, a mai szóval élve, a béltartalma más volt, mint a homokon. vagy a kötöttebb talajon termettnek. (Szintén a régiek szavait használva, nem volt kellő ereje a lisztjének.) Ezt csak tetézhette az időjárás forgandósága. Ha a késői fagyoktól foghíjasak lettek a kalászok, ha a bujaságtól megdőlt, helyenként asar- jú kalászok szemei csak a korpát szaporították, valamint ha esővel köszöntött be Medárd. És megkezdődött lábon a csírázás, folytatódott a keresztben és olykor a kazlakban. Mert hiába lett utána bármilyen gondosan megszárítva, a csírázás okozta minőségi változást semmi nem tudta ellensúlyozni. Az ilyen terményből visszakapott lisztet aztán hiába dolgozták fel körültekintőbben és alkalmazták hozzá a különböző, hagyományosnak nevezhető, egyszerű fogásokat. Mint például, hogy tüze- sített ekevasat, vagy ekecso- roszlyát tettek a tésztába, hogy az majd megsemmisíti az erőtlenséget okozó anyagokat, jobban és tovább dagasztották, vagy gondosabban fűtötték be a kemencét. (A babonának minősíthető keresztvetésről nem is beszélve külön.) Bizony az öröm helyett nem egyszer lett sírás, szipogás. siratás, sajnálkozás a vége a nagy próbálkozásnak. reménykedésnek. Mert nemcsak azért keseredhetett el az illető, mert a jó kenyér sütése mércéje volt az asszony i tudásnak, hanem az akkori paraszti élet örök kísérője, a gondos takarékosság miatt is. A jó lisztet ugyanis lehetett ám szaporítani. Főtt krumplival — attól nem száradt meg olyan hamar, tartották — máléliszttel. azt az ügyesebbek fehér kukoricából csinálták, mert az nem virított annyira a kenyérben, mint a sárga, aztán dercével. A búzaőrlés egyik, értéktelenebb melléktermékével, melyet eléggé olcsón lehetett venni a malmokban, de a gazdaasszonyfélék is szívesen fizették ezzeL a kendermunkát vállaló szegényebbeket. A szólás- és közmondásokból sem maradhatott tehát ki. — Kenyeret is úgy tud sütni, hogy ötször-hatszor béfüt neki és mégis sületlen szedi ki — mondja a gúnyolódó nótaszöveg. — Olyan ügyes az, hogy együtt süti a szalonnát a kenyérrel — mondják arról, akinek sületlen, szinte szalon- nás réteg marad a kenyerében. — Olyan, mint a leesett hó! Mint a pihe, vagy a kalács — dicsérték így az arra méltót! — Akár a főd — nehéz és fekete. A disznó se szívesen enné. nem ember! Mintha revet. vagy taplót rágna az embergyermeke! — Az se jó. ha jó. mert sok kell belőle! Azaz hamar elfogy. Állami díjas vasutasok fGSZGSGI Záhonyban S zénporos világ. Az ember, a brigádtag aki mellettem áll, ettől fekete. Csak szeme fehérje villan. Bőrének minden pórusát mindennap telíti a grafit és jár körbe-körbe. Balra a csuzda. Vagon fut fel rá több méter magasba, ütések tompa zaja hallik, billen a kocsi ajtaja és porfelhőt kavarva zúdul a koksz. Az 3600 méter végnélküli kötélpálya síneket, mérlegházat és embereket fog közre. Kilenc ember ehhez az állandóan mozgó acélkötélhez kötötte életét. Amivel dolgoznak, vontatólakatnak nevezik. Kezelése, látszatra egyszerű. A lakatot a körbejáró acélsodronyra zárják, a lakat kötelét az üres, vagy tele vagonra akasztják, s a jármű lassú mozgással gördül előre. — Mi a lakatot tartjuk — mondja a szénportól fekete ember —, de nem ez a nehéz, a fárasztó. Ha minden jól megy, műszakonként hatszor, hétszer körbejárunk és fele úton állandóan a vállunkon visszük a több mint 25 kilós vontatólakatot. Gyorsan közösen számolunk. A 3600 métert hétszer megkerülni 25 200 méter. 25 kilométer. A kilenctagú Hajló-brigád napi normája így összesen 227 kilométer. Másfél nap alatt ezzel a tempóval kényelmesen eljutnának gyalog Záhonytól Budapestre, a Parlamentig. A brigád körben áll, és a számítást megmosolyogják. Záhonytól a Parlamentig? Tizenöt évig jártak érte, de már voltak ott. — 1960-ban alakult a brigádunk, 1964-ben kaptuk meg az_ első címet és attól kezdve minden évben egyet, legutóbb a legmagasabbat. — Ha piri ha ... ha nem piri há ... tartotta az öreg Szukkos Sándor. Vagyis ha pirította hat karéj fogyott el belőle, ha nem csak három ... — Kenyérpusztító, kenyérkunyhó, szénát sem kaszálnék a böndőjébe, nem hogy kenyeret adnék a munkájáért! Ez is megeszi emellett a kenyerét, ha lesz, mondták a gyenge munkavállalóra. — Add meg nekünk a mindennapi kenyerünket — imádkoztatta az egyszeri sza- mosháti asszony öt-hat éves forma gyermekét! — Ügyi anyám zsírozva — kérdezett az vissza ártatlanul? — Bizony fiam, úgy kellene azt zsírozva... Aztán a mai hármas kívánság az Erdőhátról, az öreg nyugdíjas parasztok táborából. — Első; jó legyen a tsz. (Hisz az adja a nyugdíj-kiegészítést.) — Második; jó legyen az ABC-ben a kenyér, mert annak sütésével már nem baj- molódik senki... Harmadik: jó szavú legyen a papjuk ... égezetül az egyszeri fia- Jk. tál juhász leányzó férj- rW hezmenés előtti párbe- szlrae keresztanyjával. — Kenyeret sütni tudsz-e már? — Tud anyám ... — És az uraddal hálni? — Tudnék ám .. .! Szállási László Néhány gyors kérdés és gyors egyenes válasz következett. — Miért alakítottak szocialista brigádot? — Arra váltották át a munka versenyt. — Tudták akkor mit akarnak? — Dolgozni. Egyébként nem nagyon volt ismeretes, hogy mi a célja. — Elmondták otthon, mibe kezdtek? Mit szólt hozzá a feleségük? — Nem nagyon mondtuk. Később, amikor az első oklevelet megkaptuk, már ők is örültek, főleg azután, hogy pénzt is kaptunk. N yár van, augusztus. A júliusi forró napok után borongós, hűvösebb az idő, de a vagonvontatókat ez is megizzasztja. Érkezésünkkor, amíg a brigád tagjait összeverbúválták, Mező Sándor átrakásvezető tartotta a szót: — Tizenhét éve dolgozom együtt a Hajtó-brigáddal. Mindig rendes embereknek ismertem őket. Munkájukat ellátták, ellátják, sőt azon túl is. Most már megint bemennek a széles vagonba. Bemennek a vagonba. Ez valahogy úgy hangzott, mintha kissé fejükbe szállott volna a dicsőség az Állami díj után. Hajtó József, a brigád vezetője beteg, Eszenyi István, a helyettese elgondolkodik ezen a véleményen. — Meglehet, hogy az Állami díj után kifújtuk magunkat egy kicsib De hát mi nem ilyenek vagyunk. Munkásemberek vagyunk. A brigád tagjai Szabó Károly, Szopkó József, nem tartják kielégítőnek a brigádve- zető-helyettes szavait, mert gyorsan kiegészítik: — Az elmúlt hónapban 35 széles nyomtávú vagonba mentünk bele — mondta az egyik — volt olyan éjszaka, hogy 27 kocsit ürítettünk ki — bizonygatta a másik. A vontatólakat mellett, ha van rá idő, a lapátot is meg kell fogni. Meg is fogják, nem idegenkednek tőle, de ez érthető, hiszen az Állami díj előtt is pénzt keresni jártak Záhonyba, ezután is ez a céljuk. De ha már szóba került a kitüntetés utáni néhány nap. maradtunk a témánál, hogy mi volt előtte és mi utána. A dagályos szép szavakból csak egy-két mondat erejéig futotta. így: — Kötelességnek éreztük, hogy ... aztán Szopkó József más hangra váltott. „Nyolc gyereket kellett nekem felnevelni. Mindegyiküknek van családja és hajtunk érte, hogy tisztességgel kerüljenek az életbe. Persze a verseny- vállalásokat is teljesítettük." A nyolc gyerek felemlítése után megint következett egy kis számolás arról, tulajdonképpen mekkora család is a Hajtó-brigád. Szabó Károly ujjainak segítségével gyorsan mondta a végeredményt. — összesen 27 gyereket neveltünk, vagy nevelünk. Van utánpótlás. Többen közülük már a vasútnál dolgoznak. A gyerekekért sok mindenre képes az ember, még a tanulásra is. Ez derült ki Eszenyi István szavaiból. — Igazából azért végeztem el a nyolc általánost, hogy a gyerekeknek segítsek, aztán még hárman beiratkoztak utánam, Teleki Béla, Szabó Károly, Szulics Géza. Azt hiszem, nekik sem ártott, nekem meg különösen nem, mert restelltem is, hogy öt általánosom van. — Én semmit sem restelltem — mondta Szabó Károly — csak a nyavalya tört az aránypárok miatt. Az utóbbi néhány évben tíz lakás építésében vettek részt, új falakat húztak, vagy renováltak, többnyire nem is maguknak, nem is brigádtagoknak. — Nagy szerencse, hogy van közöttünk ács, kőműves, lakatos. Persze nem úgy, hogy szakma szerint, csak azért, mert értenek hozzá. Mi az ára egy-egy építkezésnek? Semmi. Amíg felépült egy háromszobás lakás, a brigád tagjai két láda sört ittak meg. Nagy Ferenoné házát — négy gyerekkel maradt özvegyen, szeszmentesen renoválták — a hatgyerekes Ivá i István mándoki házánál is több volt a munka, mint a; áldomás. — Nem vagyunk italos emberek. A szénpor után nem rossz a sör, de egyébként nem vagyunk oda érte. Szerencsénk, talán azért is maradtunk mindig fegyelmezettek. Tizenöt év alatt a munkahelyen egyikünk sem volt büntetve, egyikünknek sem volt fegyelmije. Mértéktartóan szerények a szavak az eredményekről. Annál nagyobb a kitüntetés, amit átvettek. Budapestre a Parlamentbe akkor a feleségükkel utaztak együtt. Ott a nagy pillanat előtt Orbán Bé- lánénak az volt a véleménye. — Apja, azért szörnyű nagy megtiszteltetés ez ... Aztán felmentünk a nászhoz — folytatja Orbán Béla és ők is azt mondták: „Nagyon nagy dolog, hogy egy munkás is részesülhet ilyen kitüntetésben." Hát még amikor meglátták a takarékbetétkönyvet. ..Ott a Parlamentben, amikor futtában beletekintettünk nekünk is kiment a lábunkból az erő. Harmincezer forint volt benne. Már felépült rajta a fürdőszoba, a feleségem vasárnap fürdött először benne." Harmincezer forint brigádtagonként nagyon is kiérdemelt pénz, mert kemény dolog a szolgálat, a vagonok, a csuzdák mellett. Évtizedekig kitartani, és a kötelezőnél is többet tenni nemcsak egyszerűen emberi dolog. Eltekintve a sok egyéni és kollektív kitüntetéstől és Állami díjtól, vajoin mi az, amire büszkék, ami számukra sokat jelent, ami erőt és önbizalmat ad. Eszenyi István erre egy mondattal felel: — Mi nem csak munkatársak, barátok vagyunk. Seres Ernő
