Kelet-Magyarország, 1976. június (33. évfolyam, 128-153. szám)
1976-06-27 / 151. szám
6 KELET-MAGYARORSZÄG — VASÁRNAPI MELLÉKLET 1976. június 27. Meg kellene kérdeznem: ő maga vajon miképpen munkálná meg a saját arcát. De hát megmunkálták azt a köz- és magántörténelem tektonikus és eróziós erői: csúcsokat, árkokat, hajlatokat, figyelő tekintetet, szólásra kész szájgörbületet, erőteljesen túlrajzolt füleket formált arra az idő. PÁRBESZÉD VILT TIBO S zívós, hajlékony testét mindenesetre csupán egy dinamikus pillanatában ragadhatná meg az önportré készítő szobrász. S persze a szüntelen vibrálást meg a pápaszemet sem hagyhatná figyelmen kívül... —Kis és nagyméretű kompozíció, hagyományos és teljesen szokatlan mű egyaránt megtalálható művészetében. A laikus elcsodálkozik, némelyik szakember gyanakszik e sokrétűség láttán... — A művészi munkát nagymértékben megszabja a feladat, amely egyben az alkotás műfaját is pontosan kitűzi, meghatározza. Más dolog egy harminc centiméteres bronz kisplasztikát, s egészen más egy huszonöt méteres, természetétől fogva szigorúan megszabott geometrikus szerkesztésű tárgyat elkészíteni, mely, tegyük fel, a városkapu funkcióját látja majd el. A sokrétűség csak ennyi tehát: megtalálni a megfelelő formát, elvégezni a tartalom adta feladatokat. — Olvastuk, hallottuk, láttuk: újabban egy alkotó kollektíva tagjaként különösen nagyméretű szobrokat tervez... — A Gulyás—Kass—Vilt kollektíva a nagy autósztrádák, óriás lakótelepek plasztikai igényeit óhajtja kielégíteni. Két kiállításon is beszámoltunk ilyenféle elképzeléseinkről. Ezek minden esetben a legszélesebb értelemben vett közösségi igény kielégítésére irányulnak. A Beton- és Vasbeton- ipari Művek (BVM) megértésével találkozott gondolatunk. így tehát — reális költség-előirányzattal — megvalósulhatnak ezek a nagyméretű munkák. A BVM-gyár- totta hatalmas épületszerkezeti elemeket kívánjuk plasztikai alakítás céljára kifejező módon fölhasználni. Hogy miképpen? Most dolgozom például egy modellen, amely két huszonnégy és fél méter , hosszú hídelemből készül. Ügy kerül egymás mellé a két test, hogy éjjel egyetlen reflektor fénye húszméteres világító csíkot rajzol majd közéjük. Nappal pedig az óriás oszloppár jelzi már messziről : itt van a cementgyár. S ami egyáltalán nem mellékes: más plasztikákhoz képest ez az épületszerkezetszobor sokkal-sokkal olcsóbb. — Közismert gond a lakótelepek, új üzemek, s egyéb beépített térségek szabad területeinek sivársága, egyformasága. Az Önök elképzelése alkalmas-e ezek tagolására, egyfajta szabadtéri „lakályosság” megteremtésére? — Épp ez az ilyen betonelemek egyik feladata véleményem szerint. Voltaképpen ősi hagyományt újítunk fel: munkáink egy része a városkapu funkcióját látja el. Az efféle, gyakran színes plasztikai mű idővel az ádott település jelképévé- válhat... Egy-egy városba, községbe betérve minden új beépítés körülzár bizonyos tereket. Hagyományos értelemben ezeknek mindig van egy tengelye. S épp ez a tengely teszi a térséget térré (Ilyen szerepet tölt be sok helyütt a Kossuth-szobor, a felszabadulási emlékmű, stb.) Ez a tengelyszerep az általunk alkalmazandó elemek másik fontos rendeltetése... Ugyanakkor e plasztikák a sakktáblaszerűen elhelyezett, egyforma épületek között bizonyos útmutató funkciót is betölthetnek. Hogy miért beton e térformák anyaga? Nemcsak a költségmegtakarítási szándék diktálja ezt. A Rómában és másutt felállított obeliszkek is ugyanúgy kőből vannak, mint az őket körülvevő épületek. Szobor és építmény anyagi mivoltában homogén tehát! S hasonlóképpen: egyneműek a betontechnikával előállított plasztikák, s a körülöttük elhelyezkedő paneles házak, épületszerkezetek... — Eljut-e a szobrász műve a kisebb városokba is? — Franciaországban utaztam egyszer Egész napos út volt, el-elszundikáltam. S a városokat, falvakat körülvevő építkezések olyannyira hasonlóak voltak, hogy amikor fölriadtam, azt gondoltam: még el sem indultunk egyik településből a másikba. Csak a régi városrészek különböztek egymástól, megnyugtatóan... Idehaza talán még rosszabb a helyzet. Város és falu, ha megújul, gyakran uniformizálódik! A szobrász vágya: legalább plasztikai megkülönböztető jelek legyenek az ilyen egyenruhán. Hiszen a sivár környezet egész közérzetünkre visszahat. Jó volna, ha a lakók, s az átutazók kedvére, örömére minél változatosabb, színesebb lenne az a lánc, mely a meggyorsult utazással közelkerült helységeinket összefűzi. — Csupán megrendelésre dolgozik, vagy akad azért idő és szándék más munkákra is? — A magam kedvére éppen úgy dolgozom, mint az elmúlt öt évtizedben bármikor. Ha a fent elmondottak után meglepő is: erőteljesen foglakoztat az ún. figurális ábrázolás. Ez nem más, mint a realizmus címszóval megjelölt kívánalom. Ami persze . sokféleképpen értelmezhető. Nem bizonyos például, hogy akár a legcsodálatosabb görög szobrásza- tot, mely oly behatóan és szenzibilesen ábrázolta a valóságot (ha a maga kívánalmait szó szerint veszi) e kategóriába sorolhatná minden müitész. Mert e szobrászat teljességigénye volt realista. Ez utóbbira gondolva próbálom a magam szerény eszközeivel tágítani a figuratív művészetet, a realizmus fogalmát. Nádor Tamás ' MESTEREK ÉS fANlTVÁNYOK A régmúltról szóló szép- irodalmi és politikai olvasmányaimban gyakran találkozom a „mester úr” és tanítvány kapcsolatát bemutató írásokkal. Az inasok, öreg inasok, segédek kivétel nélkül mindenhol kiszolgáltatottak voltak, nyomorogtak, fáztak, magas tandíjat fizettek, vakoltak és hányódtak egyik mestertől a másikig. így igaz. De igaz az is, hogy a mérce mindenütt igen magas volt — elsősorban az iparos érdekében, de a tanuló számára is — gyorsan és precízen kellett dolgozni. Aki tanult mesterségből akart megélni, magas szinten kellett művelnie szakmáját. A szaktársak, a munkásotthonok sohasem hagyták magukra a kezdőket; a közös sors, az érdekazonosság arra kényszerítette, hogy ne csak szakmára tanítsanak, hanem emberségre, öntudatra is neveljenek. A szakmunkásképző intézetekben a gyerekek ma ingyenesen tanulhatnak, a szakma fogásait lépésről lépésre módszeresen sajátítják el. A szakoktató nem végez termelőmunkát, kizárólag a gyerekeket tanítja, többek között arra, hogy adott idő alatt kötelességük a lehető legjobban elsajátítani a szakma minden csinját-binját. Ha valakiben van egyfajta ösztönös szakmai érzék, szívós akarat, figyelmes és lelkiismeretesen dolgozik, jó szakmunkássá, — s ha az oktató is úgy akarja — öntudatos munkássá válik. A vizsgák után, mint szakmunkások, rendszerint visszakerülnek azokba a brigádokba, ahol a gyakorlati órákon munkájukkal már bizonyítottak. A gyárakban, az üzem- mekben, a szövetkezetekben a munkavégzés folyamatos, idős és ifjú szakemberek elfoglaltak, normára és határidőre dolgoznak. Nemigen jut idő a kezdők tanítgatására, pallérozására. A kezdő mérnökök, orvosok, irodisták, technikusok betanításánál hasonló a helyzet. Nem egy pályakezdőtől hallottam: kíváncsiskodó kérdéseikre félszavakkal felelnek, hátramozdítónak, ok- vetetlenkedőknek tekintik őket és nem értik, hogy miért nem tud valaki valamit, ha egyszer tanulta. Sőt. Az is előfordul, hogy féltve takargatott titokként őrzik a szakmai fogósokat. A pályakezdők közül sokan teljesen magukra vannak hagyatva. Előfordul, hogy napok, hetek telnek el, és nem tudják a mellettük dolgozó szaktárs nevét, nem ismerik családi körülményeit. „Majd meglátjuk, mit tud” — mondják a régiek, a kezdő szakember pedig elkezdi élete első munkanapját úgy, hogy nem érzi: ezentúl közéjük tartozom én is. K evesen vállalnak többletmunkát, kevesen vállalkoznak arra, hogy egy kezdő fiatalember munkahelyi gondját nyakukba vegyék. Pedig ha valaki megtanult egy mesterséget, többnyire messze van szakmája csúcsaitól. A csúcsot mindenki igyekszik elérni, de nem mindenki bírja szusszal. Nem mindenkiben van kitartás és erős akarat, vannak közöttünk gyengébbek is. olyanak, akik képtelenek a szakadatlan harcra, akiknek biztató szóra és jóleső hátbaverege- tésre van szükségük. Ahhoz, hogy valaki képességeinek maximumát elérje, állandó szellemi támogatásra és támogatóra van szüksége. Ha környezete ezt biztosítja, inspirálja, ha bízik benne: erején felül képes dolgozni. Nem túl gyakran, de tapasztaljuk azt is, hogy egymásra talál a természetadta tehetséggel és szorgalommal bíró kezdő és szakmáját magas szinten művelő mester, méghozzá olyan mester, aki nemcsak szakmájában kiváló, hanem tanítványával közvetlen, emberi, baráti kontaktus kialakítására is képes. De ez csak akkor fordulhat elő, ha a mester maga választja ki a tanítványok heterogén tömegéből azt az embert, akiről úgy érzi, hogy érdemes a kötelező feladatokon túl is foglalkozni. A kettőjük közötti szakmai és emberi kapcsolatot — mely gyakran egész életére szóló kötődés — nemcsak a tanítvány, hanem mestere munkáját is előbbre lendíti. Mert a kapcsolat kétoldalú: nemcsak adnak egymásnak, hanem kapnak is egymástól. A fiatalabbak az idősebbektől szaktudást, emberi tartást, az idősebbek a fiataloktól újabb alkotásra serkentő lendületet és lelkesedést. A szerencsés mester—tanítvány viszony éppen az előbbiek miatt nem ismeri a szakmai irigységet, nem lát riválist abban, aki jól, vagy sokkal jobban érti a dolgát a másiknál, s még azt is elviseli, ha a tanítvány túlnövi mesterét. P ersze jól tudjuk, hogy tanítómesternek sem mindenki alkalmas. Mert nemcsak a fiatalok között vannak rosszkezűek, hanem az idősebbek között is akadnak suták. Régen rossz anak a jókezű, vagy jóeszű kezdőnek, akit balkezes mester vesz a szárnyai alá. És mennyi baj van az ügyetlen tanítvánnyal, aki ráadásul a beszédmodorra is kényes és panaszt tesz, ha fenekére csap a mester, mert rosszul fogta a szerszámot. A körülményektől függetlenül valakinek, vagy valakiknek, ma is kötelessége vállalni a pályakezdők teljes emberré formálását. Még akkor is, ha ezért senki sem vonható felelősségre. A tapasztalt és szakmáját mesterfokon művelő szakember szakmai és emberi felelőssége igen nagy. Hivatott szakmájának tartozik annyival, hogy ne csak a saját munkájával, hanem a fiatalok nevelésével is növelje a szakma becsületét. És tartozik osztályának, népének annyival, hogy bátor, szókimondó, önálló munkára és vélemény- alkotásra képes generációt hagyjon maga után. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szocialista brigádokat sem. Ezek a szoros, szakmai és’ emberi közösségek gyakran egy emberként vállalják a fiatalok indítását. Szerencsés helyzetben van a -kezdő, aki egy jó brigádba cseppen, hisz a közösség mindenképpen több irányú hatást képes gyakorolni, mint az egyes ember. A tanult szakma első gyakorlati lépései nem mindegy, hogy hogyan sikerülnek. Mestereknek és tanítványoknak az a dolguk, hogy ne csak lépegetni, hanem továbblépni is tanítsanak és tanuljanak. Szakmában is és emberi tartásban is. Az eredmény mennyiségben, mértékegységben nehezen mérhető. Csupán két szóval jelöljük: munkahelyi közérzet. V. M. T essék mondani, ezt a patikát akkor építet- /' ték, amikor még nem volt beteg ember?” — hangzott el a tréfás kérdés egy sorban álló férfi szájából. A gyógys?erészek kesernyésen elmosolyodtak a megjegyzésen, amit az aprócska helyiség, a pult előtti zsúfoltság váltott ki. De nem sok idejük maradt a derűre, jöttek-mentek a receptekkel a betegek, a sor nem fogyott. 1907-ben létesült a nyíregyházi Széchenyi utca elején lévő gyógyszertár, s azóta sem lett nagyobb. A forgalma viszont jócskán megnőtt: a 20—25 évvel ezelőttinél tizenöt-hússzor nagyobb. Idén márciusban például — az influenza- járvány idején — közel 1 millió forintot forgalmaztak! ★ Az asztalon halászlé gő- zölgött, borospohár csillant. Felállt a brigádvezető és röviden • ismertette: a vállalatnál értékelték a szocialista címért dolgozó brigádok munkáját, s úgy ítélték meg, hogy ez a brigád megérdemli a címet. A jelen lévő 12 brigádtag arcán vidámság ült, egyikük koccintásra emelte poharát, gratuláltak egymásnak mindannyian. Egy éve alakult a brigád, s azóta végzett munkájuk eredményének örülhettek most. A brigád neve: Rozsnyai Mátyás szocialista brigád. Munkahelye: a nyíregyházi 17 6. számú gyógyszertár. Tagjai: három gyógyszerész, hét asszisztens, egy pénztáros és két takarítónő. ★ Az a rész, amit a recepttel belépők látnak a patikából, a kisebb, de fontosabb helyiség: az úgynevezett officina. Remekmívű bútorzatát védetté nyilvánította az orvostörténeti múzeum. A széles pult mögött csak ne„Csak ez hezen fér el háromnál több ember — bár többen nem is nagyon lennének. Csak gyógyszerész adhat ki gyógyszert — márpedig itt mindössze három van. A többiek, az asszisztensek a belső laborban dolgoznak — ami egyúttal raktár is. A mennyezetig érő szekrények közötti asztalon finom mérleg billeg. Még egy rezze- nésnyi fehér por hull a serpenyőbe, aztán átkerül a kerek dobozkába — a gyógyszerészek által összeállított orvosságot méri szét az asszisztens. Egy mondat röppen be kívülről, már viszik is a kért gyógyszert. Havonta 20—30 ezer receptre adnak ki gyógyszert — ennek 15—20 százalékát itt készítik. a por...” „Hálásan köszönöm a kedvességüket, hogy egy nagybeteg emberen segítettek. Itt küldöm a receptet, az Isten áldja meg a jóságukért, emberségükért. Köszönöm: Szabó József, Nyírgelse.” („Bejött a bácsi egy olyan gyógyszerért, amelyet csak másolatos receptre lehet kiadni. Csakhogy a másolatot nem hozta. Kiadtuk neki azzal, hogy küldje be a másolatot postán, ne kelljen még egyszer beutaznia.”) A brigád naplójából: Vállalások: „Az új gyógyszerek mellékhatásait rendszeresen kigyűjtjük és a betegekkel kiadáskor azokat ismertetjük. Kisgyermekes anyát, öreget nem küldünk el olyan recepttel, melyről a pecsét, esetleg az orvos aláírása hiányzik — összegyűjtjük ezeket és együtt visszük javításra. Berger Márta idős gyógyszerészasszisztenst patronáljuk a sóstói szociális otthonban. Gyógyszertárunkat kézimunkánkkal csinosítjuk. Társadalmi munkában rendszeresen ellenőrizzük a kisegítő iskola és a nevelőotthon házi gyógyszerkészletét.” Események: „Közös kirándulás Nyírbátorba. Egészségügyi könyveket hoztunk a könyvesboltból, s itt árusítjuk. Almaszedésen voltunk a Kemecsei Állami Gazdaságban. Egészségügyi felvilágosító előadást tartott a brigádvezető több nyíregyházi iskolában. Egy brigádtagunk az asszisztensvetélkedőn harmadik helyezést ért el.” ★ A Rozsnyai brigád nehéz körülmények között dolgozik. Akkor értek el jó eredményt, amikor addigiaknál is több volt a munkájuk: átalakítás miatt bezárták a déli városrész patikáját, így annak forgalma is rájuk hárult legnagyobbrészt. A brigádnapló bejegyzéseihez nem kell különösebb kommentár. „Megható az a ragaszkodás, amit néhány betegnél látunk. Hogy a város túlsó végéről is hozzánk jönnek, mert esküsznek rá, hogy csak az itt készített por csillapítja a fejfájásukat... Pedig ugyanolyat kapnának bármelyik patikában...” Tarnavölgyi György
